Víztükre, az óriáspanda három testvér szomszédságába költözik. Tanulságos történeteket mesél a gyerekeknek. Edinek a szegény emberről, aki megajándékozott egy rablót. Miskának a gazdáról, ki tudta, hogy a szerencse nem mindig az, aminek látszik, Karinak pedig arról a szerzetesről, aki egy réges-régi teher súlyát cipelte.
A párás fényű akvarelleken és finom tusrajzokon John J Muth - és persze Víztükre, az óriáspanda - három klasszikus zen történetet elevenít fel, mert léteznek örökérvényű üzenetek, amelyektől nyugalom és szeretet költözik a szívünkbe.
A japán zen szó egyszerűen elmélkedést jelent. A zenben Buddha tanításai mindig is mesterről tanítványra hagyományozódtak.
A buddhista meditáció gyakorlata a következő volt: egészen elcsendesedve ülni, miközben az elme tökéletesen éber, követni az először felmerülő gondolatot, majd azt elengedve az ébredő másikat, nem ragaszkodva egyikhez sem.
Ha belenézünk egy vízzel teli medencébe, és a víz nyugodt, megláthatjuk a tükröződő holdat.
Ha a víz zavaros, a hold képe töredezett lesz, és szilánkokra szóródik. Így nehezebb meglátni, milyen a hold valójában. Elménk ugyanilyen. Amikor zavaros, nem a valóságot látjuk. Ebből ered Víztükre neve is.
A könyv három gyerek és Víztükre, az óriáspanda megismerkedésének története. A három gyerek -külön-külön felkeresi az óriáspandát, ő pedig mindegyikőjüknek mesél egy-egy történetet, ami igencsak tanulságos és elgondolkodtató. Ne a hagyományos értelemben vett mesét várjunk a történettől, hanem valami szokatlant, valami szépet és egyszerűt.
Nagyon különleges, harmóniát, békességet, szépséget sugárzó könyv. Már a címe is elárulja, hogy üzeneteket kapunk ebből a könyvből. Tanulságos, megrendítő üzeneteket, amelyek segíthetnek nekünk elgondolkodni, egyensúlyba kerülni önmagunkkal, meglátni, hogy a világ, az élet különleges, mindig lehet találni valami szépet, valami jót magunk körül.
Elég ha felnézünk a csillagos égre, a holdra, a habos felhőkre, érezzük bőrünkön a simogató nap melegét.
Lenézünk a földre, érezzük a fű puhaságát, dússágát, katicák és bogarak sürgését-forgását, méhek zümmögését, megcsodáljuk a virágok harsogó vagy szelíd színeit, szagoljuk illatukat, érezzük puhaságukat.
Körbeforgunk, magunkhoz öleljük a szellőt, hagyjuk hogy átjárjanak a természet kincsei, és érezzük, hogy milyen gazdagok is vagyunk.
Örülünk a családunknak, megtanuljuk értékelni azt, amink van, elengedni, ami nem fontos, vigyázni arra, ami igen, és megtanuljuk kimutatni a szeretetünket. Félelmeinket elengedjük, az elképzeléseinket, álmainkat őrizzük és ápoljuk.
Nekem ezek a gondolatok jutottak eszembe a zenről, Víztükre történeteiről, miközben ezt a zenét hallgattam:
Miután Titusz is elolvasta a könyvet, beszélgettünk róla. Érdekes, hogy ő 11 évesen hogyan látta ezeknek a történeteknek a tanulságait, és neki teljesen más lett a kedvence a három közül, mint nekem. Nagyon szeretetreméltónak találta a hatalmas Víztükrét, azt mondta, hogy éppen azért olyan aranyos, mert ilyen nagy termetű. hozzá lehet bújni és jó puhának látszik. :)
Nyugalom árad a könyvből, bölcsesség a történetekből, az illusztrációk pedig derűt és finomságot sugároznak. Az illusztrációk nagyon szépen simulnak bele a történetbe, éppen olyan puhák és meleget sugárzók, mint a három testvér és az óriáspanda szerete és barátsága.
A könyvet köszönöm a Betűtészta Kiadónak!
10/10
Bea
Karácsonyi ajándékfaktor: Óvodáskorú gyerekektől, az általános iskolásokon át, én még középiskolásoknak is nyugodt szívvel ajánlom a könyvet. Ha pedig túllépünk a gyerekeken, akkor felnőtteknek is segítségére lehet abban, hogy megtalálják a szépet és a jót magukban és másokban, vagy legalábbis elkezdjék keresni azt, ami már távol került tőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése