Sue Klebold: Napsugaram

A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása

A Columbine középiskolai mészárlás 1999. április 20-án, kedden, az Amerikai Egyesült Államokban, Columbine városában, Colorado államban.

Két tizenéves diák, Eric Harris (18) és Dylan Klebold (17) fegyveres ámokfutása során meggyilkolt tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesítettek huszonegy embert, majd öngyilkosok lettek.

A Columbine mészárlás az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai mészárlása.

Azt hiszem, akkor most meg is van 2017 legnehezebb olvasmánya.

A Columbine-i mészárlás idején én csupán még csak négy éves voltam, úgyhogy az akkori híradásokra egyáltalán nem emlékszem az üggyel kapcsolatban, ám valahogy mégis emlékszem az esetre. Sue Klebold könyvére már a külföldi megjelenés idején felfigyeltem, amikor pedig megláttam, hogy hozzánk is érkezik a könyv, tudtam, hogy mindenképpen el szeretném olvasni.

Hogy miért?

Őszintén, mert az emberek kíváncsiak, én is az vagyok. Kíváncsi voltam Sue Kleboldra, arra, hogy milyen egy gyilkos édesanyjának lenni.

Először is leszögezném azt, hogy egy bátor nőnek tartom azért, amiért megírta ezt a könyvet, és a fia halála utáni szerepvállalását is tiszteletre méltónak tartom.

Sue Klebold átlagos amerikai anyuka volt, átlagos amerikai élettel. Vagyis nem annyira volt éppen átlagos, ugyanis volt egy tinédzser fia, és egy, éppen az önálló, felnőtt élet felé tartó fia, és két tizenéves fiúval általában egy anya élete nem mindig nevezhető átlagosnak.

Tizenévesen a határainkat feszegetjük, és nagyon sok múlik a szülők hozzáállásán e határokkal kapcsolatban.

Betekintést kaphatunk Dylan Klebold ifjú éveibe, és a kép, amit az édesanyja tár elénk róla, szintén átlagosnak mondható, egy átlagos amerikai kisfiú, egy átlagos amerikai tinédzser, majd következik egy sötét szakasz, ami után már mindennek nevezhetjük Dylan-t, csak átlagosnak nem.

Sue Kleboldnak e könyv megírása során nem az volt a célja, hogy felmentéseket keressen a fia tetteire, mert ő is tudja, hogy amit Dylan tett, arra nincs mentség.

Én azonban néhol mégis azt éreztem, hogy sokszor próbálja meg Dylan részvételét a mészárlással kapcsolatban a háttérbe helyezni, és nyíltan Eric Harrist tenni meg főkolomposnak. Az a bizonyos április 20-a, Sue Klebold leírásában teljesen máshogy hangzik, az üggyel foglalkozó írásokkal szemben, én rendesen meglepődtem, amikor elolvastam-e cikkeket, és nem tudtam volna egyik fiút sem főkolomposnak megtenni, számomra úgy tűnt mindketten egyformán részt vettek e kegyetlenkedésben.

Fiatal felnőttként, aki még sokkal közelebb van években a tinédzser korszakhoz, mint egy szülő, sok tettét, és döntését megkérdőjeleztem Sue Kleboldnak, Dylan nevelésével kapcsolatban. Nem olyan családban nőttem fel, ahol, ha látták rajtam, hogy valami nincs rendben velem, akkor nem azonnal szedték azt ki belőlem, és hagyták hogy a háttérben lappangjon. Félreértés ne essék, eszemben sincs vádaskodni, csak teljesen más közegben nőttem fel, más szokások és szabályok között nevelkedtem.(ha például hirtelen felindulásból feltörtem volna egy kocsit, az nem csak tizenéves kilengésként lett volna elkönyvelve, mint Dylan esetében) 

Egy másik fontos dolog, az iskolai zaklatás kemény dolog, ahogy az is kemény, amikor a szülő rájön, hogy ebben a helyzetben nem tud segíteni a gyermekének, vagy nem tudja, hogyan segítsen. Ezt a tényt a gyerekek is nagyon jól ismerik és ezért gyakran el se mondják a szüleiknek a megtörtént iskolai társuktól elszenvedett sérelmeket. Vannak olyanok, aki el tudják rendezni magukban e sérelmeket, és vannak, akiknek ez nehezebben megy, sokáig magukkal cipelik e terheket.

Egy tizenéves fiúnak még nehezebb ezekről a sérelmekről beszélnie, hisz tudjuk, hogy szeretik elrejteni az érzéseiket, s nem akarnak sebezhetőnek látszani,. pedig nagyon is azok.

Szóval szerintem, amikor egy fiú rászánja magát arra, hogy elmondja a szüleinek, hogy nagyon idegesítik a suliban azok az arcok, akik rászálltak, és folyton piszkálják, és hogy most már készül tenni valamit ez ügyben, akkor azt nem lehet és nem is szabad egy egyszerű "ne add meg nekik az örömet, hogy felhúzod magad rajtuk" típusú mondattal lerendezni. Pont.

Egy kicsit összevissza és zavaros lett ez a bejegyzés, de pont ilyen hatással volt rám a könyv is. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Anya hogy látná ezt az egészet édesanya szemmel, ezért megkértem, hogy ő is olvassa el. 

De annyit még mindenképpen megjegyeznék, hogy Sue Klebold könyve egy nagyon fontos könyv, amit sok szülőnek el kellene olvasnia.

Zsófi