Ismét egy göngyszemre bukkantam, mely egy év naplója a 83 és 1/4 éves Hendrik Groen tolmácsolásában. Vicces, ironikus és szomorú. Szórkoztató és megható egyszerre.
Hendrik az Alkonypír öregotthonban lakik, de nem nagyon bírja azokat a lakókat, akik csak panaszkodnak a mindenféle nyavalyájukra, akiknek fő témájuk a reggelinél a napi gyógyszeradagjuk és mindenféle sopánkodás.
Hendriknek is vannak problémái, de csak időnként gyűri maga alá az aggodalmaskodás. Legtöbbször túllép azon az apró problémán, hogy nehezen mozog, lassan elektromos kocsira lesz szüksége és azon is, hogy betétet, majd pelenkát kell használnia. A doktornál időnként érdeklődik az eutanázia lehetséges formái iránt, de határozott választ nem nagyon kap.
Nagyon megkapó ahogyan olvashatjuk a mindennapi naplóbejegyzéseit, amelyet azzal a tudattal ír, hogy 83 és 1/4 évesen már szembe kell néznie az elmúlással. Időnként eluralkodik rajta a szomorúság és bánat, de egy napon megérkezik az otthonba Eefje, és egyszercsak megváltoznak a dolgok.
Egy éven át figyelemmel kísérhetjük egy észak-amszterdami öregotthon életét Hendrik Groen tolmácsolásában, Eefje barátnője és Evert barátja társaságában. Evert, Hendrik legjobb barátja egy nagyon nagy arc, aki egy külön szociális lakásban lakhat, ezért kutyát is tarthat. Mót közösen gondozzák Hendrikkel, mert Evert néha kórházba vonul.
Aztán megalapítják az Öreg, de még nem halott (ÖDNH) zárt egyesületüket, amelyben természetesen benne volt Evert, Eefje, Edward, aki keveset beszél egy szélütés következtében, ám a majdnem érthetetlen szavait nagyon megválogatja, Grietje, aki kedves, barátságos és tele van együttérzéssel és Graeme, aki magának valónak és bizonytalan embernek tűnik, de mindig megmondja a frankót.
Ők hatan úgy döntenek, hogy ami még hátravan, azt tartalmasan, vidáman, társaságban, barátságban szeretnék leélni, ezért kéthetente mindig szerveznek valami programot. Golfozni mennek, kaszinóba, étterembe, főzőiskolába és mindeközben egyre jobban összekovácsolódik a csapat.
Amikor pedig nehézségek merülnek fel, számíthatnak egymásra, támogatják egymást, nem tesznek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hanem megpróbálják a lehető legjobban megoldani.
Olvashatunk arról, hogy mi foglalkoztatja a holland nyuggereket, ahogy Hendrik nevezi magukat, milyen hétköznapi elfoglaltságaik vannak és hogyan látják a világot.
Levonhatjuk a következtetést, hogy soha nem elég idős az ember semmihez, bármikor megvalósíthatja az álmait, és mindig talál az életben valami szépet, jót. Még az elmúláshoz közeledve is.
Fantasztikusan jó könyv volt, sokszor nem is tudtam, hogy most nevessek, vagy meghatódnom illene, keserédes egy év volt, mely megmutatja, hogyan lehetne kezelni és elviselni a leépülést, ami nyilvánvalóan nagyon nehéz dolog, de ha az ember idős korában is megőrzi derűjét és vágyait, akkor egy szebb, kalandosabb és tartalmasabb úton is eljuthat oda, ahol már nem kell aggódnia és szomorkodnia...
Megindító, szívet melengető, mosolyra fakasztó történet, nagyon szerettem, máris nagyon várom a következő részt.
Bea
Ennek vajon van köze az ugyanilyen című filmhez?
VálaszTörlésSzerintem nincs. :)
Törlés