Collen Oakley: Nem hagylak egyedül

Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze az életét, még a mellrák sem zökkentheti ki.

Tennivalói listájára a heti bevásárlás és szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül fel: új feleséget keresni férje, Jack számára, hogy a tehetséges állatorvos, ám olykor gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a huszonhét éves nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb.

Versenyt fut az idővel: határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.

Már megint egy Rákos könyv. Miért olvas az ember ilyen könyveket, amikor tudja, hogy lehangolja, végtelenül elszomorítja, nehézzé teszi a lelkét? Nem tudom megmondani. Talán azért, mert megkönnyebbül, hogy nem vele történik. Vagy azért, mert nincs olyan ember, akinek családjában, baráti vagy ismeretségi körében ne ütötte volna már fel a fejét legalább egyszer a Rettenetes Rák. Egyszerűen nem lehet elbújni, kitérni előle, ott van a mindennapokban. Nem kímél gyerekeket, felnőtteket és idősebbeket sem. Az ember talán meg akarja fejteni a titkát, olvasni akar arról, hogy van akinek sikerül legyőzni, és ha nem, akkor együtt akar érezni vele. De azért mindig reménykedve olvassa az ilyen könyveket. 

Daisy huszonhét éves fiatalasszony, akinek négy évvel ezelőtt mellrákja volt, de a kezelések után gyógyultnak nyilvánították. A történet elején szembesül ismét a hírrel, a rák visszatért. A pszichológiatanulmányokat folytató Daisy a maga módján igyekszik feldolgozni a tragédiát. 

Miután végigjárja ismét az összes vizsgálatot, igazolást nyer, hogy  a rák visszatért. Állatorvos férje Jack, az első alkalommal végig mellette állt, majd feleségül vette. Remekül kiegészítették egymást, Jack szétszórtságát, szervezetlenségét Daisy rendszeretete, megtervezett élete egyensúlyba hozta. Egészen jól elvoltak, amíg ismét fel nem ütötte a fejét a rák, pedig Daisy négy éve  egészségesen étkezett, jógázott, mindent elkövetett, amit csak lehetett. 

Amikor bizonyossá vált, hogy Daisynek Rengetek Rákja van, a fejébe vette, hogy férje Jack nem maradhat egyedül, ezért feleséget kell keresnie neki.

Először furcsának találtam ezt, mert nekem a legutolsó dolog lenne, ami az eszembe jutna, de arra gondoltam, hogy a sokk, a felfoghatatlan, a megérthetetlen minden emberből más és más reakciót válthat ki. Beletörődést, küzdést és felfoghatatlan, érthetetlen cselekedeteket is. 

Daisyből a feleségkeresést, amin persze titokban ügyködött, csak a barátnőjével osztotta meg tervét. Jacket nem engedte magához közel, nem engedte, hogy elkísérje vizsgálatokra, kezelésekre, szántszándékkal tartotta távol magától. Azt gondolom, úgy hitte, hogy ez az egy dolog, az, amit még megtehet Jackért, ha már mást nem. Hogy nem hagyja egyedül.

A  történetet Daisy elmeséléből ismerhetjük meg, a szavaival, a gondolataival, az érzéseivel, miközben próbáltam mosolyra húzni a számat az akasztófahumorán, olyan nehézség és nyomasztó érzés volt bennem, vele szenvedtem, vele estem kétségbe, rettegtem és reménykedtem egyszerre. Még akkor is reménykedtem, amikor ő már nem... 

Akartam, hogy közösen éljék át ezt Jackkel, engedje, hogy a férje részese legyen az életének, hogy segíthessen. Hogy Daisy hagyja a fenébe azt a feleséget, örüljön a napoknak, a heteknek, a szerelemnek, az életnek. 

Nem tudom, mit érezhetett Daisy, nem tudom meg lehet-e békélni ilyenkor, nem tudom, hogy lehet elviselni,  honnan van az emberekben az erő, hogy kibírják és erősek legyenek. Nem tudom, erősek-e. Nem tudom, tehetnek-e valamit...

Megrázó könyv volt,  nehéz szívvel olvastam, mégsem tudtam letenni, küzdenem kellett Daisyvel, ott lenni a nehézségekben, az apró örömökben, a hétköznapokban, a magányos éjszakákban. Megtudni, hogy ezúttal ki nyer....

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea