Woody Allen könyve után ismét egy olyan könyv, amit érkezése után Apa ragadott magához, és azonnal olvasni kezdte. Rekordgyorsasággal végzett vele, így már olvashatjátok is a véleményét:
Bár iskolás koromban nem szerettem az írók, költők önéletrajzait olvasni, mikor megláttam ezt a könyvet, mégis úgy éreztem, hogy ez most érdekel. És nagyon jól éreztem. Szeretek "zenei történelmet" olvasni. Nem éppen azért olvastam el ezt a könyvet, mert akkora Motörhead rajongó lennék, bár egy pár számukat szeretem, hanem azért, mert maga Lemmy személyisége érdekelt.
Olvasás közben az egyik első gondolatom az volt, hogy hogy tud emlékezni ilyen részletesen az elmúlt 40!!! év pillanataira, mikor gyakorlatilag legfőképpen speed és Jack Daniels társaságában töltötte mindennapjait. Soha nem állt meg, folyamatosan úton volt, turnézott. Ha az ember ennyire pörgős, sűrű életet él, akkor hatalmas elmére vall, hogy ennyi mindenre emlékszik.
A könyv jórésze inkább a 70-es, 80-as évekről szól, a 90-es évek már kevésbé részletesek. Magam részéről ezt nem bánom, mert szeretek a régi időkről olvasni.
,, Az első teljes albumom a Buddy Holly Story volt.... az az igazság, hogy én még láttam őt élőben fellépni... ilyen kibaszott öreg vagyok"
A könyv egyébként 2002-ig tart Lemmy saját szavaival, az utána lévő korszakról az író mesél nekünk. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha velem szemben ülne Lemmy és nekem mesélné el az életét.
Kiderült, hogy nagyon sok ember, akivel valaha is dolgozott már régóta nem él. Nagyon sokmindenkit ismert, a zenekaraiban (Rockin Vicars, Opal Butterflies, Hawkwind, Motörhead) is sok zenész megfordult. Ezzel csak annyi problémám volt, hogy a legtöbb név, ami említésre került, nekem nem volt ismerős. De ezen nem akadok fent, végül is nem az én önéletrajzom, és ha valaha születik is egy ilyen és még el is olvassa valaki, akkor ott is lesz egy pár, mások számára teljesen ismeretlen név.
Kendőzetlenűl ír a drogfogyasztási szokásairól, ami élete végéig elkísérte. Az az igazság, hogy ha ennek csak a fele is igaz (és miért ne lenne igaz az egész), akkor elmodhatjuk, hogy Lemmy annyi drogot használt, ami egy kisebb város felnőtt lakosságának elég lenne. De valahogy mégsem mondanám rá, hogy drogos (persze az volt) inkább azt, hogy ő volt az egyik leghitelesebb képviselője a Rock'n'Roll életérzésnek. Soha nem nősült meg, nem volt tartós kapcsolata. Viszont minden koncert után felszedett pár csajt, akivel kellemesen eltöltötte azt est hátralévő részét. Egyszóval nem csak énekelt a Rock'n'Roll-ról, hanem meg is élte azt.
,, Nem tudok elképzelni más létezési formát, mint egy rock'n'roll zenekarban játszani és bejárni a világot."
De saját bevallása szerint, ez az életforma nem fenékig tejfel. Sőt. Éveken keresztül úgy élt, hogy nem volt lakása, mindig valaki másnál húzta meg magát. Hiába voltak már ismertek, a rossz kiadói szerződéseknek köszönhetően pénzük nem nagyon volt. Ez azért egy olyan komoly, embert próbáló dolog, amit sokan hamar feladnak. De nem Lemmy.
40 évet zenélt a Motörhead zenekarral (a világ leghangosabb zenekara), 22 stúdióalbumot készített, nagyon sokszor vendégszerepelt más előadók lemezein, koncertjein, közben rengeteget tudott a történelemről és gyűjtötte a 2. világháborús ereklyéket.
Az utolsó cseppig kiszippantotta az élet velejét, pihenni, valamint kicsit odafigyelni az egészségére is már csak utolsó éveiben kezdett, de akkor is csak a betegségei miatt (napi 20 perc szobabiciklin, és megpróbálta mérsékelni a dohányzást és a whiskey-kóla fogyasztást). Az, hogy végső stádiumú daganatos beteg, csak a halála előtt fél hónappal derült ki.
Motörhead rajongóknak természetesen kötelező olvasmány, de bárkinek ajánlom, aki szeret a régebbi időkről olvasni, szereti a rock'n'rollt.
10/10
Buxxx
A könyvet köszönjük a Helikon Kiadónak!
Hell yeahh!!!!!!! Lemmy for president!!
VálaszTörlés