Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Híres ​​versenyló volt valaha Gülszári, a ménes büszkesége. Most már öreg ő is, mint a gazdája, és utolsó erejét megfeszítve, kínlódva húzza a szekeret… S míg lova küszködik, meg-megáll, aztán már jártányi ereje sem marad, és várja a halált, a gazdája, Tanabaj előtt lepereg az életük. Milyen büszke, szabad, erőtől és szépségesen vad ösztönöktől duzzadó jószág volt valaha Gülszári! Hogy szerette a ménest, hogy ficánkolt, hogy tette a szépet a kancáknak. De „az állat értelmetlen lény, állandóan tartani kell tőle, hogy bosszút forral”. Gülszárit elveszik gazdájától, az istálló rabságába kényszerítik, de ő újra és újra megszökik, még akkor is, amikor lábát megvasalják: szabadság, tér, száguldás és szeretet nélkül nem tud élni. Majd kiherélik, s végül kiölnek belőle mindent, hogy ne ismerjen mást, csak a nyerget és az utat. Mint ahogy gazdájából, Tanabajból is kiölik a hitet, amellyel a legnehezebb feladatokat is vállalta a kolhozban, miután végigharcolta a háborút: a ménes gondozását, aztán egy juhnyáj minden gondját-baját… És fel-felréved előtte a fiatalkora is, amikor még a kommunizmushoz vezető utolsó harc lázában élt, s nem riadt vissza attól sem, hogy a féltestvérét kuláknak bélyegezze. Kemény ember volt egykor Tanabaj, de most már megtört vénség, aki csak emlékezni tud…

A világhírű kirgiz író 1966-ban megjelent regénye maradandó alkotás: Gülszári haldokló testében a gazemberek uralma alatt élő, hitét, illúzióit vesztő s talán saját bűneire is ráébredő ember riadt szíve dobog.

Amilyen kicsi ez a könyv, olyan nagyon szép és megrázó. Csak elszorult torokkal lehet elolvasni, hiszen egy élettől búcsúzunk mindvégig. Egy társtól, egy baráttól, egy cinkostól, mert ez volt Tanabajnak Gülszári. Nem a lova, hanem egy hűséges, érző barát, akire mindig lehet számítani. 

Gülszári, az öreg poroszka ló és gazdája, a vén Tanabaj hazaútja foglalja keretbe ezt a történetet, amelyben Gülszári életének utolsó óráiban megismerhetjük kettejük közös történetét

Megismerkedésüktől kezdve végigkísérhetjük közös útjukat, osztozhatunk egymási iránti szeretetükben és tiszteletükben. Tanabaj Bakaszov őrvezető hat év hadi ösvényeken való menetelés után szerelt le, nagyobb baja nem esett a háborúban. Ekkor találkozott először Gülszárival, aki akkor még sárga csikó volt. A háború után a méneshez került, Csoró barátja kérésére vállalta el, hogy felmegy a hegyre a ménessel és oda költözteti a jurtába a családját is. 

Csoróval együtt számolták fel a kulákgazdaságokat, együtt agitáltak a kolhoz mellett, barátok  voltak komszomolista korukban. Keserves, fájdalmas dolog volt végigkövetni Tanabaj és Gülszári életét. Mindkettőnek kijutott a rosszból, a szenvedésből, a bizonytalanságból.  Voltak dicsőséges pillanataik is, a poroszka ló dicsősége a versenyeken Tanabaj dicsősége is volt, látogatásaik a csinos özvegyasszonynál mindkettőjük nagy örömére szolgált, mondhatni együtt voltak jóban és rosszban. 

Sokszor elszakították őket egymástól, de ők összetartoztak, ezért is sodródtak újra és újra egymás mellé. Olyan igazi lassú folyású történet volt, ami nagyon mélyre hatol a lelkedbe, nagyon megviseli a szívedet, közben hatalmas tiszteletet érzel ezek iránt az emberek iránt, aki életüket kockáztatják azért, hogy a rájuk bízott állatokat, juhnyájat megvédjék. Mindezt miért? Csalóka álmokért, üres, be nem tartott ígéretekért. Tanabaj hitt az eszmékben, teljesen átadta magát a reményeinek, kiábrándító  és szomorú volt látni ezeknek az embereknek a csalódását és szenvedését, akik egész életüket tették fel a kommunizmus eszméjére, pedig Tanabajt közben a pártból is kizárták.

Érdekes kor- és társadalomrajz is volt egyben, közelről látni, hogyan működtek a kolhozok, hogyan győzték meg az embereket, hogy a kommunizmus majd jó lesz, és hogyan adták az emberek ezért oda mindenüket. Legfőképpen az álmaikat.

Gülszári életén végigtekintve is megismerhetjük a kor társadalmát, az érző, gondoskodó kisemberektől a nagykutya kolhozelnökön át. Éppen annyira keserves és nehéz élete volt, mint Tanabajnak. Tanabaj barátja haldoklása közben végiggondolja az életét, a közös, értékes pillanataikat, az élet fontos dolgait és újjáéled szívében a remény... ő hitt benne. Gülszári szívében már sem remény, sem dobbanás nincs a történet végére. Megkönnyeztem. 

Gyönyörűen megírt könyv, annyira szép és erőteljes tájleírásokkal, ember- és Gülszári ábrázolásokkal, hogy néha ott éreztem magam az éppen kizöldült füvön, néztem ahogyan a harsány csődörök nyerítve vették üldözőbe a fiatal kancákat, miközben felváltva sütött a nap és esett az eső, felnézve fehéren ragyogott a hegygerinceken a hó. De ugyanígy éreztem a téli hideget és fagyot, amikor a tavasz nem akart elérkezni, csak esett és esett, a juhok éheztek, az emberek tehetetlenek voltak, éreztem Tanabaj  dühét és csalódottságát, ami már-már az őrületbe kergette.

Nagyon megszerettem Tanabaj feleségét, Dzsardajt, tiszteletreméltó, erős, okos karakter volt, végig kíváncsi voltam, mi az a temir-komuz nevű hangszer, amelyet mindig elővett, ha  a keserűségeken, csalódásokon, fájdalmakon kellett úrrá lenni.  A könyv befejezése után meg is kerestem, nézzétek meg ti is:

10/10

Bea