Mesék, versek

Dr. Seuss: Ha lenne egy cirkuszom

Dr. Seuss a gyerekirodalom egyik legnépszerűbb alakja. Egyedülálló képi világa, humoros és zseniálisan egyszerű versei a legkisebbektől a már önállóan olvasókig mindenkit megszólítanak. 

Első találkozásom a szerzővel, nem is tudom.... Azt hiszem tetszett, de még nem vagyok teljesen meggyőzve. Nagy képzelőerővel megírt verseskönyv, azt gondolom a fordító érdeme is meglehetősen nagy az ilyen jellegű könyveknél. Vidám, humoros, üde könyv volt, tetszett McBirkusz Móric elképzelt cirkusza. Fantáziadús cirkuszi fellépői ámulatba ejtettek, Berzsenyi bácsin is jól mulattam.  Talán az illusztrációval is barátkoznom kell egy kicsit, de azt sem jelenteném ki, hogy nem tetszett. Majd talán, ha a Kalapos Macskát is elolvasom, határozottabban tudok véleményt alkotni Dr. Seuss-ról. :)

9/10

Lackfi János: Kapjátok el Tüdőgyuszit!

Teljesen értetlenül állok e könyv előtt, nem értem, miért, MIÉRT kell olyan témákat megverselni, mint Szegény hülye mamika, Hamvak, amerikai rémtörténetek. Vagy a pasas, aki embereket kapott el és hamburgereket készített belőlük, vagy a hordó, ami hullalével volt tele, vagy éppen egy amerikai fickó, aki minden nap begyűjtötte a termékét, amit a WC-n termelt és lefagyasztotta, és.... na azt hiszem ebből elég ennyi is.

Kész voltam ettől a könyvtől, és valószínűleg egy ideig nem veszek a kezembe Lackfi-verseskönyvet. 

2/10

Lackfi János: A buta felnőtt

A fenti könyvéhez képest ez teljességgel normális. Azt már lassan megszokom, hogy a kortárs versekben csak nyomokban fedezhető fel némi rím, így ebben a kötetben is előfordulnak szinte rímtelen versek. Azért ez sem lett a szívem csücske, több semmitmondó versike is volt, meg persze olyan is, ami tetszett, pl. a Lapozható házak, A szőlőszem mosolya. De ebből volt kevesebb.  7/10

Deme László: Zsófi és a zoknivadász

Aranyos történet az éjszakára földön hagyott zoknikról. A nagycsoportos Zsófi és az apukája teljes mértékkel okolható a zoknik szomorú és rémületes éjszakáiért. Mint ahogyan azért is, amiért reggel nem találják meg a lehajított zoknijaikat. 

De nem ám Anya szedte össze és dobta a szennyesbe őket! 

Ugyanis ott sincsenek. Megtudhatjuk, hogy mi történik éjszaka a földön hagyott zoknikkal és Zsófival tarthatunk az oviba, ahol barátai megosztják vele a zoknivadász történetét, majd együtt izgulhatunk  a zoknik megmentése érdekében tett éjszakai kalandján. 

Hasznos kis esti mese lehet gyerekeinknek, pláne ha Zsófihoz és Apához hasonlóan ők is széthagyják éjszakára a zoknijaikat. Ne ijedjünk meg, Kumándó sem ijesztő. :) 8/10

Dániel András: Kuflik a hóban

Ismét két történetet olvashatunk a könyvben. A címadó történeten kívül a Brumi óriás lesz címűt . Ez jobban tetszett nekem, mint a Kuflik a hóban, de az is rendben volt. Kicsit mintha csendesebb és unalmasabb lett volna, mint amit az első részekben megszokhattunk, de az is lehet, hogy azért érzem így, mert már nem hatnak az újdonság varázsával. 

Vagy azért, mert a kuflik télen inkább csak a legszükségesebb dolgokat végzik el, mint például a rágcsálnivaló jóbogyó begyűjtése és aztán be is húzódnak a kufliüregükbe.

A kuflik kalandja Brumival már tavasszal történik, így a kuflik is jobban hozzák a formájukat, és az apró kis vicces szereplőcskékből is többet találhatunk. Mozgalmasabbra, viccesebbre sikerült, mint az első mese. Továbbra is szeretem a kuflikat. :)

9/10

Gimesi Dóra: Csomótündér

"Van a világon egy csomó tündér, ezt mindenki tudja. Tavasztündérek, konyhatündérek, villamosvezető-tündérek. De Csomótündér csak egyetlen egy volt."

Öt szívmelengető mese van ebben a könyvben. Elsőként Csomótündérrel ismerkedhetünk meg, akinek az a dolga, hogy az egymásnak rendelt királylányok és királyfiak cipőfűzőjét összecsomózza és nincs olyan varázslat, amelyekkel ezek a csomók kibogozhatóak lennének. A Csomótündér azonban már öreg, szemüvege legalább 38 dioptriás, és bármennyire is jóságos, egyszer elkövetett egy hibát. Nem a megfelelő fűzőket csomózta össze. De nem is lenne tündér, ha nem tudná a leglehetetlenebb helyzeteket is megoldani, így izgalomra semmi ok, a mese végére minden szép és jó lesz. Vicces, bájos, elragadó történet.

Olvashatunk még két tízemeletes óriás szerelméről, az elálló fülű királyfiról, megtudhatjuk hogyan működnek a tündér-postahivatalok, hol tárolják a szerelmi vallomásokat, a becézéseket, a szívmelengető bókokat. Megbizonyosodhatunk arról, hogy a legreménytelenebb tündér-postáskisasszony számára is tartogathat meglepetéseket az élet és meghatódhatunk a szerelem hatalmasságán és erején, amikor a tündérlány és az emberfiú legyőzik a korlátokat és akadályokat.

Egytől egyig nagyon pihe-puha, jóságos mesék, gyönyörű illusztrációkkal. Nem csak gyerekeknek ajánlom, hanem mindenkinek.

10/10

Lesley Pearse: Titkok utcája

Bár szülei mélységesen ellenzik, hogy az egyszerű származású Dannel randevúzzon, a huszonkét éves Fifi Brown a szívére hallgat, és néhány hónapnyi felhőtlen boldogság után titokban feleségül megy szerelméhez. A jobb élet reményében az ifjú pár Londonba költözik, ám fizetésükből kezdetben csupán egy rozzant albérletre futja Kennington hajdan szebb napokat látott, kétes hírű negyedében.

A Dale Street lakói igencsak sokfélék, ám egyvalamiben mindnyájan egyetértenek: Muckle-éknál borzalmasabb szomszédokat senki sem kívánhat magának. Minél több szörnyűséget tud meg róluk, Fifit annál inkább érdekli az utca túloldalán élő zajos família, ám nem sokkal azután, hogy összebarátkozik a család legifjabb tagjával, rémálomszerű események egész sorozata rázza fel a környékbeliek életét.

Vajon fény derülhet az elkövetők kilétére: Az utcában valóban csak Muckle-éknak van takargatnivalójuk? És ami a legfontosabb: lehet még a Dale Streetből igazi otthon és menedék az ott élők számára?

Lesley Pearse egy nagy mesemondó, aki felnőtteknek írja a meséit. Szinte már  a könyveiben megalkotott karaktereket is összeírhatjuk, mert nem hiányozhat belőle a főszereplő, aki lány és általában vagy lázadó típus, vagy nagyon makacs, vagy mindkettő. Mellette még amolyan kíváncsiskodó is, beleüti az orrát olyan dolgokba, amikbe nem kellene, megtesz olyan dolgokat, amiket nem kellene, de még jó, hogy megteszi őket, hiszen ebből van a bonyodalom, amitől beindulhat a cselekmény. Szerencsés esetben találkozik egy jóravaló fiúval és vele együtt a szerelemmel is. Ásó, kapa, nagyharang és boldogan élhetnének is, ha nem jönnének mindenféle bonyodalmak.

Nem történt ez másképp az írónő ebben a könyvében sem. Fifi a jó családból való lány találkozik a melós Dannel, aki egyszerűsége ellenére mégis nagyszerű, tisztelettudó, romantikus, lehetőségeihez képest intelligens, de Fifi családjával nem túl jól alakulnak a dolgok, ezért Fifi titokban megy feleségül hozzá. 

Londonba költöznek, egy meglehetősen lepukkant környékre, hamarosan munkát találnak és élhetnének is boldogan. De  éppen szemben lakik velük a Muckle família, aki a történet bonyodalmát szolgáltatja a későbbiekben. 

Fantasztikus karaktereket ismerhetünk meg a könyvben. Fifi egy szeretnivaló, bolondos, szerelmes fiatal lány, Dan pedig egy kötelességtudó, jó kiállású nagyon szerelmes férj. Nagyon tetszett kettőjük kapcsolata, megismerkedésük és későbbi házasságuk is minden igényt kielégített. Nevethetünk velük együtt, mérgelődhetünk,  részt vehetünk aggodalmaikban, nehézségeikben és szerelmükben.  

Az utca pár lakóját közelebbről is megismerhetjük, éppen úgy, mint Fifi és Dan. Nagyon remek embereknek tűnnek, van akinek megtudjuk a történetét és van akinek nagyon sejtelmes az élete, nem sok mindenre derül fény, de érezzük, hogy bizony ott valami titok lappan, tehát bőven hagy a szerző rejtélyeket, kétségeket, amelyeken törhetjük a fejünket.

A Muckle család is egy meglehetősen rejtélyes jelenség, csak azt tudjuk, hogy hangosak, nagy lábon, igénytelenül élnek, nem törődnek a gyerekeikkel, de hogy mi lehet a dolgok mélyén, talán csak sejthetjük...

Amikor bekövetkezett a fülszövegben említett rémálomszerű eset, meglepődtem, hogy Lesley Pearse mennyire bekeményített, és ahogyan haladtam a történettel ez így is maradt, az események felpörögtek, izgalmassá váltak, a rejtélyek lassan kiderültek, Fifi pedig természetesen belegabalyodott a történet legmélyébe.

Lesley Pearse-ről tudjuk, hogy sosem hagyja főhősét pácban, így a minden jó, ha vége jó is bekövetkezik az izgalmak után. 

Szerelem, humor, szeretet, barátság, család, kapcsolatok, a 60-as évek Londonja, mindez benne volt ebben a könyvben. Fordulatos, izgalmas, eseménydús történet, Lesley Pearse rajongóknak kötelező, a többieknek remek alkalom az írónővel történő megismerkedésre. 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Katherine Webb: Az angol lány

A kezdő régész, Joan Seabrook gyermekkori álma végre beteljesedni látszik, amikor lehetősége nyílik arra, hogy ellátogasson Maszkat ősi városába. A lány egy tragédia elől menekül Ománba, ahol reményei szerint végre feltárhatja a sivatagi erőd, Dzsabrín titkait.

Omán azonban a múltban ragadt - a kemény és rejtélyes országban épp harcok folynak, így hát nem hagyhatja el Maszkat környékét, és a kutatásra sem kap engedélyt. A lány csalódottságát csak az enyhíti, hogy megismerkedhet gyermekkori példaképével, a híres felfedezővel, Maude Vickeryvel, aki súlyos titkot hordoz. A két nő közötti barátság egyre jobban elmélyül, és Joan mindinkább Maude történeteinek a bűvkörébe kerül. Felizzik benne az idős asszony meséi által felkeltett kalandvágy, és szinte elemészti a sóvárgás, hogy végre elsőként léphessen olyan földre, ahol nyugati ember még sosem járt. Mindezzel azonban olyan eseménysort indít el, amely végül talán katasztrófához vezet...

Katherine Webb könyveire jellemző a jelen és múlt összevetése, párhuzamos síkon való megismertetése. Ebben a könyvében is így volt, nagyon feszültségkeltően váltogatta a két kor eseményeit. Amikor már egészen beleéltem magam az egyik eseménybe, teljesen felfokozott hangulatba kerültem, akkor vége lett Joan történetének és kezdődött Maude Vickery története, ami hasonlóan lebilincselő lett a fejezet végére.

Két erős nő történetét ismerhetjük meg ebben a lenyűgöző regényben. Az egyik Joan, aki vőlegényével az ománi Maszkatba utazik, hogy édesapja halála után beteljesítse gyermekkori álmát, elutazzon az Ezeregyéjszaka meséinek helyszínére. Kislánykora óta vágyott arra, hogy utazó, felfedező lehessen, hála édesapjának, aki mindig ebből a könyvből mesélt neki és öccsének, továbbszőtte a meséket, két gyermeke Daniel és Joan pedig lenyűgözve hallgatta estéről estére.

A másik nem mindennapi nő Maude Vickery, akinek történetét az 1890-es évtől követhetjük nyomon. Egy fantasztikus élet tárul a szemünk elé, Maude útja a sivatagban egyszerre mesés, ámulatba ejtő és hihetetlen. A cél, amit kitűzött maga elé, a Rab-el-Háli sivatag átszelése, alapjában is egy nagyon kétséges vállalkozás volt, nőként azonban szinte lehetetlennek tűnt. Hogyan történt, hogy nem ő jutott át legelőször a sivatagon, hanem Nathaniel Elliot, aki szinte Maude családjában nőtt fel, Maude apja pártfogásába vette a félárva fiút, szinte sajátjaként bánt vele. Maude testvéri érzelmeknél azonban többet érzett a fiú iránt. 

Egyrészről tehát volt Maude nagyon izgalmas, csodálatos története arról, hogyan boldogult a sivatagban nőként, férfiakat irányítva, másrészről pedig Joan, aki az 1958-as években akarta a maga első felfedezését, a saját első útját megtenni, de a maszkati helyzet nem igazán volt erre alkalmas a helyi hatalmi harcok miatt. 

Egyre közelebb került Maude-hoz, akinek egy olyan szívességet tett meg, ami később az egész életét megváltoztatta. Beteljesíti-e álmát, hogy elsőként léphessen az áhított hegyre? Miért olyan fontos, hogy megtehesse ezt? 

Az öccse Daniel is éppen Maszkatban állomásozik, a brit hadsereg színeiben, mely hadsereg a szultánt támogatja a harcokban, míg az elégedetlen, helyi őslakosok a szultán hatalmát szeretnék megdönteni. 

Mi történt Joan öccse és édesanyja között az apja halálát követően? 

Miért maradt Maude örökre az országban és miért nem tért haza Angliába? 

Titkok, melyeknek nem szabad kiderülni és titkok, amelyeknek napvilágra kell kerülni. 

Bátorság és vakmerőség jellemezte mindkét nőt, bizonytalanság és a szerelem utáni vágy, a bizonyosság megismerése hajtotta őket. Miközben a világot akarták felfedezni, rájöttek, hogy ugyanolyan fontos önmagukat megismerni, hogy megtalálhassák a boldogságukat.

Katherine Webb stílusát már-már szépirodalminak mondanám ebben a könyvben.  Nagyon tetszett, szerettem olvasni, és most, az értékelés írásakor visszavágyom a könyvben megismert különleges világba.

Lenyűgözött a könyv sokszínűsége, nagyon egzotikus helyszíneken jártam a történet olvasása közben, sivatag, oázisok, áthatolhatatlan hegyek kerültek utamba, ahol Maude, tevék és beduinok voltak az útitársaim. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

Adventi nyereményjáték - Játssz velünk négy héten keresztül!

Elérkezett advent első vasárnapja. Ezen a vasárnapon kívül még három vasárnap van karácsonyig. Az advent eredete a IV. századig nyúlik vissza, VII. Gergely pápa négyben határozta meg az adventi vasárnapok számát. Az első vasárnap három időszak kezdetét is jelenti: a keresztény egyházi év kezdetét, a karácsonyi ünnepkör kezdetét és az adventi időszak kezdetét.

Valamint Adventi nyereményjátékunk kezdetét, amelyet a tavalyi játékból megismert bloggertársainkkal közösen indítunk ismét.:)

Az adventi időszakban figyeld a lentebb felsorolt blogokat, mert a megjelölt időpontokban az ünnepről fog szólni  a megadott blog bejegyzése, karácsonyi érdekességeket mutatunk nektek, karácsonyi könyvekről írunk, és természetesen nyereményjátékot is találtok minden adventi vasárnap ezeken a blogokon.

Vadadi Adrienn: A Palacsinta tábor, Nyomás a suliba!

Mai bejegyzésünkben két Vadadi Adrienn könyvet ajánlok a figyelmetekbe:

Vadadi Adrienn: A Palacsinta tábor

Itt a nyár, vége van az ovinak! De az ovisoknak még nem kell elbúcsúzni egymástól. Amíg anya és apa dolgoznak, ők a Palacsinta táborban mulatnak az óvó néni kertjében.

Itt annyi mindent lehet csinálni, amit év közben lehetetlen! Fára mászni, térképpel nyomozni, báránykát szelídíteni, patakban tapicskolni, hajót úsztatni és sártengerben dagonyázni. No meg persze sütni-főzni: például palacsintát!  A tábor végén pedig nagy-nagy közös tábortüzezéssel és énekkel búcsúznak egymástól és az óvó nénitől. 

Tarts Leával, Petivel és a többiekkel a Palacsinta táborba!

Ez annyira aranyos könyv volt, hogy bátran ajánlom minden ovis gyerek szüleinek a kezébe. Egyszer nem lesz elég elolvasni, mert biztos vagyok benne, kiindulva a saját gyerekeimből, hogy egy ovis gyermek estéről estére, többször is szeretné majd hallani ezeket a történeteket. 

A szereplők lehetnének akár ők maguk is, nekik is van óvónénijük, a nyári szünet megoldásaként talán el is mennek egy táborba, ahol mindenféle érdekes kalandok történnek, történtek velük. Ha pedig még nem voltak semmiféle ovis táborban, akkor pedig azért lehet nagyon érdekes számukra. 

Hiszen melyik gyerek ne szeretne elmenni a kedves óvónénije házába, ahol egész nap játszhat oviból megismert társaival, ahol azért jóval kevesebb gyerek van, mint az oviban, nem kell megküzdeni semmiért, és kedvükre játszhatnak a kidőlt fán kalózosat, a Trabantroncsban autóversenyzőset, a teraszon a lányok babázhatnak, segíthetnek óvónéninek a főzésben, pecázhatnak a patakban, de akár megkereshetik a sárkány kincseit. 

Ha pedig mindezekhez egy cuki kutya is van, akit Haminak hívnak és imádja a gyerekeket, ezen kívül egy napra két kisbárány gondozása, cumiztatása is az ő nyakukba szakad, no meg egy macska nevén is elgondolkodhatnak, akkor azt hiszem kész siker a Palacsinta tábor, és még a palacsintákról és a kőlevesről nem is beszéltem.

Dömötörről, az óvónéni tizenhat éves unokaöccséről se feledkezzünk meg, aki remek segítsége volt a gyerekek körüli tennivalókban, de még fantasztikusabb játszótársa volt a gyerekeknek. Nagyon jó kis történetek voltak ezek, kellően rövidek és egyszerűek, hogy a kisgyerekek nagyon átélhessék és szerethessék. Az illusztrációk is bájosak voltak.

10/10

Vadadi Adrienn: Nyomás a suliba!

Az Alma utca 22-ből már jól megismert szereplőkkel találkozhatunk ismét ebben a könyvben. Misivel, nagymamájával Nanival, nagy Marosival és kis Marosival, Pirossal, Kamillával és Elek bácsival. Néha még Csúnya néni is bekiabál a történetbe. Szóval nem változott semmi. Azaz nagyon is változott, ez a nyár Misi utolsó nyara, mielőtt elkezdi az iskolát. 

Nagyon sokat nevettem ezeken a történeteken is. Már  a balatoni nyaralás és Misi várakozása a két Marosira, miközben kialakul a saját kis pénzkereső vállalkozása mosolyt csalt az arcomra, ami folytatódott a balatoni pecázással és a félresikerült vacsorával. 

Misi iskolakezdési tapasztalatait is érdekes volt olvasni, alapjában véve tetszett neki az iskola, csak azt nem értette, hogy nagy Marosi miért nem ismerte meg a szünetben. Ez a tény rá is nyomta bélyegét Misi hangulatára, de aztán arra gondolt, hogy biztos az ünneplő ruha tette, majd a farmerban és a piros pólójában biztos megismeri. 

Elek bácsival ugyanúgy tettek-vettek, feltalálóskodtak, mint eddig, de Elek bácsi a történet  végén valami rejtélyes dologban sántikált, Misi pedig nem vette jó néven, hogy valamit eltitkolnak előle. 

Volt még ebben a részben bárányhimlő, találkozhattunk Misi Gabi nevű unokatesójával is, akinek a Wifi-n múlott a napi boldogsága, megpróbálták megszelídíteni Csúnya nénit, a két Marosi szét akarta vágni a tandemet, Piros szemüveges lett, majd mindenki szemüveges lett, és a házbéli banda együtt mehetett iskolába is. 

A könyv végén pedig arra is fény derült, miben mesterkedett Nani és Elek bácsi.

Nagyon jó folytatása volt az Alma utcának ez a rész, imádtam a humorát, mulatságosak voltak a történetek, szuperek a karakterek, és az illusztrációkat is kedveltem.

10/10

A könyveket köszönöm a Pagony Kiadónak!

Bea

Graeme Simsion: Rosie update

A kissé bogaras Don újabb nehézségekkel találja szembe magát, amikor feleségül veszi Rosie-t, akivel nyomban New Yorkba költöznek. 

Egy nap a lány bejelenti, hogy terhes, Don pedig nekilát, hogy kiderítse miként kell apának lenni; konzultál szakértőkkel és barátokkal, kikérdez egy terapeutát és kutat az interneten, de végül ismét sikerül magát bajba sodornia. 

Szerteágazó teendői közepette csak egyvalakivel nincs ideje foglalkozni, Rosie-val...

Ha egy történetnek második része is születik, akkor lehetetlen dolog elkerülni az elsővel való összehasonlítást. A Rosie projekt egy nagyon szórakoztató könyv volt, imádtam benne szinte mindent.  Arról írt bejegyzésünket IDE KATTINTVA olvashatjátok el.

Ebben a kötetben Rosie babát vár. És ettől a ténytől, mintha mindkét szereplő megváltozott volna. Mindamellett, hogy nagyon szórakoztató volt Don kalandjait olvasnom, tényleg hangosan nevettem sokszor a könyvet olvasván, annyira képtelen kalandokba keveredett Don és annyira tetszett a négyek baráti társasága, ami valahogy kialakult, többször is kiakasztott, olyan idegesítően viselkedett. De nemcsak Don, hanem Rosie is. Sőt, talán még rá jobban bírtam haragudni.

Mintha eltűnt volna az a Rosie, akit az előző részben megismertünk, aki tudja, hogy milyen Don, hogy milyen  csomagot kapott ezzel a házassággal. Az előző részben már azzal is tisztában volt, hogyan működik Don, miként tálalja neki a dolgokat, hogyan tegyen fel kérdéseket, ha azt akarja, hogy a férfi megértse és érdemi válaszokat adjon. Ebben a részben pedig mintha mindent elfelejtett volna, egyszerűen egy hisztérika volt. Magyarázhatjuk ezt a terhesség kiváltotta hormonokkal, a gyerekkori hatásokkal, de nem értettem Rosie-t igazán. 

Miért várta Dontól, hogy úgy viselkedjen, mint egy átlagos férfi, amikor tudta, hogy nem az. Tudhatta volna, hogy teljesen máshogy fog reagálni a terhesség hírére. Ami egyrészt nagyon szórakoztató volt, és komikus helyzeteket szült Don ténykedése a babával kapcsolatban, de néha már túl idegesítő is volt ugyanezen tevékenykedése. Azonban én tudtam, hogy ő ilyen, és ezért napirendre tértem eme idegesítő dolgok fölött. 

Ebben a részben sokáig úgy éreztem és valószínűleg a szerző is ezt akarta, hogy Don és Rosie elmennek egymás mellett, nem találják azt az utat, amiről a babavárás letérítette őket, vagy ha meg is találták, akkor soha nem egyidőben voltak rajta. 

A végén azért helyére kerültek a dolgok, Don saját kezdeményezéseire és indokaira is fény derült, és reménykedhetünk, hogy ez csak egy átmeneti nehézség volt kettejük között.

Azt gondolom, hogy méltó utódja volt ez a könyv az első résznek, majdnem olyan jó is volt, mert azzal, hogy a szereplők idegesítettek, a helyzetek néha kiakasztottak, éppenhogy elérte a célját a könyv. Sokat elmélkedtem rajta, érzelmeket váltott ki belőlem, és az nem a könyv hátránya, hogy a szereplők kicsit kiléptek önmagukból, a történet egyszerűen így alakult.

9/10

Bea

Mesék és versek

Stephanie Schneider: Elefántok a házban

Egy társasház negyedik emeletére új lakók költöznek. Fini, az apukájával élő kislány nagyon örül és reméli gyerekek is vannak, akikkel összebarátkozhat és esetleg játszópajtásai is lesznek. Egész nap visongatnak, dübögnek az új lakók, Fini elindul kideríteni kik is ők. A lépcsőház lakói azonban már mind odakint méltatlankodnak, hogy kik lehetnek ezek és hogy nem valók ide.

Azzal nem lett volna bajom nekem sem, hogy elefántok, nyilván így akarták hangsúlyozni a másságot, de furcsa volt, hogy Fáni néni, aki ajtót nyitott Fininek, egy nagy hatalmas elefántasszonyság volt és két lábon járt. Értem én miért, mégis nekem meglehetősen groteszknek hatott.

Ugyanígy jártam a két elefántgyerekkel, Kimmel és Boval. De miután ezen is túltettem magam, azt nem értettem, hogy miért visonganak és dübögnek egész nap. Mert felfogtam én, hogy az idegen kultúrák be- és elfogadásáról  szól(hat) a történet, de azt gondolom, akkor ennek a más kultúrának is alkalmazkodnia kell egy kicsit. És nem az zavart, hogy széna és szalma van a lakásban, mert hiszen az elefántok azt szeretik, hanem az, hogy miért dübögtek és visongtak egész nap. Fini lévén beindult az ismerkedés, de ha továbbra is így dübögnek és hangosan hancúroznak egész nap, nem sok jövőt jósolok nekik egy társasház negyedik emeletén.

7/10

Kertész Erzsi: Göröngyös úti iskola

Csuda Gábor másik iskolából kerül a Göröngyös úti iskola 2.b osztályába. Kicsit kilóg a többi gyerek közül, ugyanis elmondása szerint ő egy király. És nem áll meg az elmondásnál, hanem úgy is viselkedik és úgy is öltözik. Mindennap felteszi fejére a maga készítette koronái egyikét, felveszi piros palástját és úgy megy iskolába, ahol egész nap viseli.

Nem törődik osztálytársa gúnyolódásaival, büszkén vállalja önmagát.

Ez a könyv a kedvencem most Kertész Erzsitől, mert mindamellett, hogy azt sugallja, hogy vállaljuk önmagunkat, elfogadásra is tanít. Azt mutatja meg, hogy nézzünk be a palást és a korona mögé, ismerjük meg a Csuda Gáborokat és rájöhetünk, hogy nagyon jó fejek és attól még igencsak szeretetreméltó ember/gyerek lehet, hogy kilóg a sorból és máshogyan viselkedik, mint a többség. 

A közösség elfogadó ereje és szeretete pedig arra is képes, hogy a Csuda Gáborok palást és korona nélkül is önmaguk tudjanak maradni.

Vicces, nagyon szeretnivaló könyv, sokat nevetgéltem közben és simogatta a lelkem a könyvben mutatott jó példa. Az illusztrációk is nagyon tetszettek, a tesitanár például gyermekkorom tanárait jutatta eszembe, de a vaskalapos igazgatónő sajnos még a mai világban is előfordul.

10/10

Kollár-Klemencz László: Felhős

Ez egy nagyon rövid könyvecske, nem is tudom mese-e vagy sem, de azt gondoltam, hogy éppen ezért majd jól elszórakozom rajta. Az elején még így is volt, de aztán valahogy elveszítette a figyelmemet, a történetnek nem volt számomra se füle, se farka, nem úgy mint a Kistehénnek. Még a Nyúl sem tudta megmenteni a történetet, aki a legnagyobb rokon, akinél már csak a saját okos gondolatai nagyobbak. Képes álló füllel a talpára esni. Jobbat vártam az ígéretes kezdet után.

5/10

Lackfi János: A részeg elefánt

A könyvet némi tartózkodással kezdtem el olvasni, mert a szerző előzőleg olvasott könyvében volt egy-két vers, ami kiverte nálam a biztosítékot. Ezzel a könyvvel is majdnem így jártam az elején, de aztán azt mondta Zsófi, amikor felolvastam neki egy verset, hogy ne elemezgessem, hanem élvezzem és nevessek rajta. Miután ilyen "aggyal" olvastam, nagyon jól szórakoztam.

10/10

Lackfi János - Pap Kata: Bögre család

A Bögre család egy nagyon aranyos, vicces verseskönyv. Azt gondolom, hogy a szerző saját családját verselte meg, a tulajdonságaikat, a bolondságaikat, olyan egyszerű dolgokat, mint az öltözködés, vagy azt, hogyan győzi le Dorottya a hisztit. Ismerős volt a fiúvécé, lányvécé dilemma, azt is mondhatom, hogy magunkra ismertem ezekben a versekben.

10/10

1956 - Kezében szabadság

Forradalom idején senki sem maradhat közömbös. Akármelyik oldalon is álljon, az életét biztos felforgatják az események. 1956-ban egy bátor nemzet kelt fel a külső és belső elnyomás ellen, és ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy sokan inkább a hatalomhoz maradtak hűségesek. Ebben a könyvben történelmi és fiktív kalandokba keverednek mindkét oldal szereplői. A szerzőknek az volt a szándékuk, hogy hiteles, de izgalmasan mesélhető kisprózákkal állítsanak emléket ennek a még nagyon is velünk élő történelemnek.

Az alkotók között sci-fi és kalandirodalmi író éppúgy van, mint történelmi regények és színpadi művek szerzője. Abban azonban közösek, hogy közérthetően, mégis irodalmi igényességgel ábrázolják a szabadságharc előzményeit, pillanatait és következményeit. 

Ez a novellaválogatás az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére készült.

10 szerző írását olvashatjuk a könyvben, tízféle stílusban és témában megírt nagyszerű történetnek lehetünk olvasói. A szerzők gondoltak egy merészet, kiválasztottak maguknak az 1956-os forradalomból egy témát, egy pillanatot, egy gondolatot, egy eseményt és írtak köré egy novellát, egy olyan történetet, ami akár igaz is lehetett volna, és lehet, hogy igaz is volt.

Ezek az írások emberekről szólnak. Olyan emberekről, akik résztvevői, vagy tanúi voltak az 56-os forradalmat megelőző időknek, majd a forradalomnak. Az emberek bizonytalanok voltak ezekben az időkben és megfélemlítettek. Nem tudta mindenki teljes meggyőződéssel eldönteni, hogy melyik oldal szolgálja az ő hitét, meggyőződését jobban, de senki nem volt biztonságban, bármelyik oldalt választották is. 

Ezekben a novellákban sokféle emberről és forradalmi helyzetről olvashatunk. Mindkét oldal képviselői megjelentek a szemünk előtt, így történhetett, hogy megismerhettük, hogy volt-e más lehetősége a rendőrből lett Ávósnak, vallatótisztnek, amikor elvállalta a feladatot, amire felkérték. Milyen gondolatokkal végezte munkáját, teljes meggyőződéssel hitte-e, hogy munkája jó, hasznos és az igazság győzedelmeskedik-e vagy inkább csak a hatalom nevében kell-e írnia a jelentéseket, elkövetnie a gonoszságokat. Hogyan élt a forradalom után...

Vagy beleláthatunk egy igen erős elköteleződéssel, meggyőződéssel bíró elvtárs fejébe, aki mindennap keresi a jelentenivalót, mert ő egy pártfőiskolán tanult, tanári diplomája a felsőbb vezetéssel kialakult jó kapcsolata volt, a legjobb képességei szerint vigyázta a néphatalmat. De azért egyszer, egyetlenegyszer még előbújt belőle az érző ember, és igazi, bátor cselekedetet hajtott végre. 

A tizenéves kisfiú rövid, tragikus története mellbevágó és szomorú volt, a magára maradt fiatal lány döntése merész, a három bűnöző forradalmi kalandja groteszk és mégis elképzelhető.

A két Horváth lány esetén keresztül még a humort is sikerült szerzőjének a könyvbe csempésznie. Ami lehet, hogy furcsán hangozhat, de ez itt teljesen helyénvaló, vicces epizód volt. 

Hiába volt forradalmi helyzet, az emberek megpróbáltak úgy tenni, mintha minden a régi kerékvágásban menne, a négy fős társaság minden szombat este megrendezte a szokásos bridzspartiját, legyen bármi is a vége.  A szerelmek éltek tovább, vagy nem bírták ki a forradalom próbáját. 

1956 nem volt olyan régen, sokan tudnak még nekünk mesélni róla. Így tett az egyik történetben egy nagypapa, aki az unokájának mesélte el saját gyermekkorát, a kitelepítést, a családja sorsát, majd az egész életét, és mesélt a rotterdami öregember is, akinek életébe sodorta a véletlen vagy a sors a magyar kalandvágyó fiatalt.

Azt gondolom ezt a könyvet azok is jó érzésekkel forgathatják, akik az 1956-os eseményeket távolinak érzik maguktól, csak egy iskolai tananyagnak, vagy egy túlünnepelt eseménynek, ahol, ha diák vagy ott kell lenned, ha a munkahelyed elvárja, ott kell lenned, de nem tudod igazán magadénak érezni az események jelentőségét, az ünneplés valódiságát. Ez a könyv segíthet ebben, közelebb hozza, érzelmekkel, tettekkel tölti ki a hézagokat, segít el- és továbbképzelni az 56-os forradalmi eseményeket. 

9/10

Bea

A könyv facebook oldala: 1956 - Kezében szabadság

Woody Allen: Mellékhatások + kész anarchia

Woody Allen összegyűjtött írásainak e második kötetében a szerző ismét tanúbizonyságát adja páratlan tájékozottságának és bámulatosan sokrétű műveltségének. A kötet tehát egyfelől a tudás kincsestára, másfelől pedig a búskomorság és a depresszió legjobb ellenszere, hiszen Woody Allen humora és a blőd gondolattársítások irányit nyilvánvaló vonzalma még a tragikus eseményekről szóló írásokat is vidám olvasmánnyá varázsolja.

A könyvből megtudhatjuk, milyen tanácsot adott a cipősámfák ügyében Albert Einstein a nácik elől Amerikába menekülő tudóstársának; miként gyorsította meg a bélyegilletéki törvény megszületését György király parókájának eltűnése, és minek kellett történnie ahhoz,hogy a Júdás névre hallgató eb a hátsó lábaira állva elénekelje a De jó, hogy lány vagyok című dalocskát. Természetesen azok sem fognak csalódni, akik arra kíváncsiak, hogy gyógyítható-e pszichoanalízissel a kagylóktól való kóros rettegés, illetve síléccel az önkéntelen levitáció.

Szerintem kétféle ember létezik: Aki szereti Woody Allent és aki nem. Meg van egy harmadik, aki még nem döntötte el. Mindenesetre én az első csoportba sorolom magam. Persze neki is vannak kevésbé sikerült alkotásai, vagy csak rossz időben néztem éppen az adott filmjét. 

Az a fajta szarkasztikus, groteszk, fekete humor éppúgy jellemző a filmjeire, mint a könyveire. Legalábbis amit eddig olvastam. 

Az első könyvem tőle a Lelki jelenségek vizsgálata volt. Igaz már jó pár évvel ezelőtt olvastam, de emlékezetem szerint nagyon tetszett. (amikor például a kaszás elmegy az illetőért, de az meggyőzi, hogy előbb kártyázzanak egyet és ha nyer életben maradhat. És egyébként is legközelebb ne az ablakon jöjjön be.) Ezekkel az „elvárásokkal” fogtam bele ebbe a műbe is.

A kötet két részből áll. Mindkettőben novellák vannak, de valahogy az első rész sokkal jobban megfogott mint a második. Pedig az írásmódban nincs különbség. 

Mindegyik hamisítatlanul Woody Allenes. De valahogy mégis az volt az érzésem, hogy bár mesterien csavarta a szavakat, a történetek  mintha kicsit ellaposodtak volna. Persze az is előfordulhat, hogy Woody túladagolást kaptam az első felében, ezért némiképp immunissá váltam a  második felével szemben. 

Az mindenesetre kétségtelen tény, hogy ilyen magas fokú képzettársításokat nem mindenki tud papírra vetni. Az, hogy két ember úgy ismerkedik meg, hogy az egyik részegen hazafelé menet beleesik a Szajnába, mire a másik a kiáltozásra felfigyel, de hát csak úgy éhgyomorra nem lehet életet menteni, ezért betért egy közeli étterembe megvacsorázni,  majd ezután a bűntudattól vezérelve horgászfelszerelést vásárolt és különböző csalikkal végül is sikerült kifogni a bajba jutottat, akinek ezután lemérte a súlyát és a hosszát, majd a barátság megköttetett, ez egy teljesen jellemző, sajátos jelenet, ami  maga Woody Allen.

A kifacsart gondolatai, amelyeket akár nagyon eredetinek is mondhatunk, egyszer nagyon bejöttek, másik alkalommal kikészítettek a maguk képtelenségével. Hiába Woody Allenre rá kell készülni...

Azt hiszem, hogy ezt és az ehhez hasonló jeleneteket, melyben a könyv nemhogy bővelkedik, de gyakorlatilag erre épül,  nehéz felülmúlni.  Ahhoz persze, hogy ez az állításom helytálló legyen, szorosan hozzátartozik az is, hogy valaki kedvelje Woody Allen sajátos humorát, mert anélkül viszont nehéz lesz élvezettel olvasni.

Így visszagondolva az egész olyan volt, mintha egy nagyon vicces szülő, vagy nagyszülő a gyerekének akarna valamilyen mesét felolvasni lefekvés előtt. A történetek ehhez kellően rövidek, humorosak voltak, valamint a gyermeki képzelet szárnyra kapásához is minden adott volt. A könyv ettől függetlenül inkább felnőtteknek szól. 

Woody Allen-kedvelőknek persze kötelező darab, de olyanoknak is ajánlom akik egy stresszes, vagy kevésbé stresszes nap után, elalvás előtt akarnak valamit olvasni, de semmiképpen sem olyat, ami letehetetlen, megpecsételve ezzel a következő napjuk sorsát. 

A történetek rövidsége miatt nem fenyeget az a veszély, hogy a következő nap az előző egy-két oldalt újra kell olvasni, mert már félálomban voltunk és nem emlékszünk a történtekre. 

A könyvet köszönjük a Helikon Kiadónak!

8/10

G. (közismertebb nevén: Apa)

Epizódról epizódra #1

Mostanában több sorozatot is befejeztünk és úgy gondoltam, ideje lenne írni róluk egy bejegyzést is.

Sorozatnéző társaságunk négy főt számlál: Apa, a két tesóm, Bence és Titi, valamint jómagam. :) (Persze Anyát is hívjuk mindig, de sajnos nem sokszor sikerült őt rávennünk, hogy csatlakozzon hozzánk, ő inkább az olvasást választja.) Általában (na jó legtöbbször, azaz mindig) én szoktam kiválasztani azt a sorozatot, amire majd egy két-hétre rákattanunk. Mert ha elkezdünk egy sorozatot, akkor azt szeretjük egyhuzamban végignézni, nem is tudom mi lenne velünk, ha egy héten csak egy részt nézhetnénk meg. 

A sorozatokat felirattal szeretjük nézni, meg úgy általában az újabb filmeket is, és mivel Titi is szereti ezeket nézni velünk, így ő is megszerette a feliratos filmeket, én meg tök büszke vagyok rá, hogy tízéves (illetve mindjárt tizenegy) létére nem jelentenek neki gondot a feliratos filmek, meg hát ugye angol gyakorlásnak sem utolsó, a suliban meg is dicsérték már a jó kiejtéséért, ami jobban belegondolva a kis szivacs agyának és a feliratos filmeknek is köszönhető.

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?

A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni. 

A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogy éljünk jobban, szeressünk jobban, és hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Úgy érzem, számomra ez egy felvilágosító könyv volt a depresszióról. Egy valós, megtörtént eseten keresztül, egy ember életének egy szakaszán követhettem végig ezt az alattomos betegséget. A köznyelvben is gyakran és könnyen mondjuk egy olyan személyre, hogy depressziós, aki rosszkedvű, letört, és semmihez nincs kedve. Most már tudom, hogy ez még nem feltétlenül depresszió. Esetleg depresszív hangulat, de még nem kell rásütni az illetőre, hogy depressziós. Ilyenkor még lehet, hogy jót tesz egy kis tánc, zene, ráolvasás és gyógynövények. :) Régen ugyanis ezekkel kezelték a depressziót, kisebb-nagyobb sikerrel.

A könyv elolvasása után, ami persze nem szakkönyv, hanem egy személyes tapasztalat, megélés leírása azt mondhatom, hogy egyáltalán nem gondoltam, hogy a depresszió egy ennyire sötét, megfoghatatlan, utálatos dolog, ennyire elrabolja egy ember lelkét, fejét, agyát és gondolatait, ennyire uralkodik az emberen, sőt teljesen átveszi az irányítást, hogy az embernek már nincs kedve élni sem, nem lát maga előtt semmiféle jövőt, semmi lehetőséget, semmi jót, csak sötétséget és falakat lát maga körül. 

A depressziós embernek duplán nehéz dolga van, nem elég, hogy depressziós és eluralkodott rajta a káosz és a sötétség, még ez kívülről, mások szemében egyáltalán nem is látszik, senki nem látja a fejében uralkodó sötétséget, az elemésztő lángokat, mert a depresszió a gondolatok betegsége.

Matt Haig kitárulkozik előttünk, mert most már tudja, hogy a szavak, az olvasottak, az írottak és kimondottak segítenek visszatérő depresszióját legyőzni, segíthetnek a depressziós embernek megnyílni, kapcsolódni az emberekhez, a világhoz, segítenek felszabadulni.  Állítja, hogy igazak a régi klisék, miszerint az idő minden sebet begyógyít, van fény az alagút végén, és minden rosszban van valami jó. 

Leírja depresszióját az első jelentkézésétől fogva, a megnyilvánulási jeleit, a saját érzéseit és feltámadó félelmeit. A halálvágyát, az öngyilkossági kísérletét, mert miközben uralta elméjét ez a sötét gonosz, fogalma sem volt, hogy mi történik vele, eszébe sem jutott, hogy mások is átélhették már ezt, úgy érezte magában van, és le kell ugrania a szikláról.

Nem mondom, hogy jó volt a fejében járni, belelátni szenvedéseibe, sőt azt sem tudom, hogy mennyire értettem meg, éreztem át, hogy mi is a depresszió, mitől szenved ebben a betegségben valaki. Hiszen még a szerző is azt állítja, hogy nincs mindig kiváltó oka, egyszercsak ott van, eluralkodik rajtad, lehetsz milliomos, vagy boldog, vagy akár egy boldog milliomos, a depresszió nem válogat. Még azok is nehezen értik, akik szenvednek tőle. 

Mindenesetre ijesztő betegség, van akinek segíthet a gyógyszerezés, de van, akinek nem. Van aki talál valami kapaszkodót, ami segítségével szépen lassan kihúzza magát a gödörből, otthagyja a sötétséget és lehet, hogy néha még visszatér, de már egyre többször van kint a világosban és ha erősen kapaszkodik, egyre tovább maradhat kint. Akár végleg is. 

Matt írni kezdett és olvasni, neki ez a két dolog volt  a kapaszkodó és társa Andrea, aki végig ott volt a depresszió mellett, türelmesen támogatta és várta Mattot. Várta, hogy rájöjjön, miért érdemes életben maradni.

Miközben Matt arról ír, hogyan élte túl a sötétséget, figyelmeztet bennünket sok fontos dologra, amit mi is látunk, nap mint nap, de az ember olyan, hogy időről időre figyelmeztetni kell azokra a nyilvánvaló tényekre és valóságra, aminek örülhet és amiért a világ legtermészetesebb dolga, hogy élni érdemes. Teszi ezt jó stílusban és némi humorral.

A könyvet köszönöm a Park Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Jojo Moyes: Tengernyi szerelem

1946-ban járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert  vőlegényükhöz, férjükhöz. Sidneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába, a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől.

A négy főszereplő - Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan alig 15 éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret - egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki...

A világszerte méltán rendkívül népszerű Jojo Moyes ebben a megtörtént eseményeken alapuló, érzelemgazdag regényében is mesteri ügyességgel szövi egymásba a történet szálait. Olvasói ismét bátran a szereplők útitársául szegődhetnek, a közös utazásban bizonyosan nem fognak csalódni.

Ismét egy fantasztikus könyvet olvashattam Jojo Moyestől. Nyugodtan kijelenthetem, hogy semmiféle elfogultság nem munkálkodik bennem, amikor azt mondom erről a könyvről, hogy egy csodálatos, érzelmekkel teli könyv volt, szomorú is voltam és boldog is, nevettem és sírtam, tehát a szerző nem hazudtolta meg magát, hozta a megszokott formáját és egy imádnivaló történetet adott nekünk ismét.

Jojo Moyes még 2005-ben írta ezt a történetet, a  nagymamájának Betty McKee-nek ajánlotta, aki hetven évvel ezelőtt megtette ugyanezt az utat és a könyvet a személyes emlékei ihlették. 

Egy igazi vintage regény volt, benne a kor asszonyaival, lányaival. Azokkal az ausztrál lányokkal, akik feleségül mentek egy hazájukban harcoló angol katonához rövid ismeretség után. A háború végeztével a családok egyesítése céljából sor került a hadifeleségek Angliába szállítására. Szemtanúi lehetünk nagy érzelmeknek, mert ezek a lányok, mind bizonytalanok, ott kell hagyniuk szeretett családjukat, egy alig ismert férfiért, akit már több hónapja, esetleg van már egy éve is, hogy nem láttak. A szerelem már nem olyan fényesen ragyog a távolság fényében és talán már a férjük arcára sem emlékszenek annyira. Vagy ha igen, akkor is ott munkál bennük a bizonytalanság, hogy fognak-e még tetszeni a férjüknek, az szereti-e még őket, várja-e, akarja-e ezt a sebtiben kötött házasságot. 

Miután a lányok elbúcsúznak a családjuktól, kezdetét veszi nagy utazásuk. 655 ausztrál hadifeleség indult útnak, 1100 férfi az útitársukés tizenkilenc repülőgép. Így ismerjük meg a babát váró, már nagy pocakos, mindenkivel törődő, nagyon kedves Maggiet, a felsőbb körökbe született, kissé fennhéjázó Avice-t, a titokzatos ápolónőt, Francest és a nagyon fiatal Jean-t, akik négyen egy kabinba kerülnek. Már az utazási körülményeik is eltérnek más hasonló hadifeleségek útjaitól, ugyanis a megszokott utasszállító hajók helyett nekik egy repülőgépszállító anyahajó jutott, ahol nem az utasok kényelme a legelső szempont. 

Azért a hajó kapitánya igyekszik mindent elkövetni, hogy a nők jól érezzék magukat, bár nem örült a feladatnak, amikor kiderült, hogy több száz nőt is kell szállítania hajóján. Az út nem telik el bonyodalmak nélkül és a hosszú, hathetes után a lányok személyes sorsát is megismerhetjük, megtudhatjuk kiből hogyan lett hadifeleség, milyen életet hagyott hátra Ausztráliában. 

Természetesen egy-két férfiszereplőnek is megismerhetjük közelebbről az életét, követhetjük a hajón töltött napjaikat, kétségeiket, lelki megpróbáltatásaikat és izgulhatunk a lányokért, hogy ne kapjanak "Nincs szükség rá, ne jöjjön" táviratot az utazás közben.  

Remek korrajz is a könyv az 1946-os évek társadalmának gondolkodásáról, a nők helyzetéről, a háború utáni életről, a leszerelt katonák lehetőségeiről. 

A történetnek volt egy jelenben játszódó nagyon kevéske kerete is, ami szerintem nagyon jól ölelte körbe a könyv cselekményét. 

Bár nem mindig értettem a lányokat és nem is mindig értettem velük egyet, és néha idegesített is némelyikük, de ezt természetesnek gondolom ott, ahol több száz nő van, hozzátartozott a történethez, így volt nekem hiteles.  A fejezetek elején valós részleteket olvashatunk korabeli újsághírekből, könyvekből.

Nagyon tetszett a könyv, megható, érzelemdús és érdekes utazás volt ezekkel a lányokkal osztozni a régi és új életük közötti eseményekben, szomorúságukban, reményeikben, de legfőképpen csodálni bátorságukat. Szerelem, barátság, szeretet és humor jól megfért együtt Jojo Moyes könyvében, nagyszerű volt. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea

Kamila Shamsie: Istent a kőben

Fűszeres illatok és géppuskatűz. Egy gyönyörű, fügefalevelekkel díszített ékszer rejtélye.  A huszadik század első három évtizede: az első világháború, nőmozgalom a világban és erőszakellenes mozgalmak Indiában.

Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát több, ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. Kajjam a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és a vonzó Tahszin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre komolyabban képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni és védeni kell, akár saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhetőbb hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem egy közös kincsestár felbecsülhetetlen darabjai.

A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dareiosz idejébe, mert a régészek egy abból a korból származó fejéket keresnek. Illetve keresnének, ha nem zavarná meg őket a háború. Közben barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendát, látjuk a piacot, részesei leszünk családi és utcai jeleneteknek. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból.  A bőrünkön érezzük az olajfákkal párbajozó szellőt.

Ez a könyv egy számomra eléggé ismeretlen történelmi időszakba és helyre repített el. Mert nem mondhatom, hogy nagyon ismerném az első világháború idején az Indiában és Pakisztánban történő eseményeket. Még a közelmúlt ott történt eseményei is elég távoliak nekünk, nemhogy egy évszázaddal ezelőttiek. 

Nagyon egzotikus és lenyűgöző történelmi regény volt, aminek köszönhetően nemcsak egy évszázadot, hanem évezredeket utazhattam vissza az időben, nyomon követve Dareiosz egyik kincsét, amit egy Szkülax nevű férfinak ajándékozott szolgálataiért. Ez a kincs egy fügefalevelekkel és fügékkel díszített ezüst fejék volt. 

Ez a fejék fogja össze a történetet, ezután kutatnak hőseink, a fiatal Vivian Rose Spencer, akinek apja - fia nem lévén - mindent megadott a lányának, lehetővé tette, hogy tanulhasson, hogy régészként tapasztalatokat szerezzen a világban. Apja legelőször is Tahszin bejhez küldi el az Oszmán Birodalomba, hogy részt vehessen az ottani ásatásokban. Viv imádja a munkát és éppen kezdett gyengéd érzelmeket táplálni Tahszin bej iránt, amikor közbeszólt a háború, Vivian-nek haza kellett utaznia Angliába. 

Nővérként dolgozott, majd egy Tahszin bejtől kapott levél nyomában egyszercsak Pesavárban találja magát, ami akkoriban brit gyarmat volt. Innentől beszippantotta Vivet is és engem is Pesavar ősi történelme, az itt élő emberek annyira távoliak és érthetetlenek voltak nekem, ennek ellenére lenyűgözve olvastam történetüket.

Beleláthattam Kajjam életébe, akit a brit hadseregben szerzett sérülése után leszereltek. Próbáltam megérteni tetteinek és gondolatainak mozgatórugóját, megérteni az ottani kultúrát, ahol a nő a férfiak szemében csak egy mozgó fehér sátor, ahol a férfiak bűnnek érzik ránézni egy nem családjukbeli nőre, még akkor is, ha egy átláthatatlan fehér lepel borítja őket. 

Nagyon tetszett az öccse, Nadzsíb életszeretete és tudásvágya, szorítottam neki, hogy elérje, amit akar.

Ennek a három embernek az életén, annak is egy epizódján keresztül lehetünk részesei egy nagyon idegen, nagyon ismeretlen ország történelmének. Miközben ők a múltat kutatják, keresik Szkülax, azaz Dareiosz kincsét, a jelen tragédiákon, lázadásokon, értelmetlenségeken át történik, alakítja a jövőt, és mindenki a részese lesz, ha akarja, ha nem.

Függetlenségi törekvések, vallási mozgalmak, női egyenjogúsági kérdések, egyszer csak ott találjuk magunkat mindennek a közepében, és tehetetlenül kapkodjuk a fejünket, élünk át tragédiát, harcokat, mert hiszen mást nem is tehetünk. Mi csak a múlt szemlélői vagyunk ebben a történetben, akárcsak Vivian és Nadzsíb, de ők belekavarodnak az akkori jelen tragikus eseményeibe is. 

A történet nyomasztó, álomszerű, lassan csordogáló. Mégis, valamiért lenyűgözött, elvarázsolt. A Mesélők utcája, A Csízek és a körtefák utcája, A Fogorvosok utcája, Az Ezüst utcája, a távoli hegyek, a lágy szellő, a gyümölcsök, a tüzes színű virágok, az ezeréves történelem, mind-mind valamiféle ezeregyéjszaka világába repített el. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese!

Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. 10 gyerek életét ismerhetjük meg meg mindenestül, miközben velük izgulunk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?

Ez a könyv nagyon közelről érintett engem. Mégpedig azért, mert én is egy 5. osztályos fiú édesanyja vagyok. Aki, amikor meglátta a könyv címét, nevetve mondta, hogy "ez a könyv akkor rólam szól." Ő csak nevetett, nekem pedig összefacsarodott a szívem. És eszembe jutott, hogy minek van nap mint nap kitéve az iskolában. Ha játszik a többiekkel, akkor sokszor szándékosan fellökik, ha nem játszik, hanem olvas a szünetben, akkor előfordul, hogy kinevetik, csupán azért mert olvas.  Ha fellökik és elszakad a nadrágja, akkor sem kel senki a védelmére, még az iskola pedagógusai sem, mert legtöbbször ők a szünetekben beszélgetnek egymással. Ha ő védené meg saját magát, akkor szerencsétlenségére azt éppen észrevenné egy tanár, és akkor még ő kapna fejmosást. Ha nem vesz részt a durva fiújátékokban, akkor kiközösítik, ha részt vesz, akkor esetleg alul marad, mert se nem egy verekedős, se nem egy harcias gyerek. Ha éppen ezért a lányokkal beszélget, akkor ismét előfordul, hogy nevetség tárgya lesz a fiúk körében. 

Ha tesiórán nem tud felmászni a kötélre, akkor rossz jegyet kap tesiből, ha olyan virágot, vagy bármi mást rajzol, ami nem tetszik a rajztanárnak, akkor rossz jegyet kap, pedig nagyon jól rajzol a saját ízlése szerint, fantáziadúsan és  eredetien. Ha jelentkezik úgy érzi, sosem szólítják fel. Aztán már nem jelentkezik. Amiért pedig szorgalomból rosszabb jegyet kap. Mindezekért érezheti magát az osztály vesztesének. Egyik nap ő, másik nap egy másik gyerek. Akiről elmeséli, hogy valaki eltörte a szemüvegét, és harmadnap egy harmadik gyerek, akinek kiborították a levesét, vagy focinak használták a sapkáját, vagy kinevették valamiért, vagy a tanár ordibált vele mindenki előtt. 

Éppen úgy, mint Wéber Anikó könyvében. Tíz gyereket ismertünk meg közelebbről, bárki lehetett volna az áldozat, az osztály veszteseként lefotózott minion figura. Bárkiből lehet áldozat, és nagyon nehéz rájönni, hogy éppen miért. Van olyan gyerek, akinek a családi háttere olyan, hogy már otthonról is hozhat magával bizonyos kisebbrendűségi érzést, van, aki egy kicsit más, mint a többi, valamiben eltér, éppen szeret olvasni, vagy egy kicsit duci, vagy eláll a füle és akkor már a gyerekek gúnyjainak céltáblája. Ilyenkor nekem azért az jut eszembe, hogy hol vannak ilyenkor a pedagógusok. Azok, akik segítenek ezeknek a gyerekeknek is, és a gonoszkodóknak is, mert másnap ők is lehetnek céltáblák, ők is lehetnek áldozatok.

Szerintem kevés ma az olyan iskola, ahol nem történnek atrocitások, és ez nagyon szomorú. Mindenhol vannak kiábrándult, elfásult, rossz tanárok, de azt gondolom, hogy a jó, lelkes, és elkötelezett pedagógusok sem haltak még ki, bennük még bízhatunk.

Mi szülők is tegyük meg otthon a magunkét. Én azt gondolom, hogy legkisebb gyermekem (is) minden támogatást és megértést megkap itthon, nem szidom le azért, mert kiszakad a nadrágja, nem korholom  azért sem, ha csúnyán ír és annak sincs komoly következménye, ha becsúszik néha egy-egy rosszabb jegy. Mert nem akarom, hogy féljen hazajönni, ne merje elmondania kudarcait és megpróbáltatásait, tartva a rá váró büntetésektől. Támogatni akarom és megérteni, ha szükséges megvédeni. 

Miután mi szülők mindent megtettünk, reménykedjünk abban, hogy a lelkes, szakmájukhoz értő és azért lelkesedő pedagógusok odafigyelnek az iskolában a gyerekeinkre, nem csak szünetben, amikor a hatalmi csatározásaikat játékba oltva vívják meg, hanem figyelnek rájuk szünet után is, figyelnek a lelkükre, a viselkedésükre, segítenek nekik. Bízzunk abban, hogy vannak még ilyen pedagógusok.

Reménykedjünk, hogy ezek a sérelmek nem okoznak gyermekeinkben olyan nyomot, amit felnőtt életükben is keserű szájízzel emlegetnek fel. Mert kellenek persze a tapasztalatok, kellenek olyan dolgok, amikben megvívják a maguk harcait, amiben kiállnak magukért, hogy kemény, erős, önálló, magabiztos felnőttekké válhassanak, de azt gondolom, hogy a megalázás, a fizikai és lelki bántalmazás nem tartozik közéjük.

Kemény könyv volt ez, arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy gyermekünk áldozattá váljon.  Ne intsük le, ne bagatellizáljuk el, ha panaszkodik valamilyen őt ért sérelemről. Hallgassuk meg, találjuk meg a megfelelő vigasztalást, erősítsük meg és segítsünk neki, tudja, hogy ránk mindig, mindenben számíthat. Ajánlott olvasmány minden pedagógusnak, minden szülőnek és hasonló korú gyereknek!

A könyvet köszönöm a Pagony Kiadónak!

9/10

Bea

Antoine Leiris: Csak azért sem gyűlöllek titeket

Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméért, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket.

Nem, nem teszem meg nektek azt a szívességet, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig ez volt a célotok, de ha a gyűlöletre haraggal felelnék, akkor ugyanannak a tudatlanságnak engednék, ami benneteket tett azokká, amik vagytok. Azt akartátok, hogy féljek, hogy honfitársaimra gyanakodva tekintsek, hogy feláldozzam szabadságomat a biztonságom kedvéért. 

Ketten vagyunk, a fiam meg én, de erősebbek vagyunk, mint a világ összes hadserege. Egyébként meg nincs is már több időm a számotokra, megyek Melvilhez, ébredezik a délutáni alvásból. Alig tizenhét hónapos, most meguzsonnázik, mint minden nap, aztán megyünk játszani, mint minden nap, és ez a kisfiú egész életében csak azért is boldog és szabad lesz. Mert nem, ő sem fog gyűlölni titeket.

Héléne Muyal-Leiris a párizsi terrortámadás során vesztette életet 2015. november 13-án. Férje Antoine másfél éves gyermekükkel maradt magára, nyílt levele, melyet a merénylet másnapján írt a terroristákhoz, bejárta a világsajtót. Bővített változata, melyet kezében tart az olvasó, több mint 20 nyelven jelenik meg. 

Antoine Leiris felkavaró története arról szól, hogy lehet emberi választ adni a terrorizmus értelmetlen emberségére.

"Kedves Antoine!

Olyan országban élek, ahol a terrorista támadásnak jóval kisebb a lehetősége, mint a te országodban. 

Csodálom az erődet, amivel túlélted a napokat egymás után, a gondolatodat, miszerint nem gyűlölöd őket. Tudod mit? Ha a helyedben lennék, én gyűlölném. Vigasztalhatatlan lennék,  elvesznék a kétségbeesésemben, fejemet fognám és nem érteném, hogy történhetett meg éppen vele. Miért történt meg egyáltalán? Miért volt ő éppen ott a Bataclan stadionban? Haragudnék az egész világra.

Dühöngenék, törnék-zúznék, és amikor már éppen darabokra törnék én magam is, rájönnék, hogy ha így folytatom tovább, akkor valóban elérték a céljukat. Ha kifordulok önmagamból, akkor az már nem én vagyok, akkor bármire képes vagyok, éppen úgy, mint ők. Akkor már én is olyan lennék, mint ők, és ezt nem hagyhatom. Nem gyűlölhetek és nem is félhetek. 

Nem tehetem meg, hogy nem megyek többé oda, ahol emberek, tömegek vannak, nem tehetem meg, hogy nem utazom el sehová, hogy nem ülök fel egy repülőre, nem utazok metrón, nem megyek parkba, nem élvezem az élet szépségeit. Nem engedhetem meg magamnak, hogy felemésszen a félelem, nem tehetem tönkre sem a saját, sem a gyermekem életét azzal, hogy legyőzöttnek érzem magam.  

Nem tudom minek kellene történnie, hogy megszűnjön a világon a terrorizmus és az erőszak, de egyet kell értenem veled, miszerint nem szaporíthatod a lelketlen emberek számát, nem gyűlölhetsz, mert a gyűlölet erőszakot szül. 

A te feladatod, amint ezt te is tudod, Melvil felnevelése. Ne légy anyja helyett anyja, mert az van neki. Még akkor is, ha már nincs vele és veled. Tudom, hogy tudod, hogy mindig ott lesz a közeletekben. Látja majd kisfia napjait, csetlés-botlásait, örömeit és boldogságait. Talán mosolygott is azon, amint nap, mint nap hazavitted a bölcsiből az anyukák szeretetételeit és nem tudtál mit kezdeni a sok ennivalóval, hiszen kisfiad a konzerv bébiételekhez van szokva.  

Közben nagyon büszke rád, mert tudja, hogy jó apja leszel, jó apja vagy kisfiatoknak, és csak azért is egy boldog ember lesz belőle. Sírj időnként, hogy ne emésszen fel a fájdalom, biztos vagyok benne, hogy Héléne is ezt teszi ott, ahol van, amikor Melvil elesik, és ő már nem ölelheti magához, nem simogathatja meg bozontos fejecskéjét, nem puszilgathatja meg puha, bársonyos kezét, nem bújhat hozzá, hogy elaltassa és csak távolról szeretheti. 

Ilyenkor gondolj arra, hogy neked még ott van a fiad, mindezt megteheted. Vigasztalhatod, puszilhatod, ölelheted, foghatod a kezét. Mert erős vagy és kibírod. Tudod, hogy az élet szép volt, szép lesz, csak a ma nehéz. 

Tisztelem benned, hogy nem gyűlölöd őket, én még mindig nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy menne ez nekem, de inkább arra fordítom a figyelmemet, hogy élek a mában, szeretek, amíg szerethetek, boldog vagyok és nem félek. Tudom, hogy neked már nem kell ezeket kívánnom, mert te már hamarabb rájöttél erre. Egy anyai ölelést küldök Melvilnek."

Ezt írnám Antoine Leirisnek.

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Bea