Fahidi Éva: Anima Rerum

A Dolgok Lelke

Fahidi Éváról az Athenaeum Kiadó Pesti nő című könyvében hallottam először, illetve olvastam el a vele készített riportot. Személyisége annyira magával ragadott, hogy már akkor elhatároztam, hogy elolvasom ezt a könyvet, amit ő maga is említett az interjúban. 

Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Mert az elmondhatatlanról, az elképzelhetetlenről, a lehetetlenről, a kibírhatatlanról szól. 

Arról, hogyan veszítette el a családját, arról, hogy ő hazajött. Auschwitzban volt. A családja ott maradt. A nagyszülei, a szülei, a kishúga, az unokatestvérei, a nagynénje. Fahidi Éva 18 éves volt. 

Hazajött és emlékezett, felépítette önmagát, de örökké emlékezett, sosem feledte családját. Azokat a fantasztikus embereket, akiket ebben a könyvben mi is megismerhetünk. Az egész hatalmas kompániát, kezdve a nagyszülőkkel, folytatva Éva szüleinek házasságával, majd a boldog gyermekkorral, a nagycsalád és a jómód minden örömével és kötelességével együtt. 

A gondtalan gyermekkorba utazhatunk vissza Fahidi Évával, aki egy nagyon meleg, nagyon szeretetreméltó légkört idéz meg nekünk, ott vagyunk vele a birtokon, keményítjük az ágyneműt, tisztítjuk az ezüst evőeszközöket, majd elszaladunk gyümölcsöt és gyógynövényeket szedni. Megismerünk nagyszülőket, nagynéniket, egy fantasztikus családot, akik gyanútlanok, akik ártatlanok, akik olyan emberek, mint mindenki más. Annyi "bűnük" van, hogy zsidók.

Gyönyörűen írja le Fahidi Éva az emlékeit, azokat a felbecsülhetetlen pillanatokat, amelyeket megidéz nekünk, amikor a család még boldog  és gyanútlan volt. Fantasztikusan szép és fájdalmas ez a könyv, mert miközben a boldogságról, az örömről olvasunk, a szerző csendesen emlékeztet, hogy ő már nincs, és ő sincs. Csak az emlékek.

Csodálatos könyv volt, mert miközben egy gyönyörű, szeretettel, boldogsággal teli történetet olvastunk, a szívünk megszakadt, mert nem sokkal később látjuk, ahogyan ezek az emberek kettéválasztódnak Auschwitzban.

... mentem az egyik oldalra   ... mentek a másikra     ... erre   ... arra 

Életem legnagyobb tragédiája úgy történt meg velem, hogy észre sem vettem.

Könnyek nélkül nehezen lehet kibírni ennek a könyvnek az olvasását, nem tudom, honnan merítette Fahidi Éva azt a hatalmas erőt, amivel visszatérése után tovább tudott élni, miközben elvesztette imádott kishúgát, a 11 éves Gilikét, fantasztikus, karizmatikus édesanyját, a 39 éves Irmát és édesapját. Mindenkit. Az idő nem gyógyította be a sebeket, Fahidi Éva megtanult elviselni, emlékezni, hogy elmondhassa mindenkinek. 

"A rózsaszín felhők ködébe vesző gyermekkorom, amelyet nem lehet eléggé idealizálni ahhoz, hogy visszaadjam valós hangulatát, egész életemet végigkíséri. A lelkem mélyén belekapaszkodtam ebbe a tizennyolc és fél évbe, ez adott támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, amíg kell." 

Fahidi Éva napjainkban 91 éves.

Bea