John "Lofty" Wiseman: SAS Túlélési kézikönyv

Talán furcsának tűnhet, hogy nő létemre  egy ilyen könyv elolvasására vállalkoztam. Amikor azonban legelőször belelapoztam, rabul ejtett az a rengeteg információ és illusztráció, amivel szembetaláltam magam. Már akkor kiszúrtam magamnak az Élelem fejezetben a színes illusztrációkkal tarkított ehető növények felsorolását, benne gyógynövényekkel, mindenféle mezei növényzettel, gyümölcsökkel, a mérgező növények ismertetésével, valamint az ehető és a mérgező gombák ismertetésével. 

Az ehető sivatagi növények, kaktuszok és egyéb más virágok fák ismertetése olyan érdekes volt, mintha egy természetkönyvet olvastam volna. Azt gondolom, hogy erre az ismeretre nem valószínű, hogy valaha az életben maradáshoz szükségem lesz, de mindenképpen tanultam általa.

Kate Morton: A tóparti ház

Hűűű, micsoda könyv volt ez!! Teljesen lenyűgözött!! Kate Morton is ott van már jó ideje a kedvenceim sorában, sőt, közös kedvenceink sorában, mert Zsófi is nagyon szereti a könyveit, így talán nem is meglepetés, hogy ezúttal is sikerült elkápráztatnia.

Talán Kate könyveinek  össze is lehetne szedni a hozzávalóit:

Végy egy régvolt családot, legyenek kedvesek, aranyosak, édes gyerekekkel, legyen benne szerelem, mindent elsöprő, sok mindent kibíró, legyen egy gonosz szereplő, legyen egy félreismert, és a legfőbb alkotórész semmiképpen se hiányozzon belőle, az pedig egy olyan titok, ami uralja az egész könyvet, amin nem csak mi olvasók törjük a fejünket, hanem a könyvben felbukkanó új szereplők.

Libba Bray: Álmok mélyén (Diviners 2.)

A Diviners sorozat első része (a bejegyzésért katt IDE), még magam is meglepődtem, de nagyon tetszett. A húszas évek iránti hatalmas méretű rajongásom volt, ami összehozott ezzel a sorozattal.

Az írónő stílusa meglehetősen tetszik, ahogyan a jól megformált karakterei s a köztük lévő pörgős, csipkelődős, odamondogatós párbeszédei is.

A dübörgő húszas évek pedig nem csupán, mint egy háttér van megjelenítve a regényeiben, hanem, mint egy aprólékosan kidolgozott gyönyörű részlet. Látszik, hogy Libba Bray alapos kutatómunkát végzett a témában, imádtam a korszakhoz kapcsolódó lábjegyzeteket, a korabeli New York nyüzsgő utcáit. a harsinyakötőkbe csúsztatott lapos üvegeket, s a szesztilalom árnyékában zajló alkoholgőzös partikat.

Majoros Nóra: Bolygóvadászok

Mi kell ahhoz, hogy útra keljünk egy galaxisban? 

Egy különc milliárdos (igazából csilliárdos), aki fejébe veszi, hogy a pénz helyett a jövőben égitesteket gyűjt. Valamint egy különleges űrhajó, melynek hajtóművét sokáig senki sem képes működésre bírni.

Miló az iskolai focicsapat kapitánya és öccse, Alex egy csupa szív kislánnyal, Palkával és a technikai zseni, földönkívüli-gyanús Delfinnel indul bolygóvadász körútra, mely egy csapásra a túlélésért folytatott küzdelemmé válik, amikor egy féregjáraton keresztül ismeretlen galaxisba csöppennek.

Ha felnőttként olvasod ezt a könyvet, vagy olvasod fel a gyerekeidnek, akkor felejtsd el, hogy felnőtt vagy. Légy a szereplőkkel és a saját gyerekeiddel együtt gyerek és élvezd a nem mindennapi kalandokat. Én most előolvastam Titusznak, mert ő nem szereti az ufós történeteket, meg kellett győzödnöm arról, hogy nincsenek benne Ufók. :D

Soltész Béla: Hátizsákkal Brazíliában

Bepakoltam a hátizsákomba, és útnak indultam, hogy felfedezzem magamnak Brazíliát, a 2016-os olimpia országát. Bejártam az ország leghíresebb helyeit, de olyan világvégi falvakba is elkeveredtem, amelyek talán még a térképen sincsenek rajta. 

Ámuldoztam Brazíliaváros és Sao Paulo modernségén, és gyönyörködtem Minas Gerais barokk aranyvárosainak szépségében. Híres brazilok nyomába eredtem - mint Pelé, Ayrton Senna vagy épp Paulo Coelho -, és híres brazíliai magyarok nyomára is bukkantam, mint például Molnár Gábor vagy Lénárd Sándor.

És persze megismerkedtem egy csomó hétköznapi, nagyszerű brazil emberrel, akiktől nagyon sokat tudtam meg arról, hogy milyen az igazi Brazília. Erről szól ez a könyv.

Ismét utaztam. Ezúttal Soltész Béla jóvoltából Brazíliába látogattam el és voltam az író láthatatlan útitársa. Brazíliáról nem sok mindent tudtam eddig. Tudtam azt, hogy Dél-Amerikában van, a Riói karnevál, szamba, Amazonas, az amerikai Szabadság-szoborra hajazó Krisztus-szobor, foci és esőerdők jutottak eszembe, de ezeken a nagy általánosságokon kívül nem sok mindent.

Mészöly Ágnes: Ez egy ilyen nap

Reggel felkelnek, iskolába mennek, délután hazamennek, játszanak a gépen, este lefekszenek. Azt gondolnánk, minden tízéves gyerekkel pontosan ugyanazok a dolgok történnek minden nap. 

Csakhogy ebben a könyvben tizenkét olyan gyerek meséli el egy napját, akik különben sosem találkoznának. 

Van, aki egy tanyán, lovak között él, és van, aki egy város lakótelepén. Van, aki saját medencében úszkál, van, akinél nincs villany. 

Mészöly Ágnes értő, cseppet sem kioktató, érzékenyítő gyerekkönyve valós szereplőkkel tíz éven felülieknek, Paulovkin Boglárka vagány illusztrációival.

Hasonló érzés volt ez a könyv, mint amikor egy esti séta alkalmával bekukkantunk egy-egy ablakon, meglátunk néhány rövid pillanatot egy család mindennapi életéből, egy szobabelsőt, egy vidám konyhát,  amelyek tanúskodhatnak bensőségességről, jókedvről, vagy éppen magányosságról.

A könyvbeli történetek különböző életekbe engedtek nekünk bepillantást, a gyerekek szemszögéből olvashattuk ezeket. Igaz, csak egy-egy napot, ami akár rövidnek is tűnhetett volna, de az érzés, miszerint szívesebben olvastuk volna tovább csak azt jelezheti, hogy jók voltak ezek a történetek, ezek a bepillantások, hiszen érdekelne bennünket akár tovább is.

Kathryn Taylor: A döntés

Daringham Hall 2.

Az első részben  megismert szereplőket láthatjuk viszont ebben a második kötetben, Kate-et az állatorvosnőt, Ben Sterlinget, aki már rég visszanyerte az előző részben elvesztett emlékezetét, és találkozhatunk ismét Daringham Hall lakóival, az idős Lady Elizával, Ralp Camdennel, Ben apjával és a többiekkel.

Meglepett a folytatás! Azt gondoltam, hogy majd most is olyan nyugodtan és előkelően folynak az események, mint az első részben, kiderül ez-az, Daringham Hall lakói teázgatnak, beszélgetnek, borászkodnak, Ben pedig ennek fényében eldönti, hogy marad-e, vagy mégis visszamegy New Yorkba, el tudja, el akarja-e képzelni ezt az életet magának, viszonozza-e Kate szerelmét, elfogadja-e a családot, amit hirtelen kapott, vagy a régi életét éli inkább tovább.

Kevin Wilson: Életképtelenek

Biztos veletek is előfordult már olyan, hogy szerettetek volna valami meglepő dolgot csinálni, mondani, csak azért, hogy láthassátok, hogyan reagálnának rá a körülöttetek lévő emberek. Látni az arcukon a megdöbbenést, a meglepetést, a zavartságot, amit az okozott, hogy csináltál valami olyat, ami eltér a hétköznapitól, a megszokottól, miközben te egy jót nevetnél magadban. Nekem már sokszor megfordult ilyen ötlet a fejemben, persze csak elméleti szinten, mert a kivitelezéséhez túl nyuszi lennék. :)

Könyvünk főszereplőinek szülei,  Caleb és Camille Fang meglehetősen eredeti figurák, és magát a művészetet is egy teljesen új nézőpont szerint közelítik meg, hisz az alaposan megtervezett, aztán gondosan kivitelezett káoszteremtés az ő művészetük.

A gyerekeik, Anne és Buster bevonásával a legkülönfélébb és legőrültebb performansz előadásokat hajtják végre, az emberek nagy megdöbbenésére.

Kezdetben nagyon érdekesnek találtam e két zakkant figurát, csodáltam őket az elkötelezettségükért és a bátorságukért, amit a Művészet érdekében hajtottak végre, a furcsa, de meglehetősen sajátos performanszaik pedig teljesen lenyűgöztek.

Heti ez + az

Gyerekeknek

Vajda Éva: Anup és a csodálatos tűzhely

Kedves, szomorkás mese Anupról, az indiai halász fiáról, aki  gyerek létére elhatározza, hogy vesz a nagymamájának egy tűzhelyet, hogy könnyítsen az életén. 

Ezért el is követ mindent, különböző munkákat talál ki, amivel pénzt kereshetne, közben persze iskolába is jár. 

Szép történet egy másik, nehéz sorsú földrész  és az ott élő gyerekek életéről, azzal a tanulsággal, hogy ha szorgalmasan dolgozol, megvalósíthatod álmaidat, elérheted vágyaidat, segíthetsz a nagymamádnak. A szomorú az egészben, hogy tulajdonképpen ez nem is mese, hanem  valóság. Szívfacsaró és megható volt.

9/10

Gál Éva - Kavádi Róbert - Szentesi Csaba - Varró Dániel: Verses - képes gyerekjóga

Szégyen, nem szégyen, ezt a könyvet én magamnak kölcsönöztem ki. Mégpedig azért, mert úgy gondoltam, hogy a jógával való ismerkedéshez egy gyerekeknek szóló, alapgyakorlatokat tartalmazó könyv nekem is tökéletesen megfelelhet, nincs benne semmi bonyolult, és bíztam benne, hogy egyszerű és érthető lesz. 

Így is volt és hamar kedvencünkké vált ez a könyvecske. Amikor Titusznak megemlítettem, hogy hoztam a könyvtárból egy ilyen könyvet és majd jógázhatunk együtt, ki  is nevetett. Na ő aztán biztos nem jógázik, hová gondolok én. 

Így hát magamban kezdtem el végrehajtani a különböző pózokat, ászanákat, egészen addig, amíg egy egyszerűnek tűnő feladatot nem tudtam végrehajtani. Megkértem Tituszt, hogy csak addig jönne-e, míg megpróbálja, hogy tényleg ilyen nehéz vagy én vagyok ennyire beragadva a mozdulatlanságba. Eleinte neki sem sikerült, de lépésről lépésre felolvastam neki a gyakorlat leírását és ennek alapján második próbálkozásra meg is tudta csinálni.

Ekkor ez annyira megtetszett neki, hogy további gyakorlatokat kért, amit én felolvastam, ő pedig lassan mindet végigcsinálta. Miközben kitartotta az ászanákat, felolvastam a versikéket, amelyeket a gyakorlatokhoz írtak és meglehetősen aranyosak.

Másnap azt vettem észre, hogy Titusz elvitte a tornamatracomat és a szobájában jógázik. Majd másnap ismét. Most már önállóan is meg tudja csinálni a gyakorlatokat és nagyon élvezi. Nekem kezdetnek nagyon jó lesz, majd ha ebben már minden megy tökéletesen, áttérek egy felnőtteknek való gyakorlatsorra. 

10/10

Kis Ottó: Léghajó a Bodza utcában

Két jóbarát, Dodi és Szálka kalandjait ismerhetjük meg ebből a kis kötetből. Egyszerű kis történetek, két gyerek mindennapjai, egy talált ásóval, egy gödörrel, üres papírdobozokkal, lufikkal, postás bácsival. Olvashatunk a boltosról, Tavai Áronról, de mindenekfelett a szépséges Fáber Liliről, akiért a fiúk epekedtek. A történet legérdekesebb figurája Livióla néni volt, Dodi nagymamája, akinek minden komfortos volt, ezért ő is nagyon komfortosan érezte magát. 

A fiúk kapcsolata is nagyon érdekes volt, mintha Dodi egy kicsit magának való lett volna és nem akarta, hogy néha Szálka is érvényesüljön. Az illusztrációk érdekesek voltak, nem tudtam eldönteni, hogy Dodinak és a többieknek miért volt olyan az orra, mintha oda lett volna gumizva az arcukra, ezen azóta is gondolkodom, és azon is, hogy Szálkának miért volt másféle az orra. :D A történet amúgy aranyos, megtestesíti a gyerekek egyik legnagyobb álmát, miszerint lufikkal és dobozokkal simán útra lehet kelni a levegőben. Erről az jutott eszembe, amikor gyerekként a nagymamám két tollseprűjével ugráltam le a padlásra vezető létráról, mert úgy gondoltam, hogy azokkal repülni egyszerű. :D:D Legalább annyira, mint a lufikkal és dobozokkal. :D

8/10

Jeli Viktória: Dönci és a varázstakaró

Dönciék nemrég új lakásba költöztek, még minden dobozokban áll, kivéve Dönci varázstakaróját, ami alá csak be kell bújni és segítségül kell hívni, ha egyedül érzi magát és úgy érzi, hogy nem tudja megoldani a problémáját.

Aranyos történet volt, szinte minden gyerek magára ismerhet benne, hiszen mindenkinek van egy hasonló varázstakarója, hozzá esetleg még egy varázsplüssállatkája is, akihez bármikor lehet fordulni, bármilyen bajban lehet rá számítani, el lehet mesélni a rossz dolgokat, amelyek egy kisgyereket érhetnek, pláne egy olyan kisgyereket, aki elköltözött a régi lakóhelyéről, minden és mindenki ismeretlen és nincsenek barátai. Jó dolog volt ez a varázstakaró, még nekünk felnőtteknek is jó lenne egy ilyen. Csak alábújnánk, elképzelnénk a megoldást, és már oldódnának is a gondok. :)

Döncinek is sokat segített a takaró, barátokat is talált a játszótéren, mert érezte a takaró által adott erőt és bátorságot, a varázslatot.  Olvasni tanulgató gyerekeknek is remek kis könyv ez, az illusztrációk aranyosak.

9/10

Kimondhatatlanul

Szerzők: Pierdomenico Baccalario, Alessandro Baronciani, Lodovica Cima, Sara Colaone, Antonio Ferrara, Silvana Gandolfi, Beatrice Masini, Luisa Mattia, Antonella Ossorio, Guido Sgardoli, Fabrizio Silei és Paola Zannoner

12 író kapott 12 szót érzelmekről. Érzelmekről, melyek mindannyiunkban ott vannak. Nem mondhatták ki a kapott szót. Mert van, amit kimondhatatlanul nehéz kimondani. Írniuk kellett róluk. Született 10 novella és 2 képregény.

A fülszöveg gépelése közben jöttem rá, hogy az a bizonyos szó, az az érzelem tényleg nem hangzott el konkrétan egyik novellában sem, mégis teljesen ott volt az írásban, én is éreztem a szereplőkkel együtt. Nagyon érdekes játéknak tartanám azt, hogy először a novellát olvasnánk el és utána kitalálnánk a bennük megbúvó érzelmeket, és ezekből kiszűrnénk a legfőbbet, amely a címadó érzés lehetne. Vajon kitalálnánk-e? Vagy néhányan már annyira együtt élünk mi magunk is néhány megírt érzelemmel, hogy észre sem vesszük, hogy ott rejtőzik bennünk és formálja a mindennapjainkat? 

Felnőttként olvasva is nagyon tetszett ez a könyv, de azt gondolom, hogy a novellák egytől egyik alkalmasak lennének kötelező olvasmánynak kiskamaszok és középiskolás fiatalok részére. Segítségükkel talán nagyon sok problémát meg lehetne beszélni, miközben a szereplők tetteit és gondolatait vennék nagyító alá, a fiatalok talán sok mindenre ráismernének a saját életükből, a saját érzéseikből és talán még arra is rájönnének, hogyan lehetne úrrá lenni egy-egy kínzó gondolaton, nehézségen. 

Azt nem írom, hogy arra is rájönnének, hogy nem is olyan nagy dolog, mert igenis nagy dolog és komolyan kell venni, mert abban az időszakban a fiatalnak talán élete legnagyobb problémáját okozza az a bizonyos érzelem, amely eluralkodik rajta, amelynek megoldásában esetleg még segítségre is szorul.

Éppen ezért a fiatalokon kívül, ajánlom a szülőknek is, időnként nagyon elgondolkodtató történeteket olvashatunk, felidézhetjük saját - soha el nem múló, haha - fiatalságunkat is, eszünkbe jutnak majd saját hasonló érzelmeink, az első (vagy második) szerelem, az elnyomhatatlan vágy valami - vagy valaki - után  (húú, én ezt le sem merem írni, Anyukám talán tudna erről beszélni, hogy az eszelős vágyam következtében, milyen követelőző voltam időnként, itt természetes valami utáni vágyról beszélek:)), a szégyen, mert valaki megalázott annyira, hogy egy életre beléd ivódott,  a félénkség, amit mindig próbáltál magadban elnyomni, több-kevesebb sikerrel. A fájdalom című képregény elolvasása után végiggondolhatod, hogy neked mi volt életed legnagyobb fizikai fájdalma, ami azért mindig párosul egy kis lelki fájdalommal is, vagy az Öröm című képregény elgondolkodtat, hogy milyen öröm ért, ami hirtelen jött, mint valami megvilágosodás és boldog lettél tőle.

Nagyon érzelemdús történeteket olvashattam, mindegyik nagyon tetszett, volt azonban egy-két különösen nagy kedvencem,  a félelem megjelenítése,  Andreas a 14 éves földrengést átélt fiú történetében nagyon erős hatást tett rám, a bátorság megtalálása pedig a törpe növésű, fantasztikusan zongorázó Michel személyében igencsak megdolgoztatott, mindamellett, hogy kiváló, mozgalmas történet volt, imádtam, akár egy egész regényt el tudtam volna Michel életéről olvasni. 

A bűn novellája nagyon emberi, a beskatulyázás hatása és következményei két fiatal életére elszomorító volt, ugyanakkor a végére felszabadító, a féltékenység története pedig bebizonyította, hogy ez egy sötét érzelem és nem sok jót szül, ha ezzel az érzéssel vagyunk kénytelenek együtt élni.

Nagyon érdekes szempontokból láthatjuk a könyvben megörökített 12 érzést, a vágyat, a szégyent, a félénkséget, a fájdalmat, a szerelmet, a kétségbeesést, a félelmet, az örömöt, a bátorságot, a bűnt, a féltékenységet és a gyűlöletet az emberi életekben megjelenni, belekúszni a mindennapokba, látni azoknak a hatását, és a fiatalokat, akiknek az életét alakítják, változtatják, javítják vagy éppen nehezítik ezek a - tulajdonképpen - csöppet sem különleges,  hétköznapi érzések meglehetősen elgondolkodtató volt.

A novellák és képregények szerzői Olaszországban mindannyian ismert írók, illusztrátorok, ifjúsági és felnőtt regények szerzői, van köztük tanárnő, egyetemi professzor, fordító, blogger és még egy állatorvos is.  Olvassátok el ezt a fiatalos, eredeti hangú novellaválogatást, nekem nagyon jó olvasmányélmény volt.

A könyvet köszönöm a Betűtészta Kiadónak!

10/10

Bea

Akarod nézni is?

Mostanában több könyves vonatkozású film is szembejött velem, aminek nagyon megörültem, ezért gondoltam összegyűjtöm őket egy bejegyzésben is. 

Meg egyébként imádom Katica A könyvek a moziba mennek című rovatát, úgyhogy nagyrészt az ő bejegyzései adták az ihletet az én könyves-filmes projektemhez is. A Katica bejegyzéseit IDE kattintva tudjátok elolvasni.

No de akkor most lássuk is az én "hamarosan film lesz ezekből a könyvekből" listámat: 

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét csupán egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. Egy nap a szerkesztőség archívumában téma után kutatva régi levélre bukkan, amelyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibobozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. 

Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus,  megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon végül egymásra találtak-e.

Minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál inkább van bennem egy bizonyos izgalom, egy kis drukk, hogy nehogy csalódjak benne. Bár nyilván egy író mindegyik könyve nem sikerülhet egyformán jól, de nekem Jojo Moyes eddig  mindig hozta azt a színvonalat, azt az érzelmi hatást, amit már megszoktam tőle. Nyilván a Mielőtt megismertelek című könyve a legdrámaibb és legszívszorítóbb (értékelésünket a könyvről ITT és ITT olvashatjátok), azt nehéz lesz érzelmileg felülmúlnia, de éppen azért szeretem még nagyon, mert eddig nekem minden könyve eltérő élményeket nyújtott. Teljesen változatosak a témaválasztásai, egyáltalán nem ír egy szabásmintára, mindig más és mást talál ki. Egyszóval még mindig töretlen híve és rajongója vagyok.

Az utolsó szerelmes levél elolvasása után is bátran állítom ezt. A könyv már a második kiadást érte meg a Cartaphilus Könyvkiadó által, tehát egy régebben íródott történetről beszélünk, de én még csak most olvastam el és egy nagyon szép, érzelmekkel teli történetet kaptam, benne az élet kiszámíthatatlanságával és a véletlenek, félreértések vagy szándékos emberi cselekvések példájával.

Ki ne szeretne egy sok-sok évvel ezelőtti gyönyörű, szenvedélyes, szerelmes levelezésre találni és kézbe fogni annak bizonyítékát, hogy az emberi érzelmek, a szerelem nem ismernek sem időbeli, sem társadalmi, sem más korlátokat, nem lehetett a szenvedélynek, az érzelmeknek parancsolni sem régen, sem most. 

Mint ahogyan nem tud a történet jelenbéli hőse Ellie sem, és egy nős férfiba szerelmes elvakultan. Rajta kívül mindenki látja, mi olvasók is, hogy ez a férfi mennyire méltatlan a szerelmére, sőt az egész kapcsolat mennyire méltatlan ehhez az érzelmekkel teli fiatal lányhoz, de ő egyelőre nem lát mást a telefonján érkező - vagy inkább nem is annyira érkező - sms-eken és emaileken kívül.

Egészen addig, amíg főnöke utasítására kutakodni nem kezd az éppen költöző irattárban és rábukkan pár régi szerelmes levélre. Mivel a szerelmes levél írója arra kéri szerelmét, Jennifert, hogy hagyja ott a férjét a kedvéért, Ellie érdeklődését igencsak felkelti az ügy, mivel úgy érzi, ő is hasonló cipőben jár. Miközben megszállottan kutat újabb és újabb levelek után, valamint vergődik szerelemnek hitt kapcsolatában, nem veszi észre maga mellett az élet szépségeit, Roryt, az irattáros fiút, aki segíteni próbál neki, és úgy egyáltalán az embereket.

Viszont általa megismerhetjük Jennifert a múltban, aki éppen magához tér egy balesetből és nem nagyon emlékszik előző életére, érzi, hogy valami nincs rendben, de a férje úgy tesz, mintha minden a legtermészetesebb mederben folyna. És akkor Jennifer is talál egy levelet, éppen olyat, amilyen Ellie is talált a jelenben. Lassan kibontakozik előttünk egy másik élet, és Jenniferrel együtt vergődünk kétségek között, hogy ki írhatta azt a levelet, próbálunk emlékezni. Minden titokra fény derül előbb-utóbb, apránként megismerjük a levelek íróját, egy szerelmet, amely megpróbál lehetetlen körülmények között létezni, harcolni a boldogságért. Vajon sikerül-e, ez kiderül a történet végére, elérkezünk a végső fináléhoz, amit Jojo Moyes nagyon jól meg tud teremteni, és azt hiszem könnyek nélkül ezt a befejezést sem fogjuk megúszni.

Szenvedélyek, szerelmek, véletlenek, vagy a sors, vagy egyszerűen csak emberek, akik belepisztáltak az élet történéseibe, sok minden alakította az eseményeket, fordulatos, olvasmányos, cselekménydús, romantikus, csodaszép történet.

Természetesen Jojo Moyes marad nálam az élvonalbeli kedvencek között.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Scott Sigler: Feltámadás

Nemzedék-trilógia 1.

Scott Sigler, New York Times bestseller író egy lehengerlően izgalmas trilógiával jelentkezik Az éhezők viadala, A beavatott és Az útvesztő hagyományában. 

Fiatalok csoportja ébred egy titokzatos, zárt térben, mit sem tudva arról, hogyan kerültek oda. Nem emlékeznek arra, kicsodák, csak arra, hogy születésnapjuk van. 

Kiszabadulva egy folyosóra jutnak, amelyben egy régen dúlt háború maradványaira bukkannak, és amely látszólag a végtelenbe tart... és egy félelmet nem ismerő fiatal lánynak kell az élükre állnia, hogy válaszokat és kiutat találjon.

"Ne olvass kritikákat. Ne olvass blogokat. Még a karakterek nevének se nézz utána. Hálás leszel érte." - Myke Cole, a Shadows Ops sorozat szerzője.

A történet végével kezdem, azaz az "író szerény kérésével", miszerint nagyon kéri, hogy ne spoilerezzen senki, aki véleményt, kritikát, blogbejegyzést ír a könyvéről. Ez alapban, kérés nélkül  is természetes lehetne, mert egy-egy előre megírt, akár apróság is, nagyon el tudja rontani az olvasás élményét. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor olvasás előtt ne olvassunk véleményt, de akkor pedig hogyan döntsük el, hogy érdekelhet-e bennünket az adott könyv, vagy pedig sem. Az én taktikám az, hogy közvetlenül a könyv olvasása előtti napokban, már nem olvasok a könyvről semmit, egyszerűen túlgörgetem, ha vélemény jön szembe velem a molyon, vagy bárhol máshol, nehogy befolyásolva legyek.:)

Jelen esetben valóban nagyon igaza van az írónak, ha erről a könyvről bárki leír valamilyen apróságot, fordulatot, akkor jelentősen romolhat az olvasmányélmény. Éppen ezért nem is olyan egyszerű írni róla. Induljunk a fülszövegből, ahol Az éhezők viadalához, A beavatotthoz és az Útvesztőhöz való hasonlatosságra utalásokat találunk. Az éhezők viadalának az első részét olvastam, a másik két részét filmben láttam, A beavatottat és Az útvesztőt nem olvastam, az utóbbit szintén filmben követtem úgy nagyjából, amikor a fiúk nézték. 

Nyilván vannak hasonlóságok, már lassan nehéz is olyan történetet írni, amelyre ne lehetne ráhúzni valamilyen előző könyv - vagy filmsiker - majmolását, de mégis azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv tudott újat mutatni.

Olvasás közben nagyon sok érzés munkálkodott bennem. Az elején iszonyúan kíváncsi voltam, hogy kik ezek a fiatalok, hogy kerültek oda és miért ébredtek fel, de így voltak ezzel ők is. Csak tapogatóztam, gyártottam a teóriákat, mentem utánuk a végtelen folyosón. Néhol eszembe jutott a Kocka film, ahol egyre újabb és újabb termekbe, helyekre pottyantak, sorozatos megpróbáltatásokat álltak ki, miközben próbáltak rájönni, hogy kik is ők. 

A kíváncsiságon túl, néhol kicsit azért kiakadtam. Kénytelen vagyok rébuszokban beszélni, mert semmit, tényleg semmit nem szeretnék írni a konkrét cselekményről. A young adult könyvek egyik kedvelt elemével találkoztam, vagy legalábbis arrafelé közelített a helyzet, olyan elem ez, amit sem Zsófi sem én nem szeretünk, no de itt még nem volt vészes a helyzet, ettől a kiakadástól nyugodtan olvastam tovább. 

A történet nagyon rejtélyes, sötét, apokaliptikus volt, természetesen nagyon vártam mi fog történni a következő oldalon. Mert egy ideig nem sok minden történt, de erre is fel kell készülni, hozzátartozik a történethez. Utána viszont annál inkább beindultak a cselekmények, történtek mindenféle dolgok. Volt, ami az én képzeletemnek, befogadóképességemnek néha sok volt, de elmondhatom, hogy a végére még ezek a dolgok is a helyükre kerültek. 

Olyan fordulatok és meglepetések értek a történet végére, ami nekem igazán váratlan volt, én a magam fantáziájával egy teljesen más irányba indultam el. Vannak még homályos foltok, de mivel egy trilógiával állunk szemben, azt gondolom, ez teljesen természetes. Mindenesetre a könyv végére úgy felpörögtek az események, olyan fordulatot vett a történet, hogy én bizony nagyon várom a következő részt, egy ígéretes kezdetnek tartom a Feltámadást.

A könyvet köszönöm a Gabo Kiadónak!

8/10

Bea

Lucinda Riley: A hét nővér

Maia és húgai a nevelőapjuk halála után összegyűlnek a Genfi-tó partján álló gyermekkori otthonukban. Pa Salt, a különc milliárdos mindannyiukat kisgyermek korukban fogadta örökbe, így semmit sem tudnak a vér szerinti szüleikről. Az apjuk végrendelete azonban arra ösztönzi őket, hogy derítsék ki, honnan származnak. Egy-egy titokzatos tárgyat kapnak örökségül, meg egy földgömböt, amelyről leolvashatják a születési helyük koordinátáit. Maia megkezdi a kutatást a családja után, és hamarosan a világ másik felén, Rio de Janeiróban, egy omladozó villában találja magát, ahol egy féltve őrzött titokra bukkan.

Lucinda Riley új sorozatának első kötetében egy évtizedeken és földrészeken átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem szembesül életének meghatározó, elhibázott döntésével, és újra felfedezi az élet szépségeit.

Amikor Lucinda Riley tavaly megjelent könyvét az Éjféli rózsát ( a bejegyzésért KATT IDE) elolvastam, már akkor megfogadtam, hogy mindenképpen el szeretném olvasni az írónő korábban megjelent könyveit is, ugyanis az előbb említett könyv fantasztikus volt, a romantikus-történelmi műfaj egy igazi gyöngyszeme.

Ezt az olvasást addig-meddig halogattam, míg végül lehetőségem adódott az írónő legfrissebb magyarul megjelent könyvét elolvasni. (De most akkor tényleg ünnepélyesen megfogadom, hogy idén elolvasom a többi Lucinda Riley könyvet is.)

A hét nővér is egy nagyon jó olvasmány volt, szeretem mikor Lucinda Riley megadja nekem azt a luxust, hogy szépen hátradőlök, felteszem a lábam, és belemerülök egy újabb csodás történetébe, hagyva, hogy teljesen megfeledkezhessek a körülöttem lévő dolgokról. 

Annak pedig kifejezetten örülök, hogy ez az élmény még hatszor meg fog ismétlődni, ugyanis ez a kötet egy azonos címet viselő regénysorozat része volt. Mindegyik kötetben a címadó hét nővért ismerhetjük majd meg, akikkel már ebben a részben is találkoztunk, szóval az első benyomásaim már megvannak róluk, és már azt is tudom, melyik nővérnek várom majd leginkább a bemutatkozását.

Mint már a könyv fülszövegéből is kiderül, a könyv cselekménye egy váratlan halálesettel indul, meghal a lányok örökbefogadó apja, ez hozza össze újra őket gyermekkoruk színhelyén, a Genfi-tó közelében lévő csodálatos családi házukban.

A lányok rájönnek, hogy tulajdonképpen szinte semmit nem tudtak az apjukról, aki még a halála után is újabb meglepetés elé állítja őket, mindegyiküknek hátrahagy egy személyre szóló levelet, és egy koordinátát, és megadja nekik, a döntés lehetőségét, hogy felkutatják-e vagy sem a származásuk eredetét.

Ebben a részben a legidősebb nővér, Mai életét és származását ismerhetjük meg alaposabban.

A lány a koordináták, no meg egy hirtelen döntés eredményeképpen egyik pillanatról a másikra a messzi és forró Brazíliába, a lüktető Rióba utazik, teljesen új emberek közé és új érzések forgatagába kerül. Egy kedves, újonnan szerzett barát segítségével elkezdi a kutatást a múltja után, s egy viharos és tragikus szerelmi történet tűnik elő a múltból a mindenki által jól ismert, a város jelképét adó Krisztus szobor árnyékában, mi pedig hirtelen az 1920-as évek Riójában találjuk magunkat. Nagyon tetszett, ahogy az írónő összeszőtte a fikciót a valós történelmi tényekkel, s a Krisztus szobor épülésével összefonódva követhettük nyomon Mai dédnagyanyjának, Izabelának sorsát.

Múltjának titkait felfedve a saját múltjának titkaitól is sikerült Maiának megszabadulnia, s az utazás közben még a szerelem és egy új kezdet reménye is rátalált.

Kíváncsian várom, hogy Lucinda Riley mit tartogat még nekünk a sorozat többi részében, bár ebből a részből kiindulva sok fantasztikus élményben lesz még részünk. :)

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Zsófi

Nina Stibbe: Szeretettel, Nina

Nina Stibbe, a húszéves leicesteri lány 1982-ben Londonba költözött, hogy egy különleges családnál bébiszitterként dolgozzon. Tökéletesen összeillenek: Ninának fogalma sem volt a főzésről, a gyerekgondozásról, és arról sem, kik azok a fura fazonok, akik néha vendégségbe mennek hozzájuk. A családtagok, akik azon vitatkoztak, hogy kell németül káromkodni, vagy mik az előnyei és hátrányai a darált pulykahúsnak, remekül szórakoztak Nina ügyetlenkedésein.

A Szeretettel, Nina a hazaírt levelek gyűjteménye, melyekben Nina lelkendezve ír "családi" életéről, a kiszámíthatatlan vendégekről és macskáról, akit mindenki imádott utálni.

Legeslegelőször a borítója fogott meg ennek a könyvnek, jó-jó most már akkor hivatalosan is nevezhettek borítófetisisztának :), de tényleg olyan kis vidám borítója van neki. Ha a kezetekbe fogjátok,azonban még mindenképpen csodáljátok (és természetesen simogassátok) meg a régies hatású gernicét is, mert az is tök jópofa. :)

A csinos külcsín elemzése után térjünk is rá könyv belsejére, azaz a tartalmára. Ami, ha jobban belegondolok pont olyan bolondos és jópofa volt, mint maga a borító (na, jó most már tényleg békénhagyom a borítót:)).

A történet elején egy kicsit nehezen sikerült belerázódnom ebbe a levélregény formába, és tulajdonképpen abba is, hogy szigorúan nézve ennek a könyvnek nem is igazán van története. De aztán a fő(levélíró)szereplő Nina zakkant személyisége és a könyv többi, szintén elég dilis szereplője mindent elvitt a hátán.

Nina elméletileg bébiszitterkedni érkezett Londonba, de tulajdonképpen inkább családtagként, mint dadaként van jelen a család életében. A felügyeletére bízott Sam és Will Frears-szal remekül közös hangra talált, sem a fiúkat, sem a tőlük sok évvel idősebb Ninát nem kellett félteni, ha egymás ugratásáról volt szó.

A levelezős stílustól való félelmeim alaptalanok voltak, mert végül annyira megkedveltem Ninát, a fiúkat, a dilis Mary-Kayt, hogy bizony szomorú lettem mikor az utolsó levelekhez érve el kellett engednem ezt a zakkant társaságot.

A történetet körüllengő hamisítatlan angolos hangulata is megmelengette a kis anglomán énemet.

Nina levelének szereplői egyébként mind valós személyiségek, és a levélíró leányzó még "arra sem vette a fáradtságot", hogy álneveket használjon, persze nekem még így is egy kis időbe tellett, hogy rájöjjek arra, hogy a mindenbe beleokoskodó, de jószívű Alan Benett az az Alan Benett, aki ezt a jópofa könyvet írta.

Már a történet olvasása előtt rátaláltam egy, a könyvből készült sorozatadaptációra, amiben nem más, mint a híres Helena Bonham Carter szerepel, de azt hittem, hogy ez még csak egy készülő projekt, közben rájöttem, hogy ez bizony már egy elkészült sorozat, úgyhogy hamarosan meg is lesem majd azt is.

Ha egy könnyed, angolos, mókás történetre vágytok, sok teával, egy kis 80-as évekkel, akkor a Szeretettel, Nina tökéletes választás lehet.

9/10

Zsófi

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!

A világ macskaszemmel

Erzsébet Fenevadova minden idők legnagyobb celebritása. Egy igazi bundás királynő, szőrös fülű, bajszos díva, szupermodell, politikai szakkomentátor asszony... Sokoldalúsága szinte felsorolhatatlan, bölcsessége káprázatos - többek között ezért is teljesen jogos várományosa az elnökasszonyi posztnak.

Hívei tudják, hogy életük Erzsébet útmutatásai nélkül mit sem érne. Nagyságát gyakorta versben is megéneklik, az írástudatlanok pedig Erzsébet kifinomult ízlésének eleget téve tonhalban fejezik ki mélységes tiszteletüket.

Erzsébet jelenleg Budán, a Hotel Wardrobe Wellness Superior***** Elnöki Lakosztályában él. Sajnos szingli. Pillanatnyilag csak egyetlen, hozzá méltatlan udvari szolgálója, Gergely próbálja megteremteni a kivételes nagyságához illő körülményeket.

Erzsi és szolgálója, Gergely egy igazán nagyszerű páros. Ennyire érezni egymás rezdüléseit, ennyire alárendelni egymásnak mindennapi dolgainkat, csak két ilyen nagyszerű teremtmény képes. Nem is tudom, ki a nagyszerűbb, Gergely, aki képes Erzsébetet, ezt a gyönyörű, fenséges macskát ennyire kiszolgálni, mellette aludni az ágyban, ha lepisili az ágyneműt, akkor természetesen azonnal beindítani a fertőtlenítő mosodát, ha lehányja a gyönyörű szőnyeget, akkor kitakarítani, vagy éppen káromkodva a másik oldalra fordulni. szóval tehetség kell ehhez, hogy mindig tudja, mit kell éppen csinálni, hogy Erzsi elégedett legyen. Vagy sem.

A hangnem, amit Erzsébettel szemben használ nem biztos, hogy célravezető, de felettébb mulatságos, a vízipisztolyos módszer szintúgy, ezt régóta készülök már a zöldséges kiskertünket szaratónak használó szomszéd macskákon kipróbálni. Volt, hogy hangosan nevettem, sokáig. Hol azért, mert Gergely megmondta a magáét, hol azért mert Erzsébet részletezte, hogy Gergely hasalva nézte, amint ő a szaratóban a Sport-szeleteket nyomkodta. Aztán pedig ő nézte Gergelyt hasonló esemény közben. Az illusztrációk is nagyon jók, kifejezetten szerettem nézegetni őket.

De ne is vesztegessünk több szót Gergelyre, hiszen itt Erzsébet az egyéniség, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ő az evolúció csúcsa, maga az isteni tökéletesség, aki körül a világ és Gergely forog.

Bár ő is egyszerű kiscicaként kezdte, de felnővén megmutatkozott királynői méltósága és megtalálta magának a majdnem tökéletes háziszolgát, aki nagyon jól megtanulta a dolgokat, remekül tud púderillatú almot szitálni, enni ad és szállást biztosít Erzsébetnek. Néha érthetetlen módon megráncigálja, megdögönyözi a pofiját, de az Elnökasszony úgy van vele, ennyit ki lehet bírni, hogy mindig legyen friss Riomáré a hűtőben.

Erzsébet igencsak mozgalmas életet él, egyszer el is tűnt három napra, vendégségben is volt, vadászott is már, sőt egyszer már karácsonyfája is volt és kutyákkal is találkozott, no meg Gergely életének szerelmeivel. Mind a nagyon sokkal.

Időnként idegállapotba jön, és akkor nem olyan jó. Se neki, se Gergelynek. De ha békén hagyják őfenségességét, ha nyugodtan heverészhet naphosszat a macskabútoron, akkor ő a világ legnyugodtabb macskája. 

Nagyon-nagyon remek kikapcsolódás volt Erzsébet Elnökasszony életét megismerni, belelátni mindennapjaiba, minden tiszteletem Gergelyé, aki ennyire imádja őt, és ilyen tökéletesen gondját viseli. 

Nagy jövő áll még előttük, ha eljön az idő szavazzunk mindenképpen Erzsire! Puszi, Bea

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Bea

Carrie Hope Fletcher: Túlvilági szerelem

Ewie Snow-t idős korában, álmában, a szerettei körében ragadja el a halál. Ki az, aki nem ilyen békés eltávozásra vágyik? Amikor azonban megérkezik a mennyország kapujába, rá kell döbbennie, hogy újra huszonhét éves, és az ajtó nem nyílik. Ahhoz, hogy átjuthasson rajta, meg kell szabadulnia a lelkére nehezedő terhektől: három titoktól, amely fél évszázadon át nyomasztotta őt.

Fel kell tárnia titkait, mielőtt késő lesz. Evie csodálatos utazása során többet tanul az életről és a szerelemről, mint azt valaha képzelte volna, s talán a rég elvesztett szerelméhez vezető utat is sikerül megtalálnia.

Carrie Hope Fletcher az egyik legismertebb angol fiatal híresség, West End-énekesnő, YouTuber, író, ez a második könyve. Napokkal megjelenése után, ahogy előző kötete is, azonnal a Sunday Times első számú bestsellere lett.

Az év első könyve, amelynek értékelése feladja nekem a leckét. Induljunk el az elejéről, és talán majd meg tudom fogalmazni a gondolataimat. A történet kezdetén megismerjük Ewie Snow-t, aki éppen "ráébred" arra, hogy ismét 27 éves, csinos lány és régi, sok-sok éve nem látott lakásába próbál bejutni. Közben azt is megtudjuk, hogy idős kort megérve, éppen meghalt, és addig nem juthat tovább a mennyországba, amíg le nem rendezi a földön befejezetlenül maradt dolgait, fel nem tárja titkait. Ennek érdekében lehet újra fiatal.

Az eseményeken végigkíséri őt Dr. Liefde, régi házuk gondnoka, akihez szeretetteljes érzések fűzték fiatalkorában. Miközben a házbéli történéseket olvastam egyaránt eszembe jutottak Alice kalandjai és Roald Dahl csodálatos teremtményei, egy álom-fantázia-szüleményekkel benépesített hely volt az, ahonnan Ewienek meg kellett tenni a kezdő lépéseit a lezáratlan ügyeinek rendbetételére. 

Eleinte nagyon nem értettem Ewie-t, furcsálltam egyszerűségét, gyengeségét, nem értettem, miért is függ ennyire a szüleitől, és annyira nem is kedveltem meg. Az egész történet nagyon furcsa volt, mintha minden le lenne csupaszítva, nem voltak benne igazán mélységek, csak, mint a mesékben, amikor a királyfi és a királylány egymásba szeret és élnek együtt boldogan, egészen addig..., amíg... , és akkor rájöttem, hogy ez egy mese! 

Egy szép mese az életről, a meg nem tett dolgokról, bejárt és bejáratlan utakról, és innentől kezdve nem volt furcsa semmi, megértettem Ewie-t, megértettem a falat, Horace-t, a macskát, és gyönyörűszép motívumnak, ugyanakkor vicces momentumnak tartottam a Jó Fát. 

Ajánlom, hogy olvassátok meseként, ne az okokat keressétek, mint ahogyan a mesében sem elmélkedünk rajta sokáig, hogy a királylány miért ül a toronyszobában, a sárkány levágott fejét sem siratjuk, hanem belevetjük magunkat a történetbe, és átéljük szépségeit. Döntsük el mi magunk, hogy ki volt ebben a történetben a gonosz, ki a gyenge és ki az erős és bátor,  ki a király és a királyfi és hogy a szerelem kiállta-e az idő próbáját. 

Nagyon érdekes világot teremtett Carrie Hope Fletcher, az már biztos, olvasmányos, érzelmes, fantáziadús történet volt, mely könnyed és  egyszerű is egyben, érdemes megkeresni, megtalálni azt az utat magunkban, amelyen át közel kerülhetünk hozzá, bár nem lesz egyszerű, én is majdnem elvétettem. Szeretet, szerelem, remény, békesség, megbékélés lesznek a társaink e mese végén.

Köszönöm a könyvet a 21. Század Kiadónak!

8 /10

Bea

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia

Én nem kértem ezt. 

Nem akartam hős lenni.

De amikor az egész életedet - veled együtt - elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz? Persze, hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan - de már az sem a régi. Mi történt itt? Dorothy történt.

Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban.

Amy Gumm vagyok - egy másik lány Kansasből.

Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe.

Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: Eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát.

Dorothynak pedig meg kell halnia.

Nem igazán olvastam még eddig ilyen mese átiratokat, mint amilyen ez a könyv is volt. Ózfölde és Dorothy történetének újragondolása viszont alaposan felkeltette a figyelmem, ugyanis szép kis korai emlékeket dédelgetek magamban a filmről, amint a tesómmal kiskorunkban karácsony alkalmával belemerülünk Dorothy színes és kalandos utazásába. Ezt a régi emléket kell dédelgetnem manapság magamban, ugyanis a filmmel ugye az a helyzet, hogy a fiúk ingerküszöbéhez mérten túl sokat énekelnek benne, tehát nem nézhetem meg csak úgy bármikor. Nem viccelek, a múltkor a következő párbeszéd zajlott le a fiúk között:

Titi: - Megnézzük az Ózt?

Bence: - Jó lenne, de hát olyan sokat énekelnek benne.

Titi: - Ez igaz, akkor nézzünk valami mást.

Egyébként ugyanezekből az okokból nem nézünk mostanság Disney meséket sem, a múltkor meg akarták nézni gyerekkorunk egy régi kedvencét, a Herkulest, de a sok éneklés (megjegyzés: én az összes számot kívülről fújom, de szerintnem ők is:)) miatt végül mégiscsak elvetették, és megállapították, hogy a Disneynek a fiúkra is gondolnia kellene és énekmentes változatokat is készíteniük a rajzfilmeikből... :)

E kis kitérő után térjünk is vissza a Danielle Paige által újragondolt Ózföldére, amiben nem voltak Disney-be illő boldog betétdalok, sem bájos Dorothy.

Főszereplőnk, a tizenéves Amy Gumm egyáltalán nem nevezhető tündérmesébe illőnek, egy lakókocsiban lakik, gyógyszerfüggő anyjával és egy meglehetősen szomorú múlttal, ugyanis jó pár évvel ezelőtt hagyta el őket az apja egy másik nőért, ráadásul éles nyelvének (bár megjegyezném, hogy a beszólásai mindig tök jogosak), no meg az iskola szadista cicababáinak köszönhetően a beilleszkedés, de még az elvegyülés sem megy neki valami fényesen.

No és még ha mindez nem lenne elég, jön egy tornádó is, ami az anyja patkányával együtt elrepíti Ózföldére.

Vagyis hát csak feltételezhetjük, hogy Ózföldére, mert a könyvbeli Ózfölde köszönőviszonyban sincs a filmbeli varázslatos világgal. Mindenhol szürkeség uralkodik, Ózfölde lakói pedig rettegésben töltik mindennapjaikat.

Amy Gumm jobb ötlet híján pedig szépen elindul a sárgaköves úton. A szürkeség és az Ózföldén uralkodó nyomott hangulaton kívül kezdetben én még nem sok mindenre gyanakodtam, Amy-t azonosítottam Dorothyként, a patkányát, Start pedig Totóként, persze tovább haladva a történettel meglehetősen nagy meglepetések értek. Találkoztam egy zsarnok, egyeduralkodó, domina Dorothyval, horrorfilmbe illő madárijesztővel, s a szobalányokat szabadon kóstolgató oroszlánnal. Meglepő módon nekem tetszett ez a sötét világ, az új gonosz Dorothyt pedig imádtam. 

A cselekmény meglehetősen pörgős volt, az egy idő után kiszámítható csavarok viszont a könyv vége felé a kedvemet szegték, értem ezalatt azt, hogy ennek a szegény szerencsétlen Amynek igazán sikerülhetett volna egy-két harci manővere legalább, de hátha majd lesz lehetősége a többi részben bizonyítania. Viszont remélem, hogy az a bimbódzó szerelmi háromszög, ami kialakulni látszik, mégsem fog majd tovább bonyolódni a folytatásokban, mert attól kikészülnék... :)

Összességében én magam is meglepődtem, azon, hogy tetszett ez az önmagából teljesen kifordult Ózfölde, kiváncsian vágok majd bele a következő részbe, amiben remélem Amy egy kicsit összeszedi magát, az ördögien gonosz Dorothyból pedig mindenképpen szeretnék még egy kicsit. :)

8/10

Zsófi

Hartay Csaba: Holtág

Hartay Csaba harmadik prózakötete egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség  erősödő fojtásában mind élesebben rajzolódik ki papa és Olivér ragaszkodása az élethez, csökönyös ragaszkodásuk egymáshoz. A kortárs magyar próza ott  a legmegrázóbb, ahol a mi életünket meséli el.

A Holtág egy mai vidéki család története, erős színekkel, csodaszép epizódokkal, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával.

Féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, nagyon sokáig csak nézegettem. Távol tartott tőle néhány hasonlóság, párhuzam, amit a saját emlékeimben felfedezni véltem. Ugyanakkor éppen ennyire vonzott is, és éppen azért, amiért nem akartam belekezdeni.

A halál, az elengedés nagyon érzékeny, fájdalmas megtapasztalás, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki találkozott már vele. Annak, aki búcsúzott már el nagyszülőtől, rokontól, baráttól, és mint Olivér példájából megtudhatjuk, annak is, aki még nem. Aki csak fél tőle, aki csak próbálja elképzelni.

Köszönöm Hartay Csabának, hogy mindezen félelmeim ellenére én tudtam nevetni ezen a jól megkomponált, lélekemelő, ugyanakkor felkavaró és megrendítő történeten.  Az iszákos, dohányos, nagy pecás nagypapa és Olivér az unoka kettőse olyan szeretettel teli páros voltak, hogy az együtt töltött idejük megmelengette a szívemet, feltöltötte erővel és ez így nagy segítség volt abban nekem, hogy a végén háborgó szívem és lelkem az Olivérével együtt csituljon el. 

Imádtam nagypapa szövegelését, még a csúnya beszédét is, a történeteiért pedig egyenesen odáig voltam. Hogy igaz volt e, vagy sem, teljesen mindegy. Pedig egy megkeseredett ember volt, és mai szemmel nézve - 65 évesen - nem is volt öreg. De az unokája iránti szeretete szeretnivalóvá tette. Olivér is nagyon szeretetre méltó kisfiú volt, komoly, gondolkodó és szíve csordultig a nagypapa iránti szeretetével, rajongásával.

És akkor nagypapa egyszercsak beteg lett, kórház, intenzív osztály, Olivért teljesen letöri ez a betegség, nem tudja mihez kezdjen vele. Gondolatai csak nagypapával foglalkoznak, az iskolában rosszul teljesít, 11 éve minden gondolatára rányomja bélyegét a betegség, a kórház, az otthon nagymamája és anyukája között elsuttogott, halkan keringő mondatok, akik bár nem akarták a fiút ennyire bevonni a tragédiába, kívül hagyni sem tudták, hiszen az apa nélkül felnövő Olivérnek nagyapja jelentette az apát, a férfit, a példát, az erőt, mindent.

Nagyapa kórházba kerülése után a valóság, az álmok, az emlékek, a gondolatok kavarogtak, keveredtek, és néha már megörültem az események alakulásának, amikor rájöttem, hogy egy álomban járok. Amely éppen annyira volt zűrzavaros és képtelen, mint egy olyan álom, amiből úgy ébredünk fel, hogy "Te jó ég, milyen hülyeséget álmodtam!" A történet minden pillanatban meg tudott lepni, mert, amikor már éppen utat törtek volna a könnyeim, azokon keresztül nevetnem kellett, mert olyan különös kalandjai voltak a nagypapának az álmokban, hogy megkérdeztem magamtól, hogy most nevetek vagy sírok.

Mindeközben a szívem szakadt meg Olivérért és a nagypapáért, sajnáltam ezt a kisfiút, akinek meg kellett birkóznia a rajongva szeretett ember elvesztésével, magában a gondolataival, az álmaival, szembenézni betegséggel, halállal, és sirattam nagypapát, akin már csak a szeretet segíthet, az a szeretet, amely segít neki megtenni az utolsó lépéseket, az a soha el nem téphető kötelék, amely Olivérhez köti. Ez a szeretet segített Olivérnek is, meg egy zseniális fejezet, amit Hartay Csaba odatett még nekünk a végére, a "visszavont mozdulatok háza." 

Mosolyokkal, vigasztalással, érzelmekkel megerősített felzaklató történet, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Kedvencem lett.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Winston Groom: El Paso

A nagy sikerű Forrest Gump szerzője ezúttal fordulatos történelmi kalandregénnyel áll elő, a helyszín a századforduló utáni viharos, önállósodó  Mexikó, ahol a határhoz közel eső területeket fillérekért vásárolták fel amerikai vasútmágnások, újságcézárok és mások. 

Itt minden lehetséges, itt mindenki megfordul: gyermekrablók, banditák és javasasszonyok; valamennyiüket próbára teszik a háborús körülmények és a gyönyörű, ámde cseppet sem barátságos természet.

Az olvasó ebből a magával sodró könyvből talán megtudja azt is, hogyan olvad össze izgalmas kalanddá történelmi forrás és fikció. A könyv gazdag, mint egy hatalmas freskó vagy mint maga az élet: érzelmes, gonosz, kegyetlen, tarka és szépséges. Igazi nagyágyú, Winston Groom közel húsz éve várt visszatérése.

Winston Groom nevével akkor találkoztam először, amikor jó pár éve a könyvtárban rátaláltam a Forrest Gump című könyvére, első gondolatom az volt, hogy "jé hát ebből könyv is van?",  aztán természetesen ki is kölcsönöztem a könyvet. Az elolvasása után rájöttem, hogy a könyv történetének a címadó szereplőn kívül semmi köze sincs a híres filmhez. Ez persze nem jelentett rosszat, sőt életem egyik legviccesebb olvasmányaiként tartom számom az író Forrest Gump könyveit (bizony ám, két része van neki). Így tehát nem meglepő, hogy nagyon izgatott lettem, amikor megláttam, hogy hamarosan egy új könyve fog megjelenni nálunk. A könyv borítója már első ránézésre nagyon megtetszett, a fülszöveg alapján pedig egy ígéretes történetnek néztem elébe.

Winson Groom El Paso-ja teljesen más hangvételű könyv volt, mint a Forrest Gump kötetei, ám én nem csalódtam ebben az új, kalandos történetében sem.

Történetünknek több igazán érdekes főszereplője van, az egyik a milliárdos vasútmágnás Shaughnessy ezredes, aki szereti, ha mindig a kedve szerint történnek a dolgok, egy árvaházban felnőtt fiú, Arthur, akinek az élete az előbb említett Shaughnessy ezredesnek hála, egy pillanat alatt megváltozik, és ne meg feledkezzünk meg még egy fontos szereplőről, a rettegett foradalmár Pancho Villáról sem, akinek személyisége a történet legérdekesebb színfoltja volt.

A könyv története egy amolyan igazi régimódi "roadmovie", ami átszeli Mexikó kies és lakatlan tájait, sok izgalomban van részünk, és Winston Groom-nak hála, rengeteg nevetésben is. 

A gondok ott kezdődnek, amikor a milliárdos Shaughnessy família (vagyis jobban mondva már csak volt milliárdos) Mexikóba érkezik a vállalat magánvasútján.

Az ezredes közös családi pihenésnek tervezett vakációja pár pillanat alatt kudarcba fullad, erről pedig nem más tehet, mint a már előbb is említett kegyetlen forradalmár, Villa tábornok, aki arra készül, hogy nemes célja érdekében eltulajdonítja az ezredes marhacsordáját. Aki persze mindezt nem hagyhatja annyiban, de miközben ezt próbálja megakadályozni, addig Pancho Villa szépen elrabolja két unokáját, Tommyt és Katherine-t. A gyermekek apja Arthur, és az ezredes sem hagyhatta ezt annyiban és rögtönzött "hadseregükkel", nagyszabású terveikkel, Villa nyomában erednek.

És itt kezdődnek majd el csak az igazi kalamajkák. Mexikó, főszereplőink és a mi számunkra is rengeteg meglepetést tartogat, találkozhatunk mérges óriásgyíkokkal, titokzatos indián törzsekkel, igazi cowboyokkal és gazfickókkal.

A könyv mellékszereplőiről is muszáj szót ejtenem, mert az ő személyiségük is rendkívül sokat tett hozzá a történethez. A Hollywoodba vágyó amerikai cowboy, Tom Mix, aki most éppen Villa tábornok forradalmában vett részt, a seprűárus, titokzatos jóstehetséggel rendelkező öregasszony, a matador Johhny Ollas, aki szintén Villát üldözte, mert elrabolta a feleségét, ők mind annyira egyedi figurák voltak, hogy csak na. :)

Imádtam ezt a rendkívül színes és kalandos történelmi regényt, Wisnton Groom pedig nagy mesélőtehetséggel rendelkezik, úgyhogy én mindenképpen vevő lennék bármire, amit ír. 

A történet befejezése is igazán szépen kidolgozott, úgy örülnék, ha minden író ilyen szép epilógussal kedveskedne nekünk, olvasóknak.

Az is biztos, hogy mind a szereplők, mind a történet sokáig velem maradnak még.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Zsófi

Heti ez+az

Köszöntünk benneteket ezen a nagyon hideg hétvégén. Karácsonytól egészen az újév első hetének közepéig szabadságoltuk magunkat, így a héten még nem sok új bejegyzést olvashattatok, ám arra a párra azért mindenképpen tekintsünk vissza.

Rick Yancey: Az utolsó csillag

Az ötödik hullám 3.

Az ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek, vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát - a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.

Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani az ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót. 

Az első két rész után végre elérkezett a trilógia befejezése, megtudhatjuk, hogy az ember legyőzhető-e, több-e  mindenféle idegen, manipulált lényektől, ha igen, mitől és mivel több, és mire mehet ezzel a Földön, amikor  már semmi jóra nem lehet számítani. 

Egyáltalán lesz-e még Föld, hiszen történetünk elején 5 napra vagyunk a világ, azaz a Föld végétől és elindulnak a mindent megsemmisítő bombák. Erről az öt napról szól a befejezés.  Ami szerintem a legmozgalmasabb volt mind közül, de legalábbis én most nagyon pörgősnek éreztem ezt a részt. 

Ami nekem nehezítette, visszahúzta az olvasmányélményt, az az, hogy nehezen tudtam ismét felvenni a történet fonalát, gondolkodnom kellett, hogy mi is történt az előző részben, hogyan fejeződött be, és akkor most ki hol van, ki maradt életben. Idővel a helyükre kerültek azonban a dolgok, de aki úgy érzi, hogy nem biztos az előző rész eseményeiben, inkább olvassa el ismét a második részt, frissítse fel az élményeit. 

Végül azért nekem is sikerült visszarázódnom, miközben szembesültem ennek a résznek a kegyetlenségével, az életben maradt maroknyi csoport kilátástalanságával. Igazi apokaliptikus látvány tárult végig a szemem elé, a szerző elérte, hogy én már semmi reményt nem láttam az öt napon túl. 

Menekülés, túlélés, tervek, emberi érzelmek, erős karakterek leptek el bennünket ebben az utolsó részben.  Mikor már azt gondoljuk, hogy semmi újat nem tudunk meg, mert már csak le kell zárulnia a történetnek, mégis értek meglepetések, a szereplők meg tudtak lepni bennünket, miközben kapkodjuk a fejünket, lassan megpróbáljuk a helyükre illeszteni a mozaikdarabkákat, talán megértjük, hogy mit is akartak az idegenek, talán nem. Talán tisztában leszünk azzal, hogy ki volt és mit akart Vosch, talán nem. 

Azt mindenesetre megtudjuk, megtapasztaljuk, hogy ebben a részben Cassie-nek ismét fontos szerep jut, sőt Zombinak is, és Samet is megismerhetjük egy kicsit jobban. Adu számomra némileg még távoli maradt így is, de megpróbáltam megérteni a szenvedéseit, az érzelmeit. Nem is tudom, miért éreztem így, hiszen az előző részben ez már tökéletesen sikerült.

Ebben a részben meglehetősen sok az öldöklés, de az eddigiek ismeretében azt hiszem nem is várhattunk mást, hiszen a világ a végére készül, és a körülményekhez képest azt hiszem teljesen elfogadható véget írt az író a történetnek, sőt az egyetlen véget, amit csak lehetett. Jó ha tudjuk, a remény, a szeretet és a bátorság mindig, minden körülmények között nagyon fontos.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

8/10

Bea