Guillaume Musso: Az angyal hív

New York, Kennedy repülőtér. A zsúfolt csarnokban egymásnak ütközik egy férfi és egy nő. Némi vita után mindketten folytatják útjukat. Madeline és Jonathan korábban soha nem találkozott, és soha nem kellett volna viszontlátniuk egymást. De a holmijukat összeszedve véletlenül elcserélik a mobiljaikat. 

Mire észreveszik tévedésüket, már 10 ezer kilométer választja el őket egymástól: a nőnek virágboltja van Párizsban, a férfi egy San Franciscói éttermet vezet. Kíváncsiságuknak engedve mindketten átnézik  a másik telefonjának tartalmát. Kettős indiszkréció és egy nagy felfedezés: életüket összeköti egy titok, amelyről azt hitték, hogy örökre sikerül eltemetniük.

Guillaume Musso-t kedvenc íróim között tartom számon. Szeretem azt a finomságot, amivel ír, amivel a szereplőit megközelíti, nem harsányan, egyszerre, hanem szép lassan, óvatosan bemutatva őket. 

Regényeiben mindig van valami misztikus, valami sorsszerű. Így van ez ebben a könyvében is. Valami megtörténik, mert meg kellett történnie. Látszólag véletlen, mi olvasók legalábbis azt gondoljuk, hogy az, de Musso ekkor már tudja, hogy nem véletlenül cseréli össze két főszereplőnk a mobilját, ez a sors akarata. A sors irányította őket egymás közelébe, ő intézte úgy, hogy összeütközzenek és az elrepült, leejtett telefonok nem a megfelelő személyekhez kerüljenek vissza.

Először furcsának tartottam, hogy ez a két, egymásnak ismeretlen ember egyből kutakodni kezdett a másik telefonjában, de azt gondoltam utána, hogy ne legyek már ilyen képmutató, hiszen valószínűleg én is azt csinálnám. Úgy meg pláne, ha a tulajdonosa tőlem 10 ezer kilométerre éli az életét az én telefonommal. Bizony én is belenéznék, és ha érdekes dolgokat találnék, spekulálni kezdenék, ugyanúgy , mint szereplőink.  Zsófitól már úgy is megkaptam az "Anya, a konspirátor" címet, így be kell vallanom, hogy kutakodnék én abban a telefonban. 

Elcserélt telefonjaikon Madeline és Jonathan felveszik a kapcsolatot egymással, a másik telefonjára érkezett üzeneteket adnak át, foglalásokat, rendeléseket közvetítenek egymásnak. Mindkettőjük kíváncsisága szárba szökkent a telefonban talált érdekes dolgok kapcsán, és itt indul be igazán a cselekmény. 

A szerző nagyon jól váltogatja a nézőpontokat Madeline és Jonathan között, éppen akkor mindig, amikor már a feszültség körömrágásig fokozódna bennem, nemes egyszerűséggel átvált a másikuk nézőpontjába, hogy ott ugyanúgy felkorbácsolja az izgalmakat.

A történetben volt egy krimiszál is, ami miatt az izgalmak magával ragadtak, egyik fordulat, meglepetés követte másikat.  Nagyon jól összerakta Musso, mint egy puzzle, úgy kerültek egymás után helyre a kirakós darabkái, csak azért, hogy majd később még tekerjen rajta egy kicsit. A krimi részének számomra a vége nagy csavar volt, jól összekavarta, majd elrendezte az író az eseményeket.

Romantika is volt, mert Mussonál ez is megszokott elem, bár sokáig kétségek között tartott, sőt azt kell mondjam, hogy egészen a végéig nem tudtam, hogy a Sors hogyan gondolja továbbintézni ezeknek a szeretnivaló, ám lelkileg sérült embereknek a sorsát. Volt-e valami nagyobb célja velük, vagy a telefonok kicserélésével "csak" a lelküket akarta rendberakni? 

Ami látszólag véletlen, az lehet, hogy egyáltalán nem az, mert véletlenek nincsenek? Csak azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel amúgy is találkoznánk. Ha pedig mégsem, akkor a Sors egy kicsit játszik velünk, vagy a megfelelő irányba terel. 

Guillaume Musso most is hagyott nekünk gondolkodnivalót, ha nem is történeten, mert ott minden megoldódott, minden kiderült, hanem a Sors és a Véletlen jelentőségén. 

A könyvet köszönöm a Park Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek "jó" megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben.  Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.

"- Vak vagy, kisfiú? Nem látsz?

- Igen, bocsi vak vagyok. Nem látok - felelte szerényen, leszállva a bicikliről, bár lehet, hogy addigra le is esett. 

Azt hiszem, ennél tovább sosem folytatódott a beszélgetés. Talán csak egyetlen elszánt anya csöngetett be hozzám azzal, hogy ha nem lát a gyerekem, mér hagyom biciklizni az udvaron. Annyit válaszoltam, hogy szívesen kiengedném a Nagykörútra is, de még nem ismeri a  KRESZ-t. A milyenanyaazilyen-t már csak a becsukott ajtó mögül hallottam a lépcsőházból. Mit is mondhattam volna? Ilyen."

Nemrégiben olvastam el Sándor Erzsi Anyavalya című könyvét, amelyben annyira magával ragadott a szerző  stílusa, egyénisége, hogy megszereztem ezt, az elsőként megjelentet is, azaz kölcsönkértem. Hatalmas köszönet érte Gábornak, a Gabó olvas bloggerének. 

Sándor Erzsi egy nagyon eredeti személyiség! A fenti biciklizős idézet bizonyítja is ezt. Nem az, ahogyan a másik anyának válaszolt, hanem az, hogy Tomi, a vak kisfiú biciklizni tud. Erzsi nem aggódta túl, nem épített burkot köré, hogy jaj, vak a gyerekem, úgysem fog tudni soha biciklizni, nem tiltotta a játszótéren a mászókától, hiszen egy egészséges gyerek is leeshet, akkor éppen úgy egy vak is. 

Tomi születése óta vak. Erzsi már az első pillanatoktól látta, hogy valami nincs rendben a gyerek szemével, de tizenhét napig nem szólt. Nem szólt, mert az orvos férje, aki éppen úgy gondozta, fürdette, pelenkázta, nem talált semmi szokatlant a gyerekben, ezért Erzsi újra és újra megnyugtatta magát. Tizenhetedik napon közölte mégis az apával, hogy a gyereknek nincs pupillareflexe. A dolog ki lett mondva, Erzsi részéről is, és később a szemészet részéről is. 

Teljes anirídia, hallotta Erzsi a lelkendező szemészt, aki egy ritka szembetegséget diagnosztizált, és éppen elveszett belőle az ember, orvos énje pedig roppant mód örvendezett, hogy láthat egy ilyen kuriózumot. Később újabb diagnózisokat kaptak, ez a gyerek süket és glaukómás, sőt az ilyeneknek vesetumoruk is szokott lenni, mondták az orvosok.

Erzsi fogta az "ilyen" gyerekét, aki sem süket nem volt, sem vesetumorral nem rendelkezett, és levette az orvosi futószalagról a glaukómájával együtt. Mert az volt neki, ami fájdalmas rohamokkal járt és azt jelentette, hogy nagyon fényérzékeny a szeme. Az első évek ezzel teltek, szemészek, vizsgálatok, majd a Vakoda, az integráció. Tomi az egyik szemével semmit nem látott, a másikkal pedig csak foltokat. 

Sándor Erzsi ismét úgy írja le a helyzetét, hogy azt csak tisztelettel, hatalmas kalapemeléssel lehet olvasni. Közben nagyokat röhögni, mert humor az mindig kell és van is bőven, lazán végigkísérni őket a történetükön, bizakodni, és megvilágosodni, hogy attól, hogy valaki még nem lát, élhet teljesebb életet, mint egy olyan ember, akinek működik a szeme, de mégsem látja meg a fontos dolgokat. 

Tomi meglátta a zenében a lehetőséget, mindenféle hangszeren megtanult, biciklizett és görkorizott, tanult és utazott,  nagyszerű és sokat tapasztalt fiatalember lett belőle.  Lehetett volna ilyen, ha szegény anyja nem kezeli ilyen lazán, mondhatnám azt is, hogy természetesen, ösztönösen a sorstól kapott helyzetet? 

A könyvben viszontláttam Erzsi édesanyját, akit az Anyavalyában megismerhettem, olvashattam a családjáról, lányáról és férjéről is, mivel ők is szorosan hozzátartoztak ehhez a történethez, és nagyon mókás színfoltjai voltak még a családnak a mindenkori állataik is. 

Természetesen ez a könyv is helyet kapott a kedvenceim páholyában, és ismét csak azt tudom írni befejezésül, hogy remélem Sándor Erzsinek vannak még történetei, ír még nekünk.

10/10

Bea

Aziz Ansari: Modern románc

Egyszer mindenki nekiveselkedik, hogy megtalálja az igazi szerelmet. Emberekkel ismerkedünk, randizunk, kapcsolatokat kezdeményezünk - mindezt abban a reményben, hogy találkozunk valakivel, aki megérinti a lelkünket. Ez most bevett dolog, de elképesztő mértékben különbözik attól, ahogy az emberek alig pár évtizeddel korábban éltek. Az új technológiáknak hála döbbenetesen egyszerű kapcsolatba lépni, és válogatni a lehetőségek között. Akkor mégis miért ennyire fusztrált mindenki?

A problémák egy része saját korunk terméke. De a szerelmi életünk változásai mégsem írhatók egyedül a technológia számlájára, ugyanis rövid idő alatt végleg megváltozott a párválasztás teljes kultúrája. Ma az emberek idősebben házasodnak, mint valaha, és éveket töltenek életükből a Nagy Ő utáni kutatással.

Aziz rengeteget élcelődött a modern kapcsolatokon, de a Modern románc kötet megírása közben úgy vélte, szintet kell lépnie. Összeállt a NYU szociológusával, Eric Klinenberggel, és közösen hatalmas kutatási projektbe fogtak, amelynek keretében több száz beszélgetést vezényeltek le a helyi fókuszcsoportokkal Tokiótól Buenos Airesen át Wichitáig. Vizsgáltak viselkedésmintákat, közvélemény-kutatásokat, és létrehozták a Redditen saját kutatási fórumukat is, ahol több ezer üzenetet dolgoztak fel. Bevonták a világ társadalomtudomány-kutatóinak krémjét is. 

Egyedülálló könyv a maga nemében Aziz Ansari könyve, nem hiszem, hogy túl sokan írtak volna erről a témáról ilyen nézőpontból, ilyen szempontok szerint és ilyen lazán, könnyedén és viccesen.

Egy társkeresési, társkapcsolati modern ismeretterjesztő könyv, összehasonlítva benne a régi és a mai világ párválasztási technikáit, az országok különböző ismerkedési kultúráját, az ismerkedés és a kapcsolatok buktatóit, és fordulatait. 

A fókuszcsoportokban részt vevő emberek igazán közlékenyek voltak, nagyon sok mindent megtudhattunk sok ember szerelmi életéről, partnerkereső szokásaikról, szívesen megosztották Azizzal és Erickkel mindenféle megnyilvánulásokat, így ők belekukkanthattak e-mailekbe, üzenetekbe és a különböző közösségi és partnerkereső alkalmazásaik aktivitásaiba is. 

Szociológusok, antropológusok, pszichológusok és sok-sok adat, kutatás segítette a szerzők munkáját, tehát nem hasraütésből származó információk és ismeretek gyűjteménye ez a könyv, hanem valós, helytálló adatokat tartalmaz. 

Olyan érdekes adatokat például, hogy míg nagyapáink, dédapáink idejében nagyon gyakran választottak utcabeli, de legalábbis falubeli párt maguknak a fiatalok, vagy ne  a szomszéd házból, ez ma teljesen megváltozott, még a világ végéről is választhatnak maguknak az emberek egy másikat, akivel leélik az életüket. Azaz mégsem, mert mára ez is megváltozott, nagyon ritkán tartanak a korunkbeli házasságok egy életen át. 

A mai kitágult, hatalmas lehetőségekkel teli világ nagyon megkönnyíti a  párkeresést, mert sokkal nagyobb kínálatból választhatnak a pártalanok, az emberanyag, amiből kiszemezhetik azt az egyet, szinte végtelen. Ugyanakkor éppen ennyire meg is nehezíti, hiszen sokkal nehezebb a rengeteg emberből, nőből, férfiból kiválasztani azt, aki nekünk a legjobb lehet. Hiszen mindig gondolhatjuk azt, hogy van jobb, van szebb, és csak keresünk, keresünk. Legalábbis azok az emberek, akik a fókuszcsoport tagjai voltak, ezt tapasztalták. 

Ma már sokkal később házasodunk, mint a korábbi generációk tagjai. Hogy miért lehet ez, erre is választ kapunk a könyvből. Míg az 1950-es évek generációjának a házasság a felnőttség felé vezető első lépcső volt, szabadulás a szülői házból, a szabadság, addig a mai fiataloknak ez már teljesen mást jelent. Ma már lehet érvényesülni, kiteljesedni, elhagyni a szülői házat férj nélkül is, tehát nem sietős. Van idő és lehetőség keresgélni a Nagy Őt. Közben megvalósítani önmagunkat.

Ma már a férfi telefonon, sms-ben, e-mailben hívja randira a nőt, az sem szokatlan, ha  fordítva történik, és ugyanezekkel a kommunikációs módszerekkel akár le is zárnak egy kapcsolatot, azaz szakítanak minden szívfájdalom nélkül telefonon. Én ezt amúgy mai kor ide, mai kor oda, oltári nagy bunkóságnak tartom, de sajnos hallottam, láttam már ilyet. 

Az online társkeresés, a legjobb profilkép, üzenetstratégiák, választások és lehetőségek, randimódszerek és típusok tárháza ez a könyv, aktuális példákkal, Aziz humoros megállapításaival és példáival. 

Nemzetközivé vált kutatásaik, utazásaik révén tudomást szerezhetünk arról, hogy a párizsi kapcsolatok kialakulása hasonlít leginkább elődeink ismerkedési szokásaira, Tokióban a szexuális érdeklődés hanyatlását tapasztalták. Buenos Aires viszont tobzódik a vágyban, a szerelemben, lüktet a szexuális energiától. 

Lehet a múltat felruházni romantikus gondolatokkal, lehet mosolyogni rajta, és ugyanígy a mai technikai eszközökről és online ismerkedésről is lehet elismerően és lenézően nyilatkozni, de kétségtelen, hogy mindkettőnek van előnye és hátránya is. A változások felkavaróak, technikai vívmányok mindig is voltak, az emberek remekül alkalmazkodtak ezekhez az eszközökhöz, és igyekeztek használni az előnyeiket. A társkeresésben és párkapcsolatokban is. 

A Modern románc egy szórakoztatóan gondolkodtató könyv, és igazán humoros formában olvashatunk ezekről az  érdekfeszítő tudnivalókról. :)

A könyvet köszönöm a Fumax Gemini Kiadónak!

9/10

Bea 

Balla Margit: A földönkívüli kislány

Egy hűvös szeptemberi reggelen a szél belökte Miki szobájának ablakát, és valami beesett a szőnyegre. Egy apró, rózsaszín galacsin, ami hirtelen megmozdult, nyújtózott egyet, és megszólította Mikit. 

A nyolcéves, meglehetősen magányos kisfiú élete ettől a pillanattól gyökeresen megváltozik. S miközben Miki Nimukénak, az égből pottyant lénynek segít titkos küldetése végrehajtásában, saját múltjának rejtélyeire is fény derül. A korántsem veszélytelennek tűnő vállalkozás nem mellékes szereplője Baruch, a macska.

A fordulatokban gazdag történet magával ragadja a kisgyerek fantáziáját, de a gyermeki lélek rezdülései iránt fogékony felnőttet is elbűvöli a közös olvasás során.

Szeretem a földönkívüliekről szóló filmeket, könyveket és mindenféle történeteket. Legyen az regény, novella vagy éppen mesekönyv. Ezért nagyon könnyű dolga volt velem ennek a könyvnek, már az első oldalon levett a lábamról. Egyszerre volt nagyon különleges történet, ugyanakkor nagyon hétköznapi.

Különleges, mert egy földönkívüli, nagyon pöttöm kislány az egyik főszereplő, és egy magányos, barátok nélküli kisfiú, Miki a másik. Nem nagyon sikerül barátságot kötnie senkivel, mert a nagymamájával él, szülei meghaltak, egy régi, roskadozó házban laknak, miközben körülüttük mindenki panelházakban él. Azt gondolja Miki, hogy a fiúk a szokatlan körülmények miatt nem szeretnek vele játszani, meg azért, mert ő is fura, más, mint a többiek. 

Aztán megjelenik Nimuke, aki pirinyó, tisztára tudja varázsolni az ablakot, beszélgetni tud  Baruch macskával és nem mellesleg egy földönkívüli, aki űrhajóval érkezett a Földre, hogy új lakóhelyet keressen népének. De még mielőtt hozzálátna a saját feladatához, elkíséri Mikit a focipályára, majd megjelenik Baruch a macska is, és innentől kezdve furcsa, szokatlan dolgok történnek. 

Kalandok sora jön, titkokra derül fény, Miki tud beszélgetni a macskával, megismeri szülei történetét, és kinyílik számára a világ, hirtelen máshogy lát mindent.  Feltűnik egy nagypapa, és Miki nagyija is elég fura, hiszen nem tud főzni. Szóval a nagyi is más, mint a többi nagyi, ne csodálkozzunk azon, ha Miki sem egy átlagos gyerek, már nyolcévesen főzni és takarítani tud, no meg okos is. 

Nagyon tetszett a könyv mondanivalója, hogy ne félj attól, ha más vagy, az egyformaság unalmas. Valamint, hogy a világ, az életed nagymértékben attól függ, ahogyan nézed, ahogyan hozzáállsz. Miként a gondolatoddal teremthetsz rosszat, lehetsz búbánatos, éppen úgy teremthetsz jót is, vidámságot, barátokat, nyíltságot. 

Nem mindig van ehhez szükség egy földönkívüli segítségre, de melyik gyerek ne álmodozott volna már egy ici-pici emberkéről a zsebében. Amikor gyerekkoromban elolvastam Erich Kӓstner Az Emberke című könyvét, évekig ábrándoztam arról, hogy egyszer majd találok egy gyufásdobozt, benne egy igazi emberkével. Pár éven át mindig belekukkantottam a gyufásdobozokba, ha a kezem ügyébe kerültek. De psszt, ez titok!

/Majd sok-sok év múlva megtaláltam a saját emberkéimet, akik valamikor belefértek egy gyufásdobozba, de akkor még nem ismertem őket, mostanra már egy tévésdobozba sem férnek bele. :) Van nekem három is, és néha már-már olyanok, mint a földönkívüliek./

A macskák története, mondhatnám titka, és maga Baruch a macska, vicces színfoltja a történetnek. És bár a kirekesztettség, a magányosság nem egyszerű téma, a szerző nem bonyolítja túl a történetet, megtörténnek és megmagyarázódnak a dolgok, minden jóra fordul, Miki is máshogy szemléli a világot, ettől boldog lesz és kész.  Ami még nagyon lényeges, a földönkívüliek nem ijesztőek, nem zöldek és nem egyszeműek. Ami egy gyereknél eléggé fontos, hiszen Titusz például még a szót sem szereti hallani, hogy földönkívüli. Talán ez a könyv majd neki is segít legyűrni a földönkívüliektől való hatalmas tartózkodását. :)

Horváth Ildi illusztrációi nagyon megtalálták ezt a történetet, tetszett a hangulata, a színei, a formái, remekül illeszkednek a történetbe, hangulatosak, kedvesek.

10/10

Bea

Két könyvről röviden

Amik nem igazán nyerték el a tetszésemet:

Jude Morgan: A bánat íze

Először a könyv gyönyörű borítójára figyeltem fel, utána persze elolvastam a fülszöveget is, ami alapján nagyon ígéretesnek tűnt a könyv, így fel is került gyorsan a várólistámra.

A történet a Brontë nővérek életét meséli el, a gyermekkoruktól kezdve, egészen az íróvá válásukig. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni. Angol vidék, angol írónők, különleges életutak.

Nem mondom, hogy rossz könyv volt, inkább csak engem talált meg rosszkor. Az is igaz, hogy a Brontë nővérek munkásságában sem mondhatom magam túlzottan jártasnak, egyedül Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvét olvastam már régebben, az akkor tetszett.

A Bánat ízétől erősen depresszív hangulatba kerültem, ugyanis a nővérek élete egy tömény szenvedés volt. Jó, nyilván most túlzok egy kicsit, de akkor is. Felháborított, az apjuk viselkedése, a testvérüké, sőt néha az övék is, hogy sokszor nem voltak képesek kiállni magukért. 

Azt nem tudtam róluk, hogy kezdetben álnéven írták és adták is ki a könyveiket, még az apjuk sem tudott a dologról. Még akkor sem, amikor már híresek lettek a könyveik, a lányok nehezen szánták rá magukat, hogy elárulják neki titkukat. Charlotte, Emily és Anne, végig távol maradtak tőlem, de az életük az megérintett.

Mitch Cullin: Mr. Holmes

A filmet már láttuk korábban, az tetszett, így azt hittem már tudom mire számíthatok, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Azt gondoltam, hogy már ismerem a  történetet, semmi meglepetés nem érhet... hát nem ez történt.

A könyv egy bizonyos pontig teljesen rendben volt, olyan volt, mint a film. Egy szép lassan folydogáló történet, főszerepben az idős Mr. Holmes-szal, megismerhettük, láthattuk, amint vidéken a méheivel tölti mindennapjait, elkísérhettük még az utolsó nagy utazására Japánba, visszaemlékezésein keresztül pedig a legutolsó esetét is megismerhettük (ami számomra elég zavaros volt). 

Aztán a könyv egy pontján, mondhatjuk úgy, hogy a tetőpontján, a történet a filmhez képest számomra egy felháborító, érthetetlen, és furcsa fordulatot vett. És így már az egész könyvet értékelhetetlennek éreztem... 

Szóval szembetaláltam magam egy olyan ritka esettel, amikor a könyvből készült film százszor jobban tetszett, mint maga a könyv.

Szerintem az író is elszégyelhette magát, legalábbis én remélem, hogy ezt tette, amikor megnézte a filmet, és a homlokára csapott, hogy á, valóban nekem is inkább így kellett volna befejeznem a történetet.  Meg amúgy is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy másik író teremtményét, a saját hasznomra a sárba döngöljem.

Nagyon mérges vagyok, annyira utálom az ilyen drasztikus, ugyanakkor teljesen értelmetlen, sehová sem vezető befejezéseket.

Zsófi

Heti ez+az

Leitner Olga: Púder nélkül

Nőkről, anyákról, a világról, rólam...

Szingli vagy és valakinek ez nem tetszik?

Anya vagy és úgy érzed, nem vehetsz fel egy normális ruhát, mert beszólnak?

Néha az élet minden területén elvárják,  hogy nő legyél, és ezt nem bírod?

Fiatalnak érzed magad, de látva a tiniket úgy gondolod, hogy egy évezred választ el a mai trendektől?

Nem mindig jó a szex?

Egy kicsit mosd le a púdert, és kezeld lazán a dolgokat! Leitner Olga legújabb könyvében eredeti, sőt néha meghökkentő válaszokat találsz többször feltett kérdésekre. Ha kell egy kis leitnerolgis sodrás, ha kíváncsi vagy egy valódi nő néha megalkuvást nem tűrő véleményére, akkor épp azt a könyvet tartod a kezedben, amit neked találtak ki.

Azt hittem Leitner Olga ezen könyvén is jót nevetgélek majd, mint a "csodddálatos férfiak"-on, de inkább az volt a jellemző, hogy állandóan válaszolhatnékom támadt a szerző kérdéseire, vagy éppen elgondolkodtam, hogy  tudnék-e éppen az adott kérdésre egyáltalán felelni valamit.  Kipróbálom. :)

Miért is jó nőnek lenni?

Nem olyan könnyű ennek a kérdésnek a megválaszolása, mint amilyennek tűnik. Mert nőnek lenni valószínűleg jó, de szerintem a férfiak is meg vannak elégedve azzal, hogy férfiak. Úgy általában. 

Jó nőnek lenni azért, mert úgy egyáltalán, jó lenni. Élvezni az életet, a családunkat, a szeretetet, a szerelmet, mindenféle érzelmeket tapasztalni meg, kalandokat élni át, imádni a természetet, szeretni állatokat, űzni hobbikat, hallgatni jó zenéket és olvasni könyveket. De eddig azt hiszem mindezt egy férfi is írhatta volna.

Szeretek nő lenni, mert élvezhetem a szép és csinos ruhákat (már amikor nem vagyok lufi, és ki vagyok békülve az alakommal, és nem éppen egy jótékonyan takaró zsákban lebzselnék legszívesebben), szeretem, amikor frissen elkészült szuper frizurával kilibeghetek a fodrásztól, imádok turkálókban turkálni, könyvesboltban böngészni és írószerek között matatni a boltokban. Jézusom!! Nincs egyetlen kifejezetten női tulajdonságom sem??!!  

Szóval akkor marad az anyaság, ami kifejezetten csak az enyém. Ezért is jó nőnek lenni. Hogy megélhettem a születés/szülés csodáját (többször is, bár hozzáteszem, éppen akkor szívesen meséltem volna viccet én is, mint ahogy a férjem és az orvosom tette, miközben én palacsintává lapítottam egy fotelban üldögélve egyetlenem kezét, és legkisebbünk éppen világra száguldotta magát), de csoda volt az na, ebből is látszik, hogy a férfiak mennyire mások. Mintha kicsit, de csak egy kicsit érzéketlenebbek lennének, mint mi nők, de tényleg csak egy icipicit. 

Egyszerűen maradjunk annyiban, hogy igazából nem tudom, miért szeretek nő lenni. Azt tudom, néha miért szeretném kipróbálni a férfilétet.  Nem a borotválkozásért az tuti, és nem is a háztartásban végzett dugulási munkálatokért, no és a zoknijaimat sem szeretném szerteszét hagyni a lakásban, hanem azért, hogy megértsem, miért tudnak órákig autókról beszélgetni, miért nem érdekli őket mélyrehatóan, hogy mi van egy rosszkedvű (boldogtalan, hisztis, boldog) nő fejében, miért kedvenc kérdésük a "mit eszünk, a mikor eszünk és a mit főztél",  miért nem tudnak egyszerre többfelé figyelni, miért nem szeretnek szerelmes könyveket olvasni, miért nem dobják ki az üres wc papír gurigát, pedig eszük ágában sincs kreatívkodni belőlük  (igen, Olgi ez nálunk is ismerős:)) és miért olyan mások, amikor több férfi összegyűlik és viháncolnak, mint valami éretlen kiscsikók.  Még az is lehet, hogy megérteném őket. :)

Na tessék, a kérdés az volt, hogy miért jó nőnek lenni, én a végén oda lyukadtam ki, miért lennék férfi pár napra.  Na az is biztos, hogy ha egy férfit megkérdeznénk, hogy miért jó férfinak lenni, nem bonyolítaná ennyire túl a választ. :)

Kipróbálnám ugyan pár napra a férfilétet, de azért jobb inkább nőként élni, mert  jó az nekem, hogy nem én húzom ki a kukát  a ház elé, csak akkor, ha a férfi elfelejti, nem én cserélem ki a villanykörtét, csak abban az esetben, ha már pár hete járok elemlámpával a mellékhelyiségbe, és meguntam a szobában a gyertyás hangulatvilágítást, ha nem én cserélem ki az autóban az elromlott gyertyát, aztán szégyenszemre nem én kullogok el vele a szerelőhöz, mert nem is az volt a baja, nem én kergetem a kutyát seprűvel, hogy másnap újat vehessek, mert férfiúi hévvel lengetés következtében kettétört. Na nem a kutya, hanem a seprű.

Száz szónak is egy a vége, szeretek nő lenni. Ha nem értitek miért, az azért van, mert nő vagyok. :D

Most visszatérek az értékelésem alapját képező könyvre. Lehet Leitner Olgával nem egyetérteni, de éppen ennyit lehet helyeslően bólogatni, lehet a  könyvét utálni (mert lesznek olyanok, mindig vannak, és engem sem talált meg minden téma), de éppen ennyire lehet szeretni is. Éppen olyan érzéseket vált ki, mint amikor több barátnő összeül, és beszélgetnek. Amikor véget ér a traccsparti, akkor hazamennek, és telefonon kibeszélik a másikat, a harmadikat, mert ... ezért vagy azért, a nőknek egyszerűen nem kell nagy ok arra, hogy ezt megtegyék.

Ez a könyv nem szól másról, csak rólunk, a nőkről, Leitner Olgáról, a férfiakról, a gyerekekről, a többi  nőről, a szinglilétről és a szerelmes létről. Szexről, kapcsolatokról, tapasztalatokról. Mindez Leitner Olga szókimondó stílusában, ami nálam néha erős volt, de úgy általában bírtam. Határozottságot mindenesetre szívesen tanulnék tőle. Elgondolkodtatott, kikapcsolt, megnevettetett, és szórakoztatott. 

(Nem titkolom, nehéz volt pontoznom, akartam neki igen  határozottan 7 pontot is adni, ebben az esetben nagyon távol állt tőlem a téma, a stílus, volt pillanat, amikor 10-et, a végére marad 8.)

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

8/10

Bea

Vancsó Éva (szerk.): Ajtók és átjárók

A Főnix Könyvműhely „Ajtók és átjárók” című fantasy antológiája tizenhárom történetet rejt arról, hogy milyen veszélyekkel és kalandokkal járhat kinyitni egy ajtót. Rejtőzhet mögötte újabb átjárók sora, egy titokzatos kert, egy teljesen idegen világ, esetleg tündérek, törpök, trollok várhatják a gyanútlan utazót. Ráadásul sok átjáró kétirányú, így aztán garázdálkodhatnak vérfarkasok Debrecenben vagy alvilági démonok Budapesten. 

Az antológia különlegessége, hogy a megható emberi történetek, a klasszikus, könnyed kalandok és az urban fantasy novellák tökéletesen megférnek egymás mellett. Mindenki találhat benne ízlésének, hangulatának megfelelőt.

A fantasy, mint stílus nagyon távol áll tőlem, de úgy gondoltam, hogy ezzel a novelláskötettel teszek egy próbát. Mégsem olyan nagy lélegzetvételű, mintha egy regénybe vágnám a fejszémet, kis lépésekkel barátkozhatunk egymással.

A kötetben szereplő 13 novella közül voltak olyanok, amelyek nagyon tetszettek,  és voltak, amelyek kevésbé. Volt, ami nagyon távol állt tőlem, de azért igyekeztem barátságot kötni vele. Néha sikerült, néha nem. Akkor merültek fel kifogásaim olvasás közben, amikor kurtán-furcsán, hirtelen lett vége a történetnek.  Amúgy is nehezen tudtam átvenni a hangulatát, de amikor sikerült, már ott voltam a történetben, akkor egyszer csak vége lett. Persze vannak efféle szépirodalmi és egyéb novellák is, úgyhogy itt nem a fantasy jelleggel volt bajom, alapból nem annyira kedvemre valók a hirtelen véget érő történetek. 

Nincs ellenemre, sőt esetenként szeretem, ha gondolkodni kell a történetek végén, a könyvben ilyen lehetőségeket is kaptam, és mivel a műfajban való járatlanságom okán, halvány elképzelésem sem volt arról, hogyan néznek ki egyes teremtmények, a képzelőerőmet és a fantáziámat igazán meg kellett dolgoztatnom. 

Olyan volt ez nekem, mintha egy elvarázsolt kastélyban járnék, rácsodálkoztam erre a világra, kíváncsian vártam mit hoz a következő történet, milyen világra nyílik a soron következő ajtó. Varázslók, csontvázfarkas, rúnajelek,sárkányok, démonok, nexusok, mágia, máguskirály, vérfarkasok,arkánum, manók,orkok, vámpírok, mind-mind távoliak számomra, ám most kinyitottam az ajtót a világukra és tettem egy rövid kirándulást.

Nem mondom, hogy gyakran szeretnék velük találkozni, de igazán rendkívüli kalandokban lehetett részem ezeket a történeteket olvasva, és hálás vagyok, hogy valamiféle mágia a kezembe varázsolta a könyvet.

Élveztem, jól szórakoztam, egy-két történetben szerelem, szeretet is helyet kapott, még megható írást is olvastam, amit egyáltalán nem vártam, elégedett vagyok a könyv nyújtotta élménnyel.

Azt gondolom, ha valaki hozzám hasonlóan járatlan a fantasy világában, de szeretne egy kicsit bekukkantani, annak megfelelő választás lehet akár ez a könyv, segítségével képet alkothat arról, hogy érdekli-e ez a műfaj, szeretne-e egyáltalán a témában még olvasni. Az a véleményem, hogy én fogok még kirándulást tenni ilyen témájú könyvek, történetek felé, ha nem is túl gyakran, de szeretnék még benézni, óvatosan barátkozni ezzel a műfajjal.

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

8/10

Bea

M.O.Walsh: Fényed ki ne hunyjon

A louisianai Baton Rouge-ban a nyári délutánok tikkasztó hőségében nap mint nap összejönnek a szomszédok, hogy együtt főzzenek, hideg sört igyanak és beszélgessenek. Az itt élők figyelnek egymásra. Amikor azonban 1989 nyarán a tizenöt éves Lindy Simpsont a házuktól néhány méternyire megerőszakolják, kiderül, hogy a látszólagos idillnek is megvan a maga sötét oldala.

Az apró, zárt közösségben több gyanúsított is akad. Például a félelmetes Bo Kern, aki a gimnázium után is a szülei nyakán élősködik; a néhány házzal lejjebb lakó Jason Landry; annak nevelőapja Jacques, a kétes hírű pszichiáter; valamint a szemközt élő kamasz fiú, aki a Lindy iránt érzett szenvedélyes, elvakult szerelme miatt kerül fel a lehetséges elkövetők listájára. Sok-sok évvel később ő meséli el, hogy az életet miként változtatja meg örökre a szívfájdalom, a bűn és a szerelem.

Ennek a könyvnek sikerült alaposan meglepnie. Azt hittem, hogy egy krimit kapok, amiben  egy fiatal lányt megerőszakolnak, vannak gyanúsítottak és tulajdonképpen annak kiderítéséről szól a történet, hogy ki volt a tettes. Ez a leegyszerűsítés részemről annak köszönhető, hogy az olvasás előtt közvetlenül már nem olvasom el a fülszöveget, csak akkor, amikor kiválasztom a könyvet olvasásra. Így hát erre számítottam és egy teljesen más jellegű történetet kaptam.

Az eseményeket a kamasz fiú szemszögéből követhetjük végig, akinek nem tudjuk meg a nevét. Ő mutatja be nekünk a louisianai Baton Rouge-t, az embereket, a közösséget, az iskolát, ő beszél Lindy megerőszakolásáról. A tragédia megtörténik, a rendőrség nyomoz, bár erről nem tudunk sokat, csak amennyit a kamasz főszereplő, az élet megy tovább. Megtudjuk, hogy a fiú szerelmes Lindybe, megismerjük gyermekkorukat, baráti társaságukat, csínjeiket, napjaikat az iskolában. 

Betekinthetünk családi életükbe, párhuzamosan több családéba is, megismerjük a környékbeli fiúkat, és férfiakat. Hősünk közelről mutatja be a lehetséges gyanúsítottakat, azt sem tagadva le, hogy ő maga az egyik. Azt is megtudjuk, hogyan keveredett ő gyanúba és hogyan a többiek. 

Édesanyjával élnek kettesben, két felnőtt nővére már a saját életét éli, az apja pedig lelépett. Időnként megjelenik, de csak látszatkapcsolat volt ez, vagy azért, mert az apját más dolgok érdekelték, vagy azért, mert nem találták egymással a hangot.

A gyanú egy határozatlan érzés, mégis annyira befészkeli magát az ember fejébe, hogy nehezen lehet onnan kiűzni, elég eltökélten ott marad. Annyira összezavar, hogy már magad sem tudod, mi lehet az igazság, kiben bízz meg. Így volt egy rövid ideig ezzel a fiú édesanyja is, a kétely belülről emésztette, de megtartotta magának. Éppen úgy, ahogyan az én gondolataim is csapongtak ebbe az irányba, többször is eszembe jutott, hogy vajon lehetett-e a fiú.

Akit akár meg is kedvelhetnék, sőt éreztem is iránta szimpátiát, de azzal, hogy nem ismerhettem meg a nevét, szándékosan távol tartotta tőlem az író, nem engedte, hogy erős érzelmi kapocs szövődjön köztem és a fiú között.

Lindyt, Furi Juliet és a többieket is az ő szűrőjén át ismerhetjük meg, egy kamaszfiú szemén át, akiben nagyon erősen munkálkodtak a hormonok, ugyanakkor a kamaszkori gátlások is   ugyanannyira jelen voltak. Ugyanígy a környékbeli zűrös családokat és kapcsolatokat is,  a fiú gondolatait, tetteit, és tetteinek mozgatórugóit.  Részesei lehettünk jó napoknak, rossz élményeknek és tragédiának. A fiú felnőtté válásának, a rejtély megoldódásának. 

Látszólag egy csendes, visszafogott könyv volt, azonban ez megtévesztő, mert végig pörögtek benne az események, zúdultak rám az információk, tettek és következmények, érzések és szenvedélyek. Érzelmekkel, bizonytalanságokkal, élettel teli, felzaklató, megkapó történet. Letehetetlen volt, és nem azért, mert tudnom kellett, mi történt, hanem azért, mert magával ragadott és nem engedett. 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Gróf Nádasdy Borbála: Ízes élet

"Saját magát mondja e negyedik kötetben is, amely ugyan szakácskönyvnek is tűnhetne a felületes olvasó számára, de mégsem az. Nem azért, mert a szerző már az első fejezetben leszögezi, utálja a recepteket, hanem azért, mert ez a kötet egy kedves vallomás  emléke, melyeket gyerekkorunkban ettünk. Nádasdy Borbála könyveiben felelevenedik mindaz, amit előző három könyvéből megismertünk; a békebeli gyermekkor a dél dunántúli kúriában, a háború és az azt követő nyomorúság évei, az 1950-es évek megaláztatásai, a helykeresés egy olyan korban, amely nem tudott mit kezdeni a Nádasdyékhoz hasonló családokkal; aztán a disszidálás, az európai sikerek, a házasságok, a gyermeknevelés és az unokák látogatásai - mindez sajátos nézőpontból, az étkezéseken keresztül. 

A grenadírmarstól az osztrigáig jutunk, és a disznóvágástól a csalánlevesig."

Könyvtári látogatás eredménye ez a könyv. Valami okból kifolyólag, mindig szétnézek a szakácskönyveknél. Én magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem vagyok egy nagy konyhatündér. Egyszer-kétszer kipróbálok ezt-azt, de leginkább a megszokott ételeinket főzöm. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért szeretek szakácskönyveket böngészni, elképzelni, hogy de jó lenne ezt vagy azt megcsinálni, eltervezem, hogy majd kiírom a receptet, aztán az esetek nagy százalékában nem lesz semmi belőle. Ha azonban kipróbálok valamit és beválik, akkor jó eséllyel vonulhat be a gyakran készített ételeink közé.

Ilyen - szakácskönyvek előtt való nézelődés - alkalmával találtam Nádasdy Borbála könyvét, az Ízes életet. Belenéztem, és örömmel nyugtáztam, hogy ez nekem való könyv, mert nemcsak receptek vannak benne, hanem történet is. Sőt, igazából a történetbe vannak beleszőve a receptek, így ezekkel az ételekkel együtt megismerjük a szerző emlékeit is. 

Egészen gyerekkorától kezdve, amikor még a lepsényi kúriában édesanyja volt a ház úrnője és szakács főzte az ételeket, konyhalányok segédletével. Nagyon érdekes volt belelátni az akkori arisztokrácia mindennapjaiba, gyerekek és a felnőttek életébe egyaránt. 

Megtudtuk, hogyan éltek, hogyan mulattak, hogyan igazgatták a birtokot és a kúriát, hogyan bántak a munkásaikkal. Mindeközben disznóvágásról olvashattunk, a természet kincseiből főzőtt ételeket ismerhettünk meg. Volt amit ismertem már, de volt, ami új volt. Tudom például, hogy a gyermekláncfű zsenge, még nem virágzó hajtásából remek salátát lehet készíteni, de még sosem próbáltam, addig jutottam, hogy a kertben talált pitypang levelét megkóstoltam, nagyon keserű volt, és úgy döntöttem, hogy abból nem lesz saláta. Lehet, nem volt zsenge, lehet, hogy már elvirágzott. 

Pedig nagyon jól hangzik a belőle készített tavaszi vitaminsaláta, amit Nádasdy Borbála gyermekkorában minden tavasszal menetrendszerűen szedett, majd a konyhában a konyhalányok elkészítették. 

Nagyon tetszettek a gyerekkori történetei, a kenyérsütés szertartása, miszerint minden mozdulatnak megvolt az értelme, ritmusa, az, hogy nem pazaroltak el semmit, mindent feldolgoztak, hasznosítottak, tároltak, elraktak. Aztán jöttek az 50-es évek, a család meghurcoltatása, szétszakítása.

 Majd következett a disszidálás, a család szétszakadása, egy új élet  felépítése, mindez jó pár étellel és  recepttel, országok, családi történések, de nekem a gyermekkor volt a kedvencem.  Olyan volt, mint amikor egy sokat megélt asszony mesél az életéről. Néha szétszórt volt egy kicsit,  sokat utalt az előző könyveire, de azokat nem olvastam, így időnként volt bennem egy kis hiányérzet. Ebben a könyvben felvetett egy témát, aztán lezárta azzal, hogy de ez ebbenbmeg ebben  a könyvemben benne volt. 

Ettől függetlenül én élvezettel olvastam a könyvet, mind az ételleírásokat, mind az élet nagy történéseit, egy utazás volt vissza az időben, félig-meddig gasztronómiai jellegű, és egy másik világba, az arisztokrácia világába is betekintést nyerhettem. 

Nagyon egyszerű, ismerős ételek, bonyolult ételek és ismeretlen, egzotikus ételek jöttek velem szemben a könyvben, és igenis valamit biztos fogok belőle főzni. Ha mást nem, egy tejbegrízt. :D

8/10

Bea

Kordos Szabolcs: Luxushotel, Hungary

A budapesti szállodák legféltettebb titkai

Kordos Szabolcs bejutott a budapesti szállodák diszkrét és zárt világába. Hónapokat töltött az ötcsillagos ipar szorgos hangyáival és csúcsragadozóival, hogy megtudja mi zajlik a forgóajtón túl. Az informátorok meséltek a sztárok vad partijairól, eltusolt politikai botrányokról, lobbiban hallgatózó kémekről, bogaras vendégekről, és kiteregették a saját szennyesüket is. Ismerje meg a luxushotelek életét a takarítónő, a boy, a recepciós és a menedzser szemszögéből. Meglátja, hogy ez a világ romantikusabb, romlottabb, és főként sokkal izgalmasabb, mint azt valaha gondolta volna.

Kordos Szabolcs általam korábban olvasott két könyve, a Turista from Hungary (bejegyzésért KATT IDE) és az Eszem-iszom, Hungary (bejegyzésért KATT IDE) is nagyon érdekes információkat, meglepő dolgokat tartalmazott, de azt hiszem ebben a részben jártam a számomra leginkább ismeretlen terepen. 

A luxushotelek világa igen távol áll tőlem, és szerintem a magyar emberek nagy százalékától is. Ezért talán még jobban érdekelt ez a helyszín, és nemcsak azért, mert még sosem szemléltem belülről és közelről akár egyet is, hanem azért is, mert azt is tudom, hogy ha esetleg megnyerném a lottó ötöst, és világkörüli útra indulnék, akkor sem szállnék meg egy luxushotelben. Túl előkelő, túl elegáns, én, mint egyszerű ember irtózatosan feszélyezettnek érezném magam benne. 

Ennek a könyvnek a segítségével ismét a kulisszák mögé láthattam, megtudtam ki a szállodavezető után a leghatalmasabb "úr" egy szállodában, kinek mi a dolga, és hogyan épül fel a szállodai dolgozók hierarchiája. A szállodai alkalmazottak nagyon sok mindent látnak, de úgy csinálnak, mintha nem látnának semmit, nagyon sok mindent hallanak, de süketnek tettetik magukat és természetesen sohasem beszélnek arról, amit látnak.   

A hotel jó híre érdekében minden a falak között marad, legyen az egy politikus gyomorforgató szexuális kalandja, külföldi üzletember házasságtörő eseménye, a két ismert magyar fotómodell éjszakai pillangóskodása vagy éppen a japán maffiózók, a Yakuzák látogatása.

Bizalmi munka a szállodai, és igen gyakran, nagyon erős gyomor szükséges hozzá, valamint rezzenéstelen arc, nagyfokú tűrőképesség és szervezőkészség. Természetesen itt is megy a trükközés, az alkalmazottak a saját zsebükre is dolgoznak, aki nincs benne a buliban, annak nincs helye a csapatban, mert később ő lehet a tégla. Italokkal, szobákkal, egyéb magánakciókkal ügyeskednek a hotelalkalmazottak.

Egy hotelban a főportás a "keresztapa", ő az, aki mindent lát, mindent hall, mindenről tud, de a bár a legnagyobb lehetőségek színhelye az ügyeskedők számára. 

Bár a szobalányi munka meglehetősen embert próbáló néha, időnként érdekes dolgokat találnak a szobákban. Maradt már felfújt gumibaba a szekrényben, fürdőköpenyben felejtett fogsor, középkorú hölgy szobájában lovaglóostor és egymillió forint egy reptérre tartó üzletember ágyán. Persze ebből nem sok minden marad nekik, le kell adniuk a talált tárgyak közé, amennyiben nem így tesznek az állásukat kockáztatják.

Megtudtam, hogy Gerard Depardieu Magyarországon sem veti meg a jó bulit, és igazán közvetlen, félmeztelenül ölelgeti a pincéreket, amikor a hangulata a tetőfokára ér és szeret jókedvében kurjongatni. Jean Reno rajongója a magyar konyhának és a Gellért fürdőnek, Brad Pitt szerény és figyelmes, még a takarítókkal is nagyon tiszteletreméltóan beszél.  

Többek között Carlos Santana, Amy Winehouse, Arnold Schwarzenegger, Michael Jackson magyarországi tartózkodásáról is tudhatunk meg érdekességeket.

Izgalmas információ volt az elnöki lakosztály nagysága, berendezése és nem utolsó sorban az ára. No és maguk az elnöki lakosztályok lakói is.

Betekintést nyerhettem az ultragazdagok világába, és a vendégeket szemlélve ismét megerősítést nyert, hogy a gazdagság, a luxus nem mindig jár együtt intelligenciával, boldogsággal és erkölcsi tartással.

Na jó, felülbírálom az értékelésem elején tett kijelentésemet, talán egy hétre szívesen beköltöznék egy luxusszállóba, hogy utána elmesélhessem, nem nagy cucc, luxusitalokat ittam  és luxusételeket ettem egy hétig, a reggelit a szobámba szervírozták, az ágyneműmet áthúzták, a szobámat kitakarították, az ajtót sarkig tárták előttem, egész nap a medencében ücsörögtem, vagy mellette, egy könyvvel a kezemben, iszogattam a koktélomat, rágcsáltam az olívabogyókat és a szobámba menet még Jean Renoval is összefutottam a folyosón, a szobaajtómat pedig Brad Pitt nyitotta ki nekem,  aki éppen arra járt, az én kezeim pedig tele voltak... akármivel, mert Brad olyan tisztelettudó. :) És akkor most leszállok a földre és megyek mosogatni. :D

Elmondhatom, hogy kíváncsiságomat maximálisan kielégítette ez a könyv, nagyon jól szórakoztam, kellőképpen hüledeztem és elámultam ezen a nagyságrendekkel másabb világon, mint az én hétköznapi életem. 

Köszönöm a könyvet a 21. Század Kiadónak!

10/10

Bea

Linda Castillo: Néma eskü

Az ohiói kisváros, Painters Mill lakosai évszázadok óta békében élnek az amish közösséggel. Tizenhat évvel ezelőtt azonban brutális gyilkosságok sorozata rázta meg a helyieket: az elkövető fiatal amish lányok közül szedte áldozatait.

Az öldöklés amilyen megmagyarázhatatlanul indult, olyan váratlanul véget is ért.

Az erőszak azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott mindenki lelkében.

Kate Bukholder, egy amish kamaszlány túlélte ugyan a gyilkos támadást, ám az eset megrázó felismerést hozott számára: el kell hagynia a közösséget.

Majdnem két évtizeddel később Kate-et Painters Mill lakói felkérik, hogy térjen vissza a városba - rendőrfőnökként. Időközben szerzett nagyvárosi tapasztalata és amish gyökerei miatt ő lenne a tökéletes jelölt a feladatra. Kate biztos abban, hogy feldolgozta múltjának tragikus eseményét - egészen addig, amíg fel nem bukkan az első holttest egy hófödte mezőn. A nyomozónő megesküszik, hogy elfogja a gyilkost, melőtt újra lecsaphatna. Ehhez azonban nem csupán a családját és közösségük értékeit kell elárulnia, hanem fel kell fednie egy olyan sötét titkot, amelyet tizenhat évvel ezelőtt mélyen eltemetett.

Tankönyvekben vagy újságcikkekben mindig nagy érdeklődéssel olvastam az amish népcsoportról szóló irományokat. Nagyon érdekesnek és titokzatosnak találtam e zárt közösségeket. Az amishok iránti kíváncsiságom volt az, ami miatt ezt a könyvet is a kezembe vettem, és nagyon meg voltam elégedve vele ilyen szempontból is, ugyanis az amishok nemcsak érdekes színfoltjai voltak a könyvnek, hanem fontos szereplői, sőt a főszereplő nyomozónő maga is amish származású.

A könyv első tíz oldala után kétségbeesve ingattam a fejem, mert én aznap még egy csomó dolgot terveztem véghezvinni, de ebből a pár oldalból már világos volt számomra, hogy ezt a könyvet nem igazán fogom tudni letenni, jó ötven oldal után azért mégiscsak sikerült, de közben végig azon kattogott az agyam, hogy vajon ki lehet a gyilkos.

Főszereplőnk Kate Burkholder teljes erőbedobással lát neki a kegyetlen gyilkosságok felderítésének, de eközben az ő múltjából is sötét titkok kerülnek elő, vagyishogy kerülnének elő, ha a szerző nem kínzó lassúsággal adagolná e titkokat, hogy még véletlenül se tudd letenni a könyvet.

A gyilkosságok még az én thrillerkedvelő énemnek is meglehetősen véresek voltak, de hát egy kegyetlen szörnyeteggel álltunk szemben, úgyhogy nem is volt ebben semmi meglepő.

Az amishokról is sok új információval gazdagodtam, amit aztán nagy szakértőként adtam elő itthon mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. :)

A nyomozás egy percét sem untam, végig nagyon feszült és izgalmas volt a könyv. Sok szimpatikus szereplő volt a könyvben, meg persze voltak igazi utálnivaló, ellenszenves figurák is.

Nagyon kíváncsi leszek a sorozat többi részére is (szerencsére van még belőle bőven!).

Az izgalmas, csavaros thrillereket kedvelőknek jószívvel ajánlom ezt a könyvet!

9/10

Zsófi

Sándor Erzsi: Anyavalya

"Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki."

Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az öntáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.

Először is nagyon sokat nevettem. Majd időnként meghatódtam, elszorult a torkom. Mindeközben annyira szerettem ezt a könyvet, hogy azt akartam sose érjen véget. Sándor Erzsi nekem akár időtlen időkig mesélhetne a családjáról..., az édesanyjáról. Imádtam a stílusát, végig jelen lévő szarkasztikus humorát, amely mellett ott volt hatalmas szeretete az édesanyja iránt. A családja iránt, akiket sosem ismert. Azaz dehogyisnem, jobban ismerte talán őket, mint mi a mieinket, akikkel személyesen is találkozhattunk. 

Mert az édesanyja kicsi gyerekkorától mesélt neki a családról, a nagyszülőkről, unokatestvérekről, nagynénikről, nagybácsikról. A mesék a fürdőszobában kezdődtek egy viharvert mosógépen, és folytatódtak mindenhol.  

Megismerjük Erzsi anyját, a 17 éves Kismargitot, aki először Brazíliában próbált szerencsét, de 1939 szeptemberében a szerelem hazaparancsolta, majd kalaposlány lett nővére üzletében. 

Megismerjük a szerző nagynénjét, Bizsut, aki anyján kívül egyedül maradt életben, megjárva a koncentrációs tábort. 

A gyönyörű anya olyan életet mesélt, Sándor Erzsi tolmácsolásában, hogy egyszerűen  lehetetlen volt egy pillanatra is letenni a könyvet. Nem átlagos élete volt Gittának, ahogyan egyik napról a másikra elnevezte magát, fiatalság, szerelem, szeretet, vakszerencse, egyedüllét, zsidótörvények, a családja elhurcolása, elvesztése... majd házasság, munka, alkotás, szerelem, gyerek, elhagyatottság. Ennek ellenére, vagy éppen ezért különleges életet teremtett Erzsi köré, egy csodálatos családot, akiket hamar elvesztett, akiket Erzsi nem is ismert, mégis örökké éltek a szavaiban, a történeteiben, az emlékeiben.

Fantasztikus nő volt, olyan egyéniséggel, hogy mindenki a hatása alá került, a már felnőtt Erzsi barátai rendszeresen náluk kötöttek ki, és Gitta főzött nekik, beszélgetett, meghallgatta őket. Ilyen volt, kellett neki a társaság, hogy a középpontban lehessen, hogy érezze szükség van rá, hogy ne álljon meg körülötte az élet, és nem utolsósorban szerintem így tudta maga mellett tartani minél tovább a lányát.  

Egy különleges családregény volt ez a könyv, egy nagyon különleges főszereplővel, aki imádta az életet, imádta a lányát és imádta a családját. A humora pedig fergeteges volt, én meg őt imádtam. A humor egészen haláláig és még azon is túl elkísérte.

Közben Erzsiről is megtudhattunk ezt-azt, a színésznői pályafutásáról Miskolcon, majd újságíró, rádiós lett.
Érdekes volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban az anyja viselkedése, azt hiszem ebben kicsit az anyákra ismerhetünk. Nagyon megérintett kettejük kapcsolata, az apa nélkül, nagyszülők nélkül felnövő Erzsi rajongása az anyja iránt, a megfelelni vágyás, az elismerésre vágyódás, a feltétlen szeretetük egymás iránt. 

Irigylésre és tiszteletre méltó Sándor Erzsi őszintesége, humora és stílusa, amivel élete történetét megosztotta velünk. Sokszor sírhatnékom volt, mégis a nevetés fogott el. Még akkor is, amikor nem kellett volna. Nem, tényleg nem. Mert nem volt vicces, és közben mégis az volt.

Annyira zseniális volt ez a könyv, hogy szívesen olvasnék Sándor Erzsitől még bármennyit. Remélem sok olyan emléke van, amelyek előbb-utóbb majd kikívánkoznak belőle,  én boldog olvasója lennék.

10/10

Bea

Gabriele Bickel: Ajándékok saját fűszerkertünkből

A fűszernövények erőteljes illatukkal, aromás leveleikkel, ízletes virágaikkal és fűszeres ízű magjaikkal elvarázsolnak bennünket. Ha saját kertünkben vagy ablakpárkányunkon neveljük őket, könnyen készíthetünk belőlük ajándékot szeretteink számára.

Mindegy, hogy ecet, olaj, likőr, pálinka, fűszersó, tea, krém vagy fürdősó készül belőlük: a fűszernövények aromájukkal bármilyen ajándékot különlegessé tesznek.

Saját magunknak is ajándék lesz, ha elkészítünk párat otthoni felhasználásra ezekből a szépségekből és minden bizonnyal finomságokból is.

A különböző ízesítésű ecetekhez alapnak legtöbbször fehérborecetet, néhányhoz vörösborecetet kell használni, egyik elkészítését sem tartom bonyolultnak. Készíhetünk tavaszi ecetet vadnövénysalátákhoz, nyári ecetet bazsalikommal és japán rózsával, őszi ecetet vadételekhez, téli ecetet keleti ételekhez, kakukkfüves ecetet és rózsaecetet. Látványnak sem utolsók ezek a szép üvegbe töltött finomságok. 

A fűszerecetek után a salátaolajok elkészítésével ismerkedhetünk meg. Ez már nem annyira egyszerű, mert míg fehérborecetet szerintem könnyen találunk, ám például sáfrányos szeklice olajat és földimogyoró olajat szinte csak aranyárban. Szerencsére azonban olyan fűszerolaj receptet is találunk a könyvben, amelyhez olívaolaj szükséges, és az már megfizethető. Olívaolaj az alapja a nagyon jól hangzó és ígéretesnek tűnő pizzaolajnak, bazsalikomos olajnak, de a kakukkfüves olaj és a provance-i fűszerolaj elkészítéséhez napraforgóolajat ajánlanak. 

Az olajak után fűszersót készíthetünk saját fűszernövényeinkből és tengeri sóból. Biztosak lehetünk az összetételében, és abban is, hogy nincs benne tartósítószer és ízfokozó. Ugyanígy különböző fűszerkeverékeket is készíthetünk. Én már három éve készítek saját pizza- ill. olaszos fűszerkeveréket a kertünkből, bazsalikom, oregánó, kakukkfű, rozmaring felhasználásával. Csak megszárítom a csokorba kötött fűszereket, kikötöm valahová a konyhában (dekorációnak sem utolsó), majd apró darabokra vágom. Én ollóval szoktam szórakozni, de biztos van ettől jobb módszer is. :) Az idén egy kicsit lusta voltam, még nem szárítottam, de pótolom is gyorsan. :)

Ezután pedig következnek a fűszerborok. Száraz fehérbor szükségeltetik hozzá, és  máris készíthetünk pitypangos vagy zsályás fűszerbort baráti, vagy családi borozgatásokhoz, partikhoz. 

Ha már az italoknál tartunk és van némi gyümölcspálinkánk is otthon, akkor kipróbálhatjuk a hársfaviráglikőrt bodzavirággal, az almamentalikőrt, vagy akár a levendulalikőrt.  Találhatunk stresszűző pálinkát gyógynövényekkel, enyhe keserűlikőrt francia tárkonnyal, körömviráglikőrt, vagy megfázás elleni italt gabonapálinkából. Sőt, egy szerelmi bájital receptet is találunk a könyvben, amelynek alapja a gyümölcspálinka, "titkos" összetevője pedig egy csiszolatlan vörös gránát!! (hmm...) 

A könyv végén még teakeverékeket állíthatunk össze, bőrtápláló krémet készíthetünk és különböző finom fürdőkkel kényeztethetjük magunkat.  

Élvezettel lapozgattam, csodáltam a sok szép elkészített szépséget és finomságot, igazán látványos volt. Kedvet is kaptam jó pár dolog elkészítéséhez, ha késztermék is lesz a kedvemből, mindenképpen megmutatom. :) Mint már írtam fentebb, saját magunkat is meglephetjük ezekkel a fantasztikus fűszeres mindenfélékkel, de ajándéknak is tökéletes. Én biztosan örülnék neki. :)

10/10

Bea

Mester Györgyi: A hatodik

Novellák

"'Novellával ébredni' - talán furcsa, pedig ez nálam pontosan így működik. .... Szeretném leszögezni, én alapvetően nem tartom magam "igazi" írónak, inkább csak egy amatőrnek. Ennek ellenére úgy gondolom, bennem is afféle üzenetkényszer dolgozik, hogy írásban elmondjam, mi a véleményem bizonyos dolgokról, mi érintett meg közelről, vagy mi az, ami valószínűleg nem csak engem, hanem másokat is érdekel. Természetesen ezzel nem megváltoztatni, vagy jobbá tenni szeretném az embereket, csak szórakoztatni egy kicsit, s időnként, ha lehet, némi tanulsággal megspékelni a mondandómat. ...Rövid prózáim többsége nem klasszikus értelemben vett novella. Ez talán abból is adódhat, hogy nem tanultam novellát írni. ...Látok, hallok valami apró, villanásnyi dolgot, ami megragad, és e valós mag köré kerítek egy kitalált történetet."

Amint látjuk Mester Györgyi nem tartja magát igazi írónak. Mégis olyan szórakoztatóak az írásai, mintha egy igazi író írta volna őket. Mitől is igazi valaki? Nem szeretném és nem is tudom ezt megítélni, mindenesetre nekem ez a novellagyűjtemény igazi volt. 

Megérintett, szórakoztatott, meghatott, szívesen olvastam, jól éreztem magam közben. Sőt, olyan érzésem volt, mintha otthon lennék a történetekben, hétköznapiak voltak, ismerősek. Szinte pillanatok voltak, éppen csak felvillantak és már ment is tovább az élet.  De azokba a pillanatokba sok minden belefért. 

Virágos hétköznapok, amely egy szívet melengető írás volt, A tákolmány, ami egy átlagos bútorösszeszerelésnek indult, de olyan - szó szerint - fantasztikus vége volt, hogy csak pislogtam. Az otthon, édes otthon története is biztos előfordult már legalább egyszer minden háztartásban. 

Az Otthontalanul fejezet hajléktalansorsai nagyon megrázóak, megindítóak voltak, és sajnos meglehetősen életszagúak. Az emberek közönyössége és embersége egyaránt jellemző a mai világra.

Olvastam még a nagy háborúról, boldog és boldogtalan életekről, eseményekről. Életről és halálról. Az anyaságról  megható történeteket, melyek - főszereplője  legyen ember vagy állat - az anyai érzelmekről, az anyai ragaszkodásról, szeretetről szóltak, ezek a történetek különösen megérintettek.

A szerző nagyon sokféle történetet tár elénk, a változatosság, sokszínűség jellemzi az egész kötetet. Egy-két thrillerbe hajló esetet is kapunk,  úgy gondolom, ezeknek a rövid elbeszéléseknek a megírásához kiváló megfigyelőképesség és hasonlóan kiváló fantázia szükséges, mert az események néha igazán meglepő fordulatot vesznek. 

Megismerhetünk egyszerű, hétköznapi embereket,  gengsztereket,  szerelmeseket és szerelmet keresőket. Házasokat és magányosokat. Az öreg bábkészítő mestert, ami egy mesésen szép novella volt. Mircit, Durcit és Mackó tanár urat nagyon kedves mesékben láthatjuk, mert Mester Györgyi a kötet végére még egy pár mesével is meglepett bennünket. 

Tetszett a szelídség, az egyszerűség, a finom, szolíd humor, ami belengte a novellákat, a sokszínűség, a változatosság. A történetek rövidsége nagyon alkalmassá teszi arra is a könyvet, hogy bárhová magunkkal vigyük,  ha várakoznunk kell, ha utazunk vagy egyszerűen csak rövidebb terjedelmű írásokat olvasgatnánk, akkor bátran előszedhetjük és megmártózhatunk egy-egy pillanatban, majd gyorsan át is ugorhatunk egy másikba. 

A könyvet köszönöm az Ad Librum Kiadónak!

10/10

Bea

Roald Dahl: Matilda

Matilda különleges lány, de a szülei komplett idióták. Az apja szélhámos, az anyja meg sötét, mint egy belső zseb. Ki nem állhatják a lányukat, és azt szeretnék, ha többet tévézne, és kevesebbet olvasna.

Czukor kisasszony, a tündéri tanárnő viszont hamar rájön, hogy Matilda zseni. Az iskola rettegett igazgatónője azonban mindkettőjük életét megkeseríti...

Még szerencse, hogy Matilda elképesztő trükköket tartogat a tarsolyában, és nem fél megmutatni a szörnyű felnőtteknek, hogy vele jobb nem ujjat húzni!

Ez az értékelés rendhagyó lesz abból a szempontból, hogy a könyvet nem most olvastam először, hanem 7 hónappal ezelőtt. Már akkor is írtam róla blogbejegyzést, így az is rendhagyó, hogy ismét én írok. Kísérleti szempontból is érdekes a dolog, mert szándékosan nem olvastam el, hogy akkor mit írtam. Arra persze emlékszem, hogy tetszett és 9 pontosra értékeltem. Azt már most meg tudom mondani, hogy most simán megkapja tőlem a 10 pontot, mert egy fantasztikusan aranyos gyerekregény, benne minden olyasmivel, ami egy gyerek fantáziájában csak megfordulhat. 

Az újraolvasásom oka az, hogy a Kolibri Kiadó kiadja Roald Dahl életműsorozatát, amelynek első része A barátságos óriás volt (az értékelésért KATT IDE),  és nem tudtam ellenállni ennek a frissen, ropogósan kiadott példánynak sem. 

Ami nagyon érdekes, azt hittem, hogy teljesen emlékszem a történetre, Matildára, az iskolára, a kedves Czukor kisasszonyra, a sekélyes, felelőtlen szülőkre és a gonosz iskolaigazgatónőre. Végülis ennyi volt amire emlékeztem, a könyv hangulatára és egyes részekre, amik valamiért nagyon megmaradtak bennem. 

Például az, hogy a négyéves Matilda magától tanult meg olvasni, de a szülei egyetlen könyvet sem vettek neki, ezért felkereste a könyvtárat, ahol a gyerekkönyvek elolvasása után komolyabb irodalmat kapott a kezébe a kedves könyvtáros Moly nénitől. 

A csínyek viszont, amelyekkel szüleit próbálta megleckéztetni, felismerésszerűen értek. A fejemre csaptam, hogy ezeket, hogy felejthettem el. 

Nem tudom, Roald Dahl honnan vette az ötletet, milyen indíttatásból írt ilyen gonosz szülőkről, még gonoszabb igazgatónőről, de az biztos, hogy a gyerekek legrosszabb rémálmát testesítette meg velük. Egy igazgatónő, aki hajigálja a gyerekeket, a fülüknél vagy éppen a hajuknál fogva emeli fel és olyan rondán beszél velük, hogy csak pislogtam (na jó, közben vigyorogtam). Bennem felidézte rossz és nem pedagógusnak való tanáraimat, akik olyan emlékeket adtak nekem, amelyek felnőtt életemben is felejthetetlenek. És nem jó értelemben. Úgyhogy teljesen együtt éreztem a gyerekekkel és Matildával, drukkoltam, hogy az igazgatónő veszítse el kiskirályságát és történjen valami. Történt is, és éppen annyira boldog voltam, mint a gyerekek és Czukor kisasszony.

A szülők gonoszsága érthetetlen volt a bájos, édes Matilda iránt, de mit várunk egy csaló, hazug autókereskedőtől és egy mindennap bingózó, tévét bámuló asszonyságtól.  Matilda és tanítónője egymásra találása ezek után nagyon kedvemre való volt. 

A végén pedig egyszerűen megoldódtak a gondok, mint a mesében, vagy mint egy gyermeki fantáziában, hiszen ők sem szeretik túlbonyolítani a dolgokat. Minden gyerek boldogan csukhatja össze a könyvet, mert  a jó győzedelmeskedett, a gonoszok pedig megfutamodtak. 

Azért azt senkinek sem javasolnám, hogy egy gőtét csempésszen az igazgatónő vizeskancsójába (csak akkor, ha az igazgatónő előtte a fülénél fogva felemelte, vagy elhajította, mint egy követ :)), mint ahogyan azt sem, hogy pillanatragasztót ragasszon az apukája kalapjába, vagy szőkítőfestékkel cserélje ki a hajolaját. (Persze, ha az apuka egy hazug, semmirekellő csaló, és levegőnek, hülyének nézi a gyereket, akkor ezt át lehet gondolni.)

Mondhatom azt, hogy másodjára még jobban tetszett ez a könyv, talán mert már régi ismerősökként üdvözöltem a szereplőket, és olyan dolgok is feltűntek, amelyek első olvasásra nem kaptak akkora jelentőséget. Kedves, vicces, szeretteljes történet volt. 

Az első bejegyzésemet ITT olvashatjátok. Most megyek én is elolvasom. :)

A könyvet köszönöm a Kolibri Kiadónak!

10/10

Bea