Heti ez+az

Féléves Könyves Kiakadás Tag

Köszönjük Ladybirdnek,  a Könyv extrák blog bloggerének a felkérést, ami már nem most volt, de végre örömmel láttunk hozzá a kérdések megválaszolásához.
(Egy kérdésem nekem is van, aki tudja válaszolja meg: a félévest értem, de miért kiakadás tag a neve??:))

Holden Rose: A Nyúl akta

Howard Matheu különös esetei

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves és nem nyomozok soha többé.

Nita és Gil, a két barátom úgy gondolta, detektívnek lenni jó dolog. Segítünk a kisebbeknek, leleplezzük a rossz embereket és közben jól szórakozunk. A nyúl akta teljesen ártatlan ügynek indult, mégis olyan fordulatot vett, amire senki nem számíthatott.

Ez a baj nem talált volna ránk, mi kerestük magunknak. A többiek még a végére akarnak járni, de én már nem.

Leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt valójában.

Mielőtt belekezdenél fontos, hogy tudd: ez nem mese! Ez egy detektívtörténet gyerekeknek.

Méghozzá milyen jó kis detekívtörténet! Amikor Titusz meglátta, hogy Howard Matheu újabb kalandja várakozik olvasásra a polcomon, nagyon megörült és egyből magával is vitte a könyvet. Azt hiszem két napig olvasta, és közben nagyon sokszor sündörgött körülöttem, mindenféle utalásokat tett, és igazából alig bírta ki, hogy el ne mesélje az egész történetet.

Így hamar megtudtam, hogy a cím egy eltűnt plüss nyuszira utal, és Titusz naponta nyaggatott a kérdéssel, hogy mikor olvasom már el a könyvet. Mikor azzal érveltem, hogy nagyon sok könyv vár rám elolvasásra, és azt sem tudom, melyiket fogjam a kezembe következőnek, azt mondta, hogy "Jaj,  Anya te ezt egy óra alatt elolvasod!" 

Azt végül nem tudom mennyi idő alatt olvastam el, mert a történet elterelte a figyelmemet minden másról, így arról is, hogy figyeljem az idő múlását. 

Jó volt viszontlátni a srácokat és Nitát, bár helytelenítve csóváltam a fejem, amikor ismét önállósították magukat és a saját fejük után kezdtek nyomozásba. Azt hittem, az előző részből már tanultak, hogy a szülőket érdemes bevonni a dolgokba, pláne, ha azok a dolgok még veszélyesek is. Itt azonban egy kicsit más volt a helyzet, mert Howard édesapja is gyanúba keveredett. Érthető hát, hogy nem rohant egyből hozzá Howard, sőt a nyomozást is be akarta fejezni. 

De azért nem hagyta nyugodni az iskola környékén tébláboló, magát nyomozónak kiadó Daniel Fisher. Vajon tényleg nyomozó? Kire emlékezteti Howardot annyira? 

Miközben Howard még beteg is lett, Nita és Gil sem lett volna a CWTT nyomozócsoport tagja, ha abbahagyják a nyomozást, így természetesen tovább kutatták a plüss nyulak titkos tartózkodási helyét. Igen,  nyulakat írtam, mert az egy nyusziból nagyon sok lett.  Így már sokkal érthetőbb, hogy miért nem bírták abbahagyni a nyomozást. Egyszerűen muszáj volt megtudniuk, mi lesz a nyulak sorsa és miért vannak ilyen sokan. 

Közben szurkolhatunk Nitának az úszóversenyen és izgulhatunk Howardért ugyanott, de  ő bizony nem az úszóversenyen indult.

A nyomok a kikötőbe vezettek, ahol a három jómadár, akarom mondani jó barát igencsak izgalmas és veszélyes kalandokat éltek át, a végén pedig egy nagy leleplezéstől eshet le az állunk, az övékkel együtt.

Izgalmas, fordulatos, humoros, könnyen és gyorsan olvasható volt A nyúl akta, miként Howard, Nita és Gil első esete is. Persze, hogy kíváncsi vagyok a sorozat további részeire is! Titusz azonban még tőlem is jobban. :D

Az előző  részről írt bejegyzésünket, pontosabban egy Howardnak írt levelet,  IDE KATTINTVA olvashatjátok!

A könyvet köszönjük a Főnix Könyvműhelynek!

10/10

Bea és Titusz

Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Híres ​​versenyló volt valaha Gülszári, a ménes büszkesége. Most már öreg ő is, mint a gazdája, és utolsó erejét megfeszítve, kínlódva húzza a szekeret… S míg lova küszködik, meg-megáll, aztán már jártányi ereje sem marad, és várja a halált, a gazdája, Tanabaj előtt lepereg az életük. Milyen büszke, szabad, erőtől és szépségesen vad ösztönöktől duzzadó jószág volt valaha Gülszári! Hogy szerette a ménest, hogy ficánkolt, hogy tette a szépet a kancáknak. De „az állat értelmetlen lény, állandóan tartani kell tőle, hogy bosszút forral”. Gülszárit elveszik gazdájától, az istálló rabságába kényszerítik, de ő újra és újra megszökik, még akkor is, amikor lábát megvasalják: szabadság, tér, száguldás és szeretet nélkül nem tud élni. Majd kiherélik, s végül kiölnek belőle mindent, hogy ne ismerjen mást, csak a nyerget és az utat. Mint ahogy gazdájából, Tanabajból is kiölik a hitet, amellyel a legnehezebb feladatokat is vállalta a kolhozban, miután végigharcolta a háborút: a ménes gondozását, aztán egy juhnyáj minden gondját-baját… És fel-felréved előtte a fiatalkora is, amikor még a kommunizmushoz vezető utolsó harc lázában élt, s nem riadt vissza attól sem, hogy a féltestvérét kuláknak bélyegezze. Kemény ember volt egykor Tanabaj, de most már megtört vénség, aki csak emlékezni tud…

A világhírű kirgiz író 1966-ban megjelent regénye maradandó alkotás: Gülszári haldokló testében a gazemberek uralma alatt élő, hitét, illúzióit vesztő s talán saját bűneire is ráébredő ember riadt szíve dobog.

Amilyen kicsi ez a könyv, olyan nagyon szép és megrázó. Csak elszorult torokkal lehet elolvasni, hiszen egy élettől búcsúzunk mindvégig. Egy társtól, egy baráttól, egy cinkostól, mert ez volt Tanabajnak Gülszári. Nem a lova, hanem egy hűséges, érző barát, akire mindig lehet számítani. 

Gülszári, az öreg poroszka ló és gazdája, a vén Tanabaj hazaútja foglalja keretbe ezt a történetet, amelyben Gülszári életének utolsó óráiban megismerhetjük kettejük közös történetét

Megismerkedésüktől kezdve végigkísérhetjük közös útjukat, osztozhatunk egymási iránti szeretetükben és tiszteletükben. Tanabaj Bakaszov őrvezető hat év hadi ösvényeken való menetelés után szerelt le, nagyobb baja nem esett a háborúban. Ekkor találkozott először Gülszárival, aki akkor még sárga csikó volt. A háború után a méneshez került, Csoró barátja kérésére vállalta el, hogy felmegy a hegyre a ménessel és oda költözteti a jurtába a családját is. 

Csoróval együtt számolták fel a kulákgazdaságokat, együtt agitáltak a kolhoz mellett, barátok  voltak komszomolista korukban. Keserves, fájdalmas dolog volt végigkövetni Tanabaj és Gülszári életét. Mindkettőnek kijutott a rosszból, a szenvedésből, a bizonytalanságból.  Voltak dicsőséges pillanataik is, a poroszka ló dicsősége a versenyeken Tanabaj dicsősége is volt, látogatásaik a csinos özvegyasszonynál mindkettőjük nagy örömére szolgált, mondhatni együtt voltak jóban és rosszban. 

Sokszor elszakították őket egymástól, de ők összetartoztak, ezért is sodródtak újra és újra egymás mellé. Olyan igazi lassú folyású történet volt, ami nagyon mélyre hatol a lelkedbe, nagyon megviseli a szívedet, közben hatalmas tiszteletet érzel ezek iránt az emberek iránt, aki életüket kockáztatják azért, hogy a rájuk bízott állatokat, juhnyájat megvédjék. Mindezt miért? Csalóka álmokért, üres, be nem tartott ígéretekért. Tanabaj hitt az eszmékben, teljesen átadta magát a reményeinek, kiábrándító  és szomorú volt látni ezeknek az embereknek a csalódását és szenvedését, akik egész életüket tették fel a kommunizmus eszméjére, pedig Tanabajt közben a pártból is kizárták.

Érdekes kor- és társadalomrajz is volt egyben, közelről látni, hogyan működtek a kolhozok, hogyan győzték meg az embereket, hogy a kommunizmus majd jó lesz, és hogyan adták az emberek ezért oda mindenüket. Legfőképpen az álmaikat.

Gülszári életén végigtekintve is megismerhetjük a kor társadalmát, az érző, gondoskodó kisemberektől a nagykutya kolhozelnökön át. Éppen annyira keserves és nehéz élete volt, mint Tanabajnak. Tanabaj barátja haldoklása közben végiggondolja az életét, a közös, értékes pillanataikat, az élet fontos dolgait és újjáéled szívében a remény... ő hitt benne. Gülszári szívében már sem remény, sem dobbanás nincs a történet végére. Megkönnyeztem. 

Gyönyörűen megírt könyv, annyira szép és erőteljes tájleírásokkal, ember- és Gülszári ábrázolásokkal, hogy néha ott éreztem magam az éppen kizöldült füvön, néztem ahogyan a harsány csődörök nyerítve vették üldözőbe a fiatal kancákat, miközben felváltva sütött a nap és esett az eső, felnézve fehéren ragyogott a hegygerinceken a hó. De ugyanígy éreztem a téli hideget és fagyot, amikor a tavasz nem akart elérkezni, csak esett és esett, a juhok éheztek, az emberek tehetetlenek voltak, éreztem Tanabaj  dühét és csalódottságát, ami már-már az őrületbe kergette.

Nagyon megszerettem Tanabaj feleségét, Dzsardajt, tiszteletreméltó, erős, okos karakter volt, végig kíváncsi voltam, mi az a temir-komuz nevű hangszer, amelyet mindig elővett, ha  a keserűségeken, csalódásokon, fájdalmakon kellett úrrá lenni.  A könyv befejezése után meg is kerestem, nézzétek meg ti is:

10/10

Bea

Légrádi Gergely: Szemben

Légrádi Gergely etűd-novelláinak szinte mindegyike a félálmok határvidékén szólal meg, ott, ahol időben és térben távol első pólusok látszólag könnyedén összekapcsolódnak, és az így létrejövő ellentétekből bontakozik ki e szövegek különös, ambivalens atmoszférája. Mintha egy rejtélyekkel teli, epizodikus film peregne a szemünk előtt, ahogy sorra, egymás után olvassuk a könyv sajátos rövid történeteit, az élet és a halál vélt vagy valódi határhelyzeteiről.

Sokszor nehéz eldönteni, hogy a tömör, kihagyásos írói megfogalmazás, a leírt történetek a valóságban vagy a képzeletben, esetleg egyfajta furcsa képzelgés formájában szólalnak-e meg. Gyakran összemosódik bennük a régmúlt és a jelen, az emlékek és a mindennapok realitása, sőt, néha még az is eldöntetlen ezekben az írásokban, hogy az ébrenlét reálszituációjában vagy egy álomban, illetve az e világon vagy már a túlvilágon játszódik-e maga az esemény, és történések hőse valójában melyik dimenzióban éli meg mindezt. 

Légrádi Gergely sajátosan meditatív, "félálom"-világaira érdemes ráhangolódni, érdemes velük megbarátkozni, mert nyitottságra és befogadásra tanítanak ebben a szűkre zárt, racionális valóságunkban. 

Egyre inkább kedvelem a novellásköteteket. Az írások rövidek, pillanatokat, gondolatokat villantanak fel. Nagy hiba lenne egy regényhez hasonlítani őket, amelyiknek van egy fő története, útja és bár hatalmas meglepetések érhetnek a cselekményben bennünket, de mégsem lesz például egy thrillerből egyik oldalról a másikra mondjuk egy romantikus regény. 

Egy novelláskötetben még ez is előfordulhat. Egyik oldalon még egy teljesen hétköznapi szakításról olvashatunk, a következőn pedig Karinthy beszélget Esti Kornéllal. Légrádi Gergely novelláskötete több szempontból is szokatlan. Szereplőit mindenféle korba és időbe helyezi, dimenziókat ugrik át, követhetjük felfoghatatlan helyekre, részt vehetünk kifürkészhetetlen kalandokban. Csak el kell engedni magunkat, hagyni, hogy képzeletünk úgy igazán útra keljen és élvezni a találkozást saját magunkkal, legbensőbb gondolatainkkal, lelkiismeretünkkel.  

Követni a szereplőket a halál kapujáig,  majd átlépni azt, hallgatni a  meg nem született gyermek kérdéseit, misztikus, rejtélyes utolsó utazáson részt venni, telefonálni egy dédivel, aki ki tudja hol van már, közlekedési híreket hallgatni, de milyen híreket (!), meghallgatni Sancho Panza vallomását, egy rockgitáros utolsó lépésének tanúja lenni, mind-mind egy fantasztikus kaland volt. Hol szívszorító kaland, hol meghökkentő, hol pedig hihetetlen. 

Élmény volt ez a novelláskötet, egyszer az érzéseimet kavarta fel, máskor pedig az értelmemet tette próbára. Interaktívnak is nyugodtan nevezhetném, mert majdnem annyit várt tőlem olvasótól, mint, amennyit adott. Hogy értsem meg, éljem át, válaszoljam meg, találjam ki. Sokszor csak feldobta a labdát és én voltam az, aki meghatározza, hogy hová esik, merre gurul és mit látok a végén. 

Azt azért elárulom, hogy nem első pillanatban köttetett a barátság köztünk, de egyszer csak azt éreztem, hogy ezt bizony én nagyon bírom, kedvelem ezeket a sokszor rejtélyes, megfoghatatlan, álomba, valóságba, életbe, halálba ágyazott történeteket. 

Szokatlannak említeném még a néhány egysorost, ami elsőre meglehetősen különösnek tűnik, de egyre beljebb és beljebb haladva a könyv hangulatába és világába, olyanok, mint egy apró, gyors levegővétel a következő ismeretlen ajtó előtt a kíváncsiság és a várakozás pillanatában.

Néhol szürreális, néhol elgondolkodtató, helyenként nagyon is életteli, itt-ott ironikus és ismerős történetek sora, sikerült teljesen meggyőznie, elnyernie a szeretetemet. Olvasmányos,  egyszerű stílusban megírt mágikus, varázslatos utazás  volt nekem ez a könyv.

Az illusztrációk szinte  összesimulnak a történetekkel, vannak köztük kedvenceim, amelyeket akár a szobám falán is szívesen látnék. 

A könyvet köszönöm Légrádi Gergelynek és a Napkút Kiadónak!

10/10

Bea

Angela Marsons: Ördögi játszmák

Alexandra Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának, amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.

Egy napon azonban az egyik páciens gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka?

Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak a maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet.

Nagyon örülök, hogy viszontláthattam Kim Stone felügyelőt és ebben a részben még jobban megkedveltem. Pedig talán most nem csillogtatta meg annyira a humorát, ami annyira tetszett az előző részben. Többet engedett viszont látni a lelkéből és arról is megbizonyosodhattunk, hogy szíve is van.

Mi másért is aggódott volna annyit a főnyomozás alapját képező kislányokért, miért nem hagyta nyugodni az ügy. Annyira megérintette az eset, hogy szokás szerint éjjel-nappal ezen járt az agya, olyannyira, hogy még szeretett motorját sem szerelgette számottevően ebben a részben. Megérzései azt súgták, hogy a bűnös apa letartóztatása után nem nyugodhat meg, mert még nincs teljesen tisztázva az ügy. Valahol még valami lappang. 

Közben egy gyilkossági nyomozásban vesz részt, ahol egy régi sértett bosszút áll a börtönből kiszabadult elkövetőn. Logikus, hogy egyből felkeresik az elkövető pszichiáterét. Dr. Thorne és Kim között egyből elkezdődik valamiféle macska-egér harc, taszítják és vonzzák egymást egyszerre. Majd egymás után következnek a bűnesetek, és a pszichiáter is lépten-nyomon feltűnik.

Kim miközben agytekervényeit szinte minden percében a függőben lévő nyomozásokon járatja, továbbra is az a megközelíthetetlen, zárkózott mufurc nő, akit az első részben megismertünk. Egyetlen barátja Bryan, a társa, akit a legközelebb engedett magához, de tulajdonképpen ő sem tud róla semmit. 

Kim őrzi múltjának szörnyűségeit, sem elengedni, sem feldolgozni nem tudja a borzalmas emlékeket. Bűntudata és anyja iránt érzett gyűlölete egyre kevésbé fér meg a lelkében, egyre nehezebben tud normális életet élni, érzi, hogy ez így hosszú ideig nem viselhető el.

Barney a kutya és David, a Hardwick otthon vezetője érdekes és szívmelengető színfoltja a történetnek, nagyon örültem nekik. Az otthon lakói között is akadt egy-két érdekes figura.

No és Alex, azaz dr. Thorne egy fantasztikus karakter volt, egy nem hétköznapi, briliáns szereplő, nagyon izgalmas volt a kettejük közötti játszma, én meg közben nagyon feszült,  meg is ijedtem, hogy Kim nem elég erős, nem kerül ki győztesen a játszmából, és akkor mi lesz. Egy rövid időre elfelejtettem, hogy ez egy sorozat, amiben ő a felügyelő! :D  

Tetszett, hogy Kim emberi oldala egyre többször bukkant elő a történetben, és az, hogy ismét képes kötődni, a gondját viselni valakinek. 

Angela Marsons második könyve is levett a lábamról és azt is kijelenthetem, hogy nekem ez a rész az előzőnél is jobban tetszett, izgalmasabb, cselekménydúsabb, fordulatosabb volt. Letehetetlen kategória. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

Az Elfojott sikolyról írt bejegyzésünket IDE KATTINTVA olvashatjátok.

Joyce Maynard: Függőség

A függőség veszélyes - akár az alkoholtól, akár mástól függ az életünk.

Jól tudja ezt Helen is, aki ittas vezetés miatt elveszíti a jogosítványát és nyolcéves fiának, Olivernek a felügyeleti jogát is. A magába roskadt Helen azonban életének mélypontján megismerkedik Ava és Swift Havilanddel, akik gazdagok, nagyvilági életet élnek és szívesen segítenek másokon. Helent is felkarolják: nem pusztán munkát adnak neki, de a barátukká fogadják, sőt megígérik, hogy segítenek, hogy Helen visszakaphassa Ollie-t Mindezért az álomvilágért Helen szívesen lemond a régi barátokról.

Alkoholfüggősége már a múlté, ám észrevétlenül egy másik függőség rabjává válik, és ahogy az alkohol nyújtotta bódulatból, úgy ebből is keserű az ébredés.

A fülszöveg nagyon jól összefoglalja a lényeget, ebben az esetben már nem is nagyon tudok mit  hozzátenni. Helen, a teljesen magára maradt nő, anya szimpatikus volt számomra, de lehet, hogy csak sajnáltam.  Amikor megismerkedett Havillandékkal én is éppen úgy örültem, ahogyan ő, de már akkor helytelenítettem, hogy leépíti az egyetlen barátnőjét, mert szívesebben tölti az idejét együtt a gazdag házaspárral. 

Zavart, hogy ennyire elvakították a házaspár által nyújtott előnyök, a barátságuk, a jóságuk, az adakozókészségük, a segíteni akarásuk, hogy már mást nem is látott maga körül. Teljesen tőlük tette függővé a napjait, az estéit és a programjait. Férfiakkal is csak azért randizott, hogy utána a történeteket kiszínezve szórakoztatni tudja esténként Avát és Swiftet. Teljesen háttérbe szorította saját magát, az érzéseit, már nem is önmaga volt, hanem egy báb, aki csak azért kelt fel reggelente, hogy újdonsült barátainak megfeleljen. 

Valószínűleg ez azért alakulhatott így, mert miután a fiát elvették tőle, nem igazán volt önmaga, csak élt egyik napról a másikra, bár kitűzte célként a fia visszaszerzését. A fiú azonban egyre inkább eltávolodott az édesanyjától, a kéthetenkénti látogatások nem szolgáltattak annyi közös élményt, jó érzést, lehetőséget, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz, hogy megtalálják ismét a régi, szeretetteljes kapcsolatukat. 

Helen emiatt egyre elkeseredettebb volt, ezért belevetette magát azokba a dolgokba, amelyekkel Ava megbízta, szinte nem is létezett más számára a házaspáron kívül. 

Amikor pedig lehetősége adódott a fia visszaszerzésére, amely lehetőségben nagymértékben közreműködött ez a két ember, akkor - bár időnként az eszével tudta, hogy ez így nem jó - méginkább a lekötelezettüknek érezte magát. 

Közben megismerkedett egy férfival, aki más volt, mint a többiek, aki esélyt adott neki egy új, másfajta életre. Vajon tud-e élni ezzel a lehetőséggel, meg tud-e szabadulni a függőségtől, ami ehhez a két emberhez köti. Tényleg olyan makulátlanok, önzetlenek ezek az emberek, mint amilyennek látja őket? Vissza tudja-e szerezni a fiát? 

Egy félresiklott életről, egy nő vívódásairól szól ez a történet, a magány, az egyhangúság meghatározta mindennapokról, amikor egy kicsi szalmaszálba jólesik belekapaszkodni, még akkor is, ha áldozatokat kell hozni érte. És a végén meg kell-e fizetnünk mindenért, az élet kiegyenlíti-e a számlát? 

A könyv tanulsága, miszerint a barátok a bajban ismerhetők fel és nem akkor, amikor siker és boldogság az életed, nem újkeletű gondolat, de mindenképpen azt erősíti, hogy légy kemény, határozott, mert akkor magadra mindig számíthatsz. 

Mindamellett, hogy helytelenítettem Helen függőségét, ragaszkodását, én sem tudom, hogy tudtam-e volna máshogy tenni, most persze azt mondom, hogy igen, de én nem vagyok Helenhez még csak hasonló helyzetben sem. Így valamennyire mégiscsak megértettem, de végig drukkoltam azért, hogy valami nyissa már fel a szemét. Sejtettem, hogy valami drámai fordulat lesz az, ami segíthet rajta. 

Joyce Maynard nagyon jó karaktereket alkotott, a történetben nem volt semmi különös és bonyolult, mégis végig éreztem a feszültséget, ami vezetett valami felé és mivel tudnom kellett, hogy mi az, nagyon gyorsan végeztem a könyvvel. Első könyvem volt az írónőtől, de szívesen fogom elolvasni a többit is. 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

9/10

Bea

Mesék ismét

Robert Munsch: Örökké szeretlek

Könyvesboltban olvastam végig ezt a könyvet,azt hiszem csak azért nem potyogtak a könnyeim. Engem nagyon szíven talált a történet egyszerűsége, igazsága, az élet körforgása. A születés, a gyermeknevelés, az anyai szeretet, amely mindent megbocsát és mindig jelen van, a felnőtté válás, az anyai ragaszkodás még ekkor is. Aztán az öregedés, a betegség. Szép könyv a szeretetről.

10/10

Mechler Anna: Doma és a család

Nagyon aranyosan induló mese Domáról, a mágnes vitézről. Doma nagyapó keze által életre kelt, a két unoka nagyon örült, játszottak vele, Doma megmutatta, hogy mágnes vitézként  mire képes. Amikor a konyhában lóbálta a lábát a fazékon ülve, azt hittem, hogy majd beindul a mese. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt bizony a családi viszonyok, ki kinek az unokatestvére, kinek a gyermeke, kinek a nagynénje, stb magyarázata kezdődött, figyelmem elkalandozott és a végére nem tudtam meg, hogy ki kicsoda. Ha akarom és figyelek, akkor nyilván megértem, de nem teljesen értettem, hogy ment át ennyire a könyv egyik témából a másikba.

6/10

Kárpáti Tibor: Puszi nyuszi!

Keményfedeles, pár oldalas lapozgató, vicces köszönésekkel. El tudom képzelni, amint apró gyerekeknek felolvasom, nézegetjük a képeket, ők pedig nagyon élvezik a különféle állatos köszöngetéseket, és másnap a gyakorlatban is kipróbálják őket. És csak reménykedek majd, hogy a szomszédnak nem köszönnek, "helló, te ló"  vagy a szigorú eladónőnek "puszi, nyuszi" formációban. :)

9/10

Pásztohy Panka: Szeretem a kiskutyám

Kedves, bájos könyv a kutyatartásról, Lili és Pitypang közös kalandjairól. A gyerekek  ezen a remek történeten keresztül tanulhatják meg, hogy mire van szüksége egy kiskutyának, Lili példáján keresztül láthatják, hogy a kutyatartás nem csak móka és kacagás, hanem bizony komoly felelősség is.  Az illusztrációk is szemet gyönyörködtetőek és aranyosak.

10/10

Vadadi Adrienn: Dani biciklizni tanul

Három rövid történetet tartalmazott ez a kis könyvecske. Kicsit meglepett az Alma utca 22. után, de ez végtére is ovisoknak íródott. Ezért viszont furcsa volt benne, hogy Dani cumizik. Vagy talán arra akar utalni a szerző, hogy a gyerek majd a saját ütemében, saját akaratából úgyis leszokik egyszer a cumiról, nem kell erőltetni? Hm, nem tudom, nekem egy kicsit váratlan volt, vissza is kellett lapoznom az elejére, hogy tényleg oviról van-e szó. 

Az is meglepő volt, hogy egy álom után Dani egyből tudott biciklizni,  másrészt viszont ez a gyerekekben azt az érzést keltheti, hogy nem olyan nagy dolog a bicajozás, nosza pattanjatok csak fel rá bátran.  Legjobban az ásítós mese tetszett. Egyszerű, hétköznapi, mégis  nagyon aranyos volt.

8/10

Balázsy Panna: Csillagfény

A történet főszereplője Szentesi Szandra, 3. b. osztályos tanuló. És természetesen a 11 éves nővére, valamint a családja. Naplószerűen mesél nekünk a napjairól, egyszerre párhuzamosan a jelenről és egy iskolai osztálykirándulásról osztja meg emlékeit a másik vonalon. Gyorsan haladós volt, tetszett, hogy az egyszerűsége, stílusa megfelelt egy 9 éves kislány gondolatainak, életének, napjainak. Egy mandulaműtétről szóló filmforgatás áll jelenleg Szandra életének középpontjában. Nem tudom, tényleg nem csapna-e egy mai 9 éves gyerek nagyobb hűhót maga körül, ha egy filmforgatás főszereplője lenne, de itt csendesen, szolídan zajlottak az események. Egy boldog, kedves családot, veszekedések nélkül és egy kiegyensúlyozott  kilencévest ismerhettünk meg a Csillagfényben. Az illusztrációkat majdnem elfelejtettem: nagyon tetszett.:)

8/10

Sophie McKenzie: Bennem megbízhatsz

Egy csendes, szürke szombat délelőtt Livy holtan találja legjobb barátnőjét, Juliát, akihez a gyermekeivel látogatóba érkezett.

Jóllehet az összes bizonyíték öngyilkosságra utal, Livy képtelen elfogadni a a hivatalos döntést, az emlékeiben Julia ugyanis harsány volt, szókimondó, élveteg, polgárpukkasztó és életigenlő, egyáltalán nem depressziós. Néhány gyanús körülmény miatt Livy kutakodni kezd, és váratlanul azzal a döbbenetes lehetőséggel szembesül, hogy Juliát ugyanaz a személy gyilkolhatta meg, aki tizennyolc évvel korábban Livy húgával is végzett.

Miközben kétségbeesetten küzd, hogy megértse a múltbéli tragédiákat és összetartsa roskadozó házasságát, Livy a gyilkos nyomába ered, akiről gyanítja, hogy közeli kapcsolatban áll ővele és a családjával. De ha ez igaz, megbízhat-e még bárkiben? Például Julia eltitkolt szerelmében. Vagy akár saját szeretett férjében, aki talán többször is megcsalta, mint ahányat bevallott. Amikor pedig végül hajmeresztő, képtelen döntés elé állítják, azt is végig kell gondolnia: elég erős-e ahhoz, hogy önmagában megbízzon.

Úgy látom ezt most nálunk a letehetetlen, kék borítójú thrillerek időszaka volt, Anya nemrég fejezte be az Ördögi játszmákat, én az Éles tárgyakat, most pedig következett a szintén kék borítós és szintén letehetetlen Bennem megbízhatsz. :)

Sophie McKenzie már az előző könyvével is jól meglepett minket, így megörültem neki, mikor láttam, hogy jön a második könyve magyarul, annyira, hogy végül csak hónapokkal később olvastam el... :) De ez igazából csak a többi sorára várakozó könyv hibája volt.

Az írónő az előző könyvével magasra tette a lécet és az elvárásaimat is vele szemben, de szerencsére ez a története is letehetetlenül izgalmas volt, peregtek a lapok, nem tudtam szabadulni a könyvtől, míg a végére nem értem.

Nem szeretek ilyen hasonlatokkal élni, de most megteszem, számomra, Sophie McKenzie most már hivatalosan is a brit Gillian Flynn-é lépett elő, egyszóval imádom őt is. :)

A két írónő között annyi a különbség, hogy míg Flynn regényeiben tobzódnak a zakkant, őrült személyiségek, addig McKenzie könyveiben általában csak a gyilkos eszelős pszichopata. A főhősnők pedig megbízhatóan épelméjűek és hétköznapiak. A nagy kiszámíthatatlan csavar pedig nem hiányozhat Sophie könyveiből sem.

Történetünk főszereplője, az üdítően és megnyugtatóan hétköznapi Livy, akinek napjai egy főállású családanya megszokott kiszámíthatóságával telnek. Évekkel ezelőtt megcsalta a férje, amin még így évekkel később sem tud túllépni, éppen csak kamaszodó lánya meg szinte pokollá teszi az életét.

Itt most muszáj szót ejtenem erről a kamaszlányról, Hannah-ról. Akit utáltam, meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, olyan utálatosan viselkedett Livyvel. 

Erre most Anya biztos ingatná a fejét és azt mondaná, hogy én is szoktam így viselkedni másokkal, amit nagy hangon tagadnék, de magamban elismerném, hogy ez bizony sajnos így van, de az ilyenek után magamat is meg tudnám fojtani egy kanálvízben...

Az a lényeg, hogy szerintem ha egy szereplő ilyen heves érzelmeket képes kiváltani belőlünk, akkor az nagyon jól ki van találva, jól van megírva és Hannah ilyen volt.

Ezen a kibírhatatlan kamaszlányon kívül volt még egy őrült gyilkosunk is, akinek sokáig homály fedte kilétét, beteg elméjének gondolatait viszont nem, mert a szerző egy-egy fejezeten keresztül ide is betekintést engedett nekünk.

Először csak szépen lassan bontakoztaki Livy nyomozásának részletei, majd egyszer csak őrült fordulatot vettek az események, új szereplők, új nyomok, új kérdések tűntek fel, egyszóval esélytelen volt betartanom a minden fejezet elején meghozott fogadalmamat, hogy ez lesz az utolsó, amit elolvasok, utána megyek a dolgomra... :)

Ahogy haladt a történet, egymást követték az idegborzoló jelenetek, én már mindenkit meggyanúsítottam valamivel, képtelenebbnél képtelenebb elméletek keltek életre a fejemben a gyilkos kilétével kapcsolatban, de miután eljutottam odáig, hogy az előbb említett kamaszlánynak, Hannahnak csak nincs semmi köze a gyilkosságokhoz, olyasmi történt velem, ami egyébként nem szokott.

Rájöttem, hogy ki a gyilkos! :) Aztán arra, hogy az írónő valószínűleg direkt így akarta ezt, de azért így is büszke voltam magamra és ez amúgy sem vett el semmit a történet élvezhetőségéből.

A pörgős, izgalmas letehetetlen thrillerek kedvelőnek mindenképpen ajánlom ezt a regényt, és azoknak is, akik esetleg nem kedvelik a véres, durva gyilkosságos thrillereket, mert ilyen szempontból ebben a könyvben kevés van ezekből a dolgokból.

9/10

Zsófi

Gillian Flynn: Éles tárgyak

A fiatal chicagói újságíróra, Camille Preakerre nyugtalanító feladat vár: főszerkesztője visszaküldi fojtogató szülővárosába, hogy  az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Camille évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával, tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta.

A viktoriánus stílusú, kísérteties családi házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkorának emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. 

Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ha Camille túl akarja élni veszélyes visszatérését, nem tehet mást, mint hogy egyszer és mindenkorra összerakja múltja kirakójátékának darabjait.

Na innentől kezdve nekem az őszről mindig egy jó kis Gillian Flynn regény fog eszembe jutni, mert azt hiszem az előző két könyvét is ilyen borongós és hideg időben olvastam. 

Természetesen a Holtodiglan volt az első könyvem tőle, amit Anyával adtunk kézről kézre és bár előre tudtuk mindketten, hogy mi a történet fő csattanója, hatalmas izgalommal olvastuk így is a könyvet. A szerző következő magyarul megjelent könyvével a Sötét helyekkel is ugyanez volt a helyzet és szerintem most az Éles tárgyak sem fog túl sokáig várni Anyánál a sorára.

Most pedig az írónő mindhárom magyarul megjelent könyvének elolvasása után bátran kijelentem, hogy Gillian Flynn az egyik kedvencem a pszicho-thriller műfajban alkotó írók között.

Amikor nyár elején egy Könyvjelző magazinból értesültem a hírről, hogy ősszel jön az új Flynn könyv, majd kiugrottam a bőrömből, rohantam is elújságolni Anyának eme nagyszerű hírt, miközben egy rögtönzött örömtáncot is lejtettem a konyhában. 

Az írónő történeteinek receptje, ha úgy nézzük roppant egyszerű, de mégis fantasztikus: 

- egy sötét és titokzatos, lehangoló városka, ami ezek mellett mégis olyan mindennapi,

- egy zárt közösség tele pletykákkal és a múltban rejtőzködő csontvázakkal (a csontvázakra átvitt és nem átvitt értelemben is gondolhatunk),

- egy erősen neurotikus főhősnő, zűrös múlttal, akit néha megsajnálunk, de éppen félhetünk is tőle,

- egyéb erősen neurotikus, ijesztően őrült és beteg szereplők,

- és most jön a legfinomabb összetevő, mégpedig a hatalmas nagy, kiszámíthatatlan csavar nevezetű, ami Gillian Flynn thrillerek egyik legfantasztikusabb eleme.

Az erőszakos gyilkosságokról szóló híreket nem nagyon szoktam és nem is szeretem elolvasni, ezzel szemben a rendkívüli pszicho-szereplőkkel rendelkező thrillerekért odáig vagyok, hát magam is belátom, furcsa kettőség ez.

A könyv főszereplőjéről, Camille Preakerről és a történet középpontjában álló gyermekgyilkosságokról is csak szépen lassan derülnek ki dolgok, az írónő épp olyan kínzó ütemben szórja el nekünk azokat a bizonyos morzsákat, hogy képtelenség legyen letennünk a könyvet, akár csak egy pillanatra is.

Wind Gap pedig remek díszletül szolgál a durva eseményeknek. Egy kisváros tele kiábrándult emberekkel, újgazdag pletykás háziasszonyokkal, jól megszokott üres mindennapokkal.

Ezt a semmilyenséget kavarja fel egy gyilkos, aki kegyetlenül, és hidegvérűen gyilkolja meg immáron a harmadik kislányt a városban.

Camille-t a főnöke küldi vissza a szülővárosába egy jó kis sztori reményében. Camille retteg a rá váró megpróbáltatástól, nem akar visszatérni a fájdalmas múlthoz és eltemetett emlékeihez. 

Mégis Wind Grap-ba utazik, hogy tudósítson a gyilkosságokról, és szembeszálljon a félelmeivel.

A fülszövegben is említett viktoriánus stílusú ház egyszerűen elképesztő volt csakúgy, mint Camille anyja Adora, akinek szintén csak szépen lassan mutatkozott meg az igazi arca. Na meg ugye itt volt még nekünk Camille kishúga, a tizenhárom éves Amma, neki is eszméletlenül jó karaktere volt.

A történetről én nem is akarok többet írni, a végkifejlethez közeledve már esélytelen volt, hogy letegyem a könyvet, a főgonoszok ördögien gonoszak voltak, a nyomozás nagyon izgalmas, a kimaradhatatlan csavarnál pedig annak rendje és módja szerint kellőképpen leesett az állam.

Utólag még jobban átböngésztem a szerzőről szóló kis bekezdést a könyvben, és kiderült, hogy ez volt Gillian Flynn legelső könyve, és az is, hogy az HBO sorozatot is készít belőle Amy Adamsszal a főszerepben. Hát, kíváncsian várom, remélem nem fogják elrontani ezt a remek és hátborzongató történetet.

Anyának az volt rögtön az első kérdése, hogy melyik volt a legjobb a három könyv közül, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én magamban nem hasonlítgattam össze őket, de végül arra jutottam, hogy nem tudok választani, mert mindegyik könyvnek megvolt a maga erőssége és idegborzoló hatása. 

10/10

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

Zsófi (egy elvakult Gillian Flynn rajongó) :)

Donnie Eichar: Halálhegy

A Gyatlov-csoport tragédiájának igaz története

1959 februárjában az oroszországi Urál hegységben, a Halálhegy néven ismert magaslaton rejtélyes körülmények között életét vesztette kilenc tapasztalt túrázó. A baleset titokzatos, baljós körülményei (a fiatalok különös sérülései éppúgy, mint az a tény, hogy a jelek szerint a ponyvát felhasítva, hiányos öltözékben menekültek ki a sátrukból, vagy egyikük meglehetősen furcsa, utolsó fényképfelvétele) évtizedekkel később is találgatásokra adtak okot a történtekkel kapcsolatban.

A szerző, Donnie Eichar útra kel, hogy maga is végigjárja a tragikus véget ért fiatalok útját az orosz télben. Izgalmas, fordulatos dokumentumregénye az áldozatok eddig publikálatlan naplói és fényképei, nyomozati iratok és több tucatnyi interjú segítségével most először derít fényt arra, mi is történt a Halálhegyen azon az ominózus éjszakán.

A könyv kézbevétele előtt még semmit nem tudtam a Gyatlov-csoportról, sem a velük történt tragédiáról. Donnie Eichar dokumentumregényében megismerhetjük az üggyel kapcsolatban folytatott alapos kutatómunkáját, helyszíni szemléit, különböző szakértőkkel, tudósokkal folytatott értekezéseit.

A mai fiatalok élete, szokásai nagyban különböznek a múlt ifjainak életvitelétől. 1959-ben tíz orosz egyetemista fiatal felkerekedett, hogy meghódítsák az Urál hegység nehéz terepét, a céljaik között szerepelt még az is, hogy a túrázó csapatuk eggyel magasabb minősítést érhessen el. De mindezek mellett kikapcsolódásként is tekintettek a nehéz és megerőltető túráikra. 

Meg is tudom érteni őket és át tudom érezni azt is, hogy egy ilyen túra alkalmával milyen érzés lehetett egy kicsit kiszakadni a mindennapokból, kies és érintetlen havas tájakat meghódítani, átlépni a saját tűrő- és teljesítőképességeik határát, egy jól működő csapat tagjának lenni.

Magam előtt látom a túra előtti nagy várakozásukat, az elhivatottságukat, a lelkesedésüket és olvasás közben szomorúsággal tölt el, hogy én már ismerem a történetük tragikus végkifejletét.

A könyv két részből épül fel és érezhető rajta a szerző dokumentumfilm-készítői múltja. 

Az egyik szálon azt követhetjük nyomon, amint a szerző megérkezik Oroszországba, és az útjába kerülő nehézségek ellenére hatalmas elhatározással vág bele a nyomozásba, melynek során sokszor kell szembesülnie azzal a kérdéssel, hogy őt, mint amerikait, ugyan miért érdekli ennyire egy sok-sok évvel ezelőtt történt tragédia, egyáltalán mi köze van ezekhez a dolgokhoz. Szerencsére bőven akadnak segítői a helyiek között, akikre bátran számíthatott minden körülmények között.

Donnie nyomozása során egyenként megismerhetjük a Gyatlov-csoport tagjait, a nagy túra előkészületeit, majd az eset kapcsán folytatott vizsgálat részleteit, a kutatócsoportok munkáját. De a tragédiával kapcsolatos különböző elméleteket, vélekedéseket is ismerteti velünk, majd ezek lehetetlenségét is megmagyarázza nekünk, tudományos adatokkal, tényekkel kiegészítve.

A regény másik eseményvonalán, pedig a Gyatlov-csoporttal tarthatunk, testközelből ismerjük a megerőltető túra részleteit, egészen addig a végzetes éjszakáig.

És hogy a könyv végén választ kapunk-e arra, hogy mi történt a túrázókkal? Miért hagyták el hiányos öltözetben azon a sötét és hideg éjszakán a sátrukat, gyakorlott túrázóként így a biztos halálba rohanva? Mi lehetett az a külső körülmény, ami erre kényszerítette őket? Miután a szerző egymás után megcáfolta az évek során a tragédiával kapcsolatban született elméleteket, nem igazán tudtam mire számíthatok még a könyv befejezésénél, hogy számíthatok-e egyáltalán valamiféle megoldásra, vagy válaszokra. De a lezárásnak végül sikerült meglepnie és elgondolkodtatnia.

9/10

A könyvet köszönöm a Park Kiadónak!

Zsófi

Mártonffy András: Én, Sándor Erik

Egy pszichopata emlékiratai

Sándor Erik már gyerekként is tudta, hogy nagy dolgokra hivatott...

A számára nyűgös családi kötelékeket megszakítva Erik egy szoftvergyártó nagyvállalatnál helyezkedik el, ahol az útjában állók könyörtelen kiiktatásával hamarosan vezető pozícióhoz jut. Vonzó külsejével és sima modorával könnyen magához édesgeti a kollégáit. Kifigyeli a gyengeségeiket, oltalmat és megértést ígér, majd a megfelelő pillanatban sarokba szorítja áldozatát. Zsarol, hazudik és csal. Ahogy a gyámoltalanok feletti befolyása egyre nő, úgy mind megszállottabban akarja a hatalmat, mígnem egy nap Szellemhitűek Egyetemes Megvilágosodottjai néven szektát alapít. A saját maga által kreált vallás prófétájaként gyűjt híveket, akiket anyagilag, lelkileg és szexuálisan is kihasznál. Vagyona óriásira nő, a szekta női tagjaiból háremet tart fenn, de elszámolja magát, és a gondosan felépített kártyavár lassan maga alá temeti...

Mártonffy András első regénye egyes szám első személyben megírt képzeletbeli napló egy magyar szektavezér tollából. Felkavaró, szókimondó, provokatív! Csak felnőtteknek!

Gyakran használjuk a mindennapi életünkben a pszichopata kifejezést, de nem biztos, hogy konkrétan azokat az embereket illetjük ezzel a jelzővel, akik valóban azok. Egy olyan emberre, aki éppen elveszíti önkontrollját és dühöngő őrültként viselkedik, hajlandóak vagyunk kijelenteni, hogy pszichopata, pedig éppen a dühöngése, a hirtelen érzelmei cáfolják meg ezt a tényt.

Sándor Erikről egyáltalán nem gondoltam volna a valós életben eleinte, hogy pszichopata, hiszen egy jó külsővel megáldott, magát szépnek nevező férfi, aki után bomlanak a nők és a férfiakat is az orruknál fogva tudja vezetni. Behízelgő modorával, simulékonyságával mindenkit behálóz, elbűvöl és az illető nem is sejti, hogy egy pszichopata áldozatává válik éppen. Sőt, rajongásának tárgyává teszi, ha nő az illető, hajlandó eltartani a pszichopata férfit, és egyáltalán nem veszi észre, hogy ő most nem a saját akaratából cselekszik, hanem egy manipulálás áldozatává válik.

Sándor Erik történetünk elején már a börtönben ül és ott írja meg visszaemlékezéseit. Viselkedését és tulajdonságait tanulmányozva azonban kijelenthetjük, hogy magán  hordozza egy pszichopata összes jellemzőjét. 

A férfiúi vonzerejét és behízelgő modorát felhasználva közel férkőzik kiszemelt áldozataihoz, barátjává válik, kikérdezi gyengeségeiről, vigasztalja, majd minden érzelem nélkül felhasználja saját céljaira. 

Sándor Erik számomra egy végtelenül ellenszenves, ám mások számára egyáltalán nem visszataszító, érzelmek és lelkiismeret nélküli pasas volt, akit egyszerre gyűlöltem és voltam rá kíváncsi. Már gyerekkorában is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, nem szeretett senkit, sem a szüleit, sem a bátyját, lenézte őket, szinte undorodott tőlük, többre akarta vinni, mint ők. Nem mondom, hogy a családja egy álomcsalád volt, sőt, itt még egy kicsit meg is értettem nagyravágyását és törtető terveit. Megtudjuk, hogyan használta ki a nőket már fiatalkorában, kihasználva ifjonti szépségét, hogyan élősködött rajtuk anélkül, hogy ők ezt észrevették volna. Hogyan lépett túl rajtuk céljai elérése után.

Milyen események vezettek el odáig, hogy megalapítsa szektáját, hogy kitalálja a saját kamu vallását, és hogyan szervezett be egyre több és több embert, miközben semmibe nézte őket, a nőket erőszakkal is magáévá tette, tárgyként használta, és csak halmozta egymásra az anyagi javait ezeken az embereken keresztül. Megtalálta a gyengeségeiket, közel férkőzött hozzájuk, azt mondta, amit hallani akartak, befogadta a szektába, függőséget és bizonytalanságot alakított ki bennük, aminek következtében egyre inkább képtelen voltak elszakadni a hatása alól és visszatérni a normális életbe, felajánlották lelküket és pénzüket a szektának. Színtiszta pszichológia. 

Ha valahol azonban sok ember van, ott előbb-utóbb porszem kerülhet a gépezetbe, így történt Sándor Erik esetében is.

Nagyon olvasmányos volt a történet, ha hagyom magam, engem is le tudott volna nyűgözni Sándor Erik, mert hihetetlen volt amit végrehajtott, létrehozott, ugyanakkor taszított az állandó és hatalmas egoizmusa, a folytonos gúnyolódása a gyenge és kiszolgáltatott emberek irányában, a kegyetlenkedése, szenvtelensége. A történet azonban igazán kemény, hatásos és még azt is ki merem jelenteni,  hogy tanulságos volt. 

Ne higgyük azonban, hogy bármikor felismernénk az ilyen embereket, mert bár számos pszichopata bűnöző, de legalább annyian sosem jutnak a börtön közelébe, hanem a társadalomban "végzik a dolgukat", élik világukat és szedik áldozataikat. 

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

9/10

Bea

Őszi Nyereményjáték - Sorsoltunk!!

Kisorsoltuk nyereményjátékunk nyerteseit, amelyen a General Press Kiadó könyveit nyerhettétek meg.

A kérdésünkre a helyes válasz: Erdős Renée

A nyertesek:

Charles Martin: A megváltás reménye című könyvet nyerte:

Matusné Gáll Éva

Barbara Claypole White: Félúton című könyvet nyerte:

Lajkó Bea

Gratulálunk a nyerteseknek, akiket e-mailben is értesítünk, postacímüket szerdán este 8 óráig várjuk e-mail címünkön:

konyvutcablog@gmail.com

Ha a nyertes nem jelentkezik a megadott időn belül,  újat sorsolunk.

Köszönjük,  hogy velünk játszottatok.

A jövőben nyereményjátékainkat áthelyezzük a facebook oldalunkra, ahol csak úgy random módon fogunk könyveket kisorsolni, hogy mikor és mit, az legyen mindig meglepetés.:)

Szép délutánt kívánunk!

Heti ez+az

Versek, mesék

Babucs Éva: Gondri nyomoz

Gondri egy kiskutya, akinek egy óvodás kislány, Lili a gazdája. Nem olvastam az előző részeket, így nem tudok azokhoz viszonyítani. A történet végtelenül egyszerű, eltűnt egy fehér szőrű perzsamacska, aki Gondri barátja. A kutyus elhatározza, hogy megkeresi Hercegnőt. 

A történetben feltűnik még egy papagáj, aki énekelni tanít két varjút, majd egy hörcsögcsalád, akik azt is tudják, hol van a cica. A város szélén tanyázó cirkuszban kell szerintük keresni. Így is volt, pitty-putty megtalálták a cicát és még sok más állatot is. Az illusztrációk aranyosak voltak, de a történet nem nyűgözött le, talán némi izgalom, humor, vagy még valami extra cukiság hiányzott belőle. 

6/10

Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)

Dániel Andrásnak sikerült elérnie, hogy ismét kedvencet találtam. Már a címe is! Azt hittem egyébként, hogy Imikém az egy unokát takar, erre kiderül, hogy egy bádognyúl, aki Kicsibácsival és Kicsinénivel egy dióban lakik, bár neki még egy külön kalitkája is van, ahol imád üldögélni. A diót időnként felkapja a szél, és hol itt teszi le, hol ott. Lehet, hogy a sivatagban, de az is lehet, hogy a tenger közepén.

Kicsibácsi és Kicsinéni azonban cseppet sem stresszel emiatt, megvan a maguk jól kialakított élete. Kicsibácsi néha feltalál valamit, néha gombócevésben akar rekordot dönteni, vagy éppen elmélkedik nagyon fontos dolgokon. Kicsinéni pedig igazán jó partner ebben, ha kell megfőzi a rengeteg gombócot, meghallgatja Kicsibácsit, moziba megy vele, de az is előfordul, hogy külön kalandokra indul. Imikém pedig csuda jó fej, éppen annyira imádtam, ahogyan Kicsinénit és Kicsibácsit.

10/10

Lackfi János: Robban az iskola

A könyv elejét nagyon élveztem, jókat mosolyogtam, az iskolás témák igazán bejöttek. Az anyák napi és apák napi versek is tetszettek, volt köztük átlagosabb és volt kiemelkedőbb.

Egy-két vers azonban nálam kiverte a biztosítékot. Megmutattam Zsófinak és Bencének, ők nem akadtak ki rajtuk, és mindkettejüknek megvolt a maga elmélete a versek miértjéről és magyarázatáról. Hogy miért is ír Lackfi János egy ilyen verset.

Konkrétan a Pancsolók című versre gondolok. ;) Volt még egy másik, de az csak enyhén sokkolt. :) A drogos verset pedig nem is tudom hány éves kortól értik meg a gyerekek, de az biztos, hogy ez a kötet már nagyobbacska gyerekeknek ajánlatos. Az illusztrációkat kedveltem.

8/10

 Kertész Erzsi: Állat KávéZoo

Antika és Lopez, a két antilop, KávéZoo-t nyit a dzsungel szélén. Már az ötlet sem mindennapi és a könyv sem az. Nagyon jól szórakoztam végig a történeten, szerettem a változatos vendégsereget és a könyv remek humorérzékét.

Az állatok viselkedésének bemutatása nagyszerű volt, a homoktortába bujdosó struccok, a büszke oroszlánok, a gyönyörű kolibri, a magának való orrszarvú és az őrült majmok mind hozták az igazi viselkedésükre jellemző jegyeket. A vegetáriánussá vált tigris volt a csúcs, no és a végén a fagylaltos tégelyekben fetrengő pingvinek is nagyon tetszettek.

Azt gondolom, hogy Titusz lassan 11 évesen már értékelné a poénokat, de egy kisebb gyerek talán csak a felét értené meg. De még így is nagyon jól szórakozna. Én mindenesetre szerettem. Az illusztrációk meseszépek voltak.

9/10

Sebők Erika: Egy Nővér Naplója

Ápolónő vagyok. 

Mint nővér - és mint ember - párhuzamosan vagyok részese a napi tragédiáknak és a csodának, a keservesen kínzó- és olykor felemelő pillanatoknak. A születés és a búcsúzás örök körforgásának.

Ez a könyv rólunk szól.

Az Ápoló/Nőkről, a mindennapok néma hőseiről, a segítőkről, az egészségügyi dolgozók napjairól. Egyedi oldalról közelítem meg a hivatásunkat: A lelkünkbe engedek bepillantást.

Soraimmal lehetőséget kapsz betekinteni a fehér ruha mögé. Láthatod, amit mi látunk, átérezheted, amit mi érzünk. Mosolyogni fogsz, és lesz, hogy könnyeid potyognak majd. Mert minden történet igaz és emberi.

Célom - azzal, hogy megismersz bennünket, hogy átérezheted küzdelmes mindennapjainkat - lásd, nem is olyan könnyű egy nővér napja, egy nővér élete. Mert a lelki nehézségeken túl, tapasztalom a kilátástalanságot is...

Épp ezért célom továbbá: Felhívjam a figyelmet az egészségügyben tapasztalható nehézségekre, valamint arra, ha minden így folytatódik, nem lesz, aki téged ápoljon nehéz napjaidon.

Kinek ajánlom? Úgy érzem: Mindenkinek. Sebők Erika

Sajnos mindenki életében adódik olyan helyzet, amikor kórházba kell mennie. Akár látogatóként, legyen a beteg távoli rokon, szomszéd, barát, de sajnos lehet közeli hozzátartozó, és adódhat úgy is, hogy betegként kell napokat, heteket kórházban töltenünk.

Mindkettő megviseli az embert. A kórházban egyszerűen rátelepszik az ember lelkére és szívére valami nehéz súly, és talán éppen ez a súly az, ami nem engedi a szívét megszakadni, amikor magatehetetlen idős néniket és bácsikat lát a kórházi ágyban, akiknek már csak a szemükben van élet, és az ismeretlentől való félelmet vagy éppen a belenyugvást lehet látni benne. Mert tudják, hogy menniük kell, és már nem is annyira jó itt nekik, de mégis ragaszkodnak az élethez,  hogy szeretteiket kíméljék minél tovább, még a betegágyukon is, mert még várnak egy utolsó látogatóra, várnak egy nővérre, akivel megoszthatják magányosságukat, mielőtt átlépnek a kapun. 

A szívfájdalom mellé még a tehetetlenség és a düh érzése is járul, amikor középkorú, fiatal embereket látunk feküdni a kórházi ágyon, öntudatlanul, súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel. Próbálunk másfelé nézni, akkor talán kevésbé viseli meg a lelkünk. Tudjuk, hogy hamarosan kimegyünk a kórházból, hazamegyünk, és megpróbáljuk kiverni a fejünkből a kórházban szerzett szívfájdalmakat.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyi lelkiereje lehet egy ápolónőnek, hogy el bírja viselni nap mint nap azt a hatalmas lelki terhet, amikor egyik percben még ellát egy beteget, a másikban pedig a szemét csukja le örökre. Hogy lehet ezt megszokni? Hogy lehet ezzel mindennap együtt élni? Mi kell ahhoz, hogy valaki ezt a szakmát válassza? Vállalja, hogy embertársait ellátja kiszolgáltatott helyzetében, fürdet, etet, pelenkáz. Hogy nem szakad meg a szíve napról napra?

Sebők Erika naplójából megtudtam, hogy megszakad. Többször is. Hatalmas elhivatottság, elszántság, erő és kitartás szükséges az ápolónői hivatáshoz. Nemcsak a testeket kell ápolniuk, sokszor bizony a lelket is.

A történeteket, amelyeket a szerző leírt könyvében, nem lehetett könnyek nélkül elolvasni. Sokszor le kellett tennem a könyvet, mert elviselhetetlenül szomorú, fájdalmas volt az élettől búcsúzó, utolsó napjaikat, óráikat élő emberek története, pillanatai. Ilyenkor az emberek már elengedik a rosszat, készülnek és sokszor csak az ápolónőjükbe tudnak kapaszkodni. És sokan még abba sem, mert az ápolónők leterheltek, nagyon sok beteg jut egy nővérre, és nem is tudják időnként hová menjenek, melyik beteghez szaladjanak először. 

Éppen ezért nagyon sok bántás, kritika is éri őket. Néha magukba zuhannak, ugyanúgy, mint bármelyik ember, de egyszer csak megmentenek egy életet, kapnak egy gyönyörű mosolyt, és ettől erőre kapnak és suhannak tovább a kórtermek között.

Olvashatunk arról, hogy mi történik, amikor leveszik a nővérköpenyt és hazamennek. Családi életről, anyagi helyzetről, nehézségekről. Hogyan zárják be a kaput magukban, ami elválasztja őket a kórtermektől, a betegektől. Sikerül-e egyáltalán bezárni. 

Az egészségügy helyzetét mindenki ismeri hazánkban. Én magam is nemrégiben láttam, hogy az ország keleti részén, egy megyeszékhely kórházában a daganatos, műtét utáni és előtte álló betegek milyen iszonyúan lepukkant, ütött-kopott, szinte romos, váróteremnek nem nevezhető helyen, inkább egy szűk folyosón, pár székkel várnak egész nap, hosszú órákon keresztül, hogy bejussanak az orvoshoz a rendelőbe, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha aznap sorra kerülnek. 

A kórházi élelmezés, az ágyneműk, a kórházi szobák berendezése is helyenként nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, a rengeteg adminisztráció a betegektől veszi el az időt, a hónapokig tartó előjegyzésről egy vizsgálatra ne is beszéljünk. A betegek, az emberek méltóságának biztosítása élete utolsó napjaiban, perceiben, hogy ne egy többágyas kórházi szobában, idegen emberekkel körülvéve vegye utolsó lélegzeteit, és ne ugyanitt vegyen búcsút szeretteitől - hanem egy külön szobában legyen erre lehetőség - Magyarországon még gyerekcipőben, de inkább abban sem jár. Nagyon sok javítani való  és elszomorító dolog van az egészségügyben hazánkban. 

Erika könyvéből megtudhatjuk, hogyan birkóznak meg ezekkel a mindennapos nehézségekkel ők, ápolónők, hogyan viselik el napról napra a borzalmakat, és milyen boldogok, amikor valami öröm éri őket, amikor éppen egy születésnek, vagy egy gyógyulásnak lehetnek tanúi. Amikor egy idős ember megajándékozza őket barátságával, élettörténetével, lelke szépségével. Amitől újra és  újra, nap mint nap megerősödnek és a kórtermek angyalaiként repkednek egyik szobáról a másikra. Amit köszönünk nekik.

Lehetne ilyen is.....????

A könyvet én még fiatal, kezdő ápolónők figyelmébe is ajánlanám, amolyan "tankönyvként" is forgathatnák, követendő példaként állítanám eléjük a szerző és ápolótársai elhivatottságát, szeretét embertársai iránt, de nagyon hasznos lenne a már munkájukba belefásult, már nem igazán elhivatott nővéreknek is elolvasni, akik nem szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát, talán újból megtalálják azt az okot, amiért annak idején  ezt a nagyon szép, nagyon tiszteletre méltó hivatást választották.

A szerző facebook oldalát itt találjátok: Ápolónőblog - mindennapjaink

Bea