Wendy Holden: Haatchi és Kicsi Pé

Egy bámulatos kisfiúnak, egy egészen különleges kutyának és kettejük eltéphetetlen barátságának igaz története. Történet arról, hogy mire képes a feltétel nélküli szeretet, a bizalom, a megbocsátás.

Haatchi, az anatóliai juhászkutya és Owen megható és viszontagságos történetét ismerhetjük meg a könyvből. Haatchival egy vasútállomáson ismerkedhetünk meg, ahová egy embernek nem nevezhető alak elvitte és miután valószínűsíthetően fejbe verte, a sínekre fektette. Két vonat robogott el felette, amikor egy vasúti munkás megtalálta és hívta az állatmentő szervezetet. Haatchi túlélte a gázolást, de az egyik hátsó lábát és a farkát amputálni kellett. A műtéteket fájdalmas felépülés követte, utána pedig az otthonkeresés miatt kellett aggódni. Befogad-e valaki egy háromlábú, hatalmas kutyát?

Haatchi a szörnyűségek ellenére nem veszítette el a bizalmát az emberekben, barátságos, imádnivaló kutya maradt. Nem volt egyszerű út, ahogyan eljutott Owenhez és családjához.

Owen Howkins egy nyolcéves kisfiú, akit a családjában csak kicsi Pének, Kispajtásnak szólítanak. Másfél éves korában vették észre, hogy nem úgy fejlődik, mint sorstársai, és a hosszadalmas orvosi vizsgálatok megállapították, hogy Scwartz-Jampel-szindrómában szenved, ami egy nagyon ritka betegség,   1962-ben azonosították, az Egyesült Királyságban Owen az első beteg. Ez  a betegség az izmok nem megfelelő működésével jár, az izmok egyre merevebbek és feszesebbek lesznek. A csontok nem tudnak természetesen növekedni, és egyre láthatóbbá válnak a tünetei, a betegségben szenvedőknek sajátos külsejük alakul ki, arcizmaik megfeszülnek, vonásaik összetöpörödnek, ajkukat összecsücsörítik, szemnyílásuk egyre keskenyebb. Ahogy Owen nőtt, egyre inkább magán hordozta a betegség jeleit, és az emberek megbámulták. Ettől a vidám, értelmes kisfiú magába húzódó lett, a tolószékében tett séták alkalmával összehúzta magát, nem nézett senkire, bezárult körülötte a világ, elvesztette önbizalmát.  A szülei házassága sem bírta el ezt a terhet, elváltak, bár Owennel mindkettőjüknek kiváló kapcsolata volt, Owen az édesapjával maradt. 

Először későbbi nevelőanyja Collen, majd az ő segítségével Haatchi lépett be az életükbe. Magukhoz vették ezt a háromlábú, tündéri kutyát. Miközben a kutyának sem tudtak ellenállni, arra gondoltak, hogy talán Owenre is jó hatással lesz a kutya fogyatékossága. Ami történt azonban, arra senki sem számított. Owen és Haatchi első pillantásra elválaszthatatlan barátok lettek, szinte egy test, egy lélek lett belőlük, hatalmas szimbiózisban éltek.  Owen pedig egyre nyíltabb, egyre barátságosabb lett az emberekkel,  beszélgetni kezdett, barátai lettek. Collen facebook oldalt is készített Haatchi számára, és így nem csak a közvetlen környezetükből, hanem az egész világból lettek barátaik.

A könyv az ő történetüket meséli el, ami igen tiszteletre méltó, hősök ők ketten, Haatchi és kicsi Pé, de igazán elismerésre méltó Collen és Will, az apa hozzáállása is, valamint ne felejtkezzünk el Kimről, Owen édesanyjáról és a nagyszülőkről sem. Ennek a fiúnak az élethez való hozzáállása és családja támogatása példa lehet mindenki számára. Ez ismét egy olyan történet, amikor az ember elgondolkozhat, hogy érdemes-e az apró-cseprő ügyei, nehézségei miatt aggodalmaskodni, mert akár sokkal rosszabb is lehetne.

Számomra egyetlen hiányossága volt a könyvnek, szívesen olvastam volna sokkal többet Owen és Haatchi bensőséges kapcsolatáról, a mindennapjaikról és talán kevesebbet Collenről, az esküvői részletekről, és a rendezvényekről, barátok neveiről. De ez csak egy apró nemtetszés részemről, a történet igazán megható és szeretetreméltó volt.

8/10

Bea

Barbara Claypole White: Félúton

Will sikeres bestselleríró, a magánélete azonban romokban hever. Fél az érzelmektől, magányos, saját világába zárkózva él New Yorkban. Kisfia, Freddie halálával pedig elveszíti az egyetlen embert, akit igazán közel engedett magához. Amikor édesapját rossz magaviselete miatt kiteszik az Észak-Karolinában található idősek otthonából, Will válaszút elé kerül: magával vigye-e New Yorkba, vagy keressen neki egy másik helyet a gyönyörű Occoneechee-hegy közelében, amelyet az apja annyira szeret. Szorult helyzetében Hannah, az ott élő állatorvos ajánlja fel nekik üresen álló vendégházát. A férfi nem is sejti, hogy az új ismeretség, a nagyvárosi nyüzsgésből való kiszakadás és a varázslatos hegyvidéken eltöltött hetek segítenek begyógyítani régi sebeit.

A megindító történet nehéz témákat dolgoz fel, kisiklott élethelyzetben lévő emberek küzdelmét mutatja be, harcaikat a mindennapokkal, küzdelmüket egy boldogabb jelenért. 

Willnek és Hannah-nak egyaránt meg kell birkózniuk a múlt árnyaival és a jelen nehézségeivel. Azzal nem árulok el semmit, hogy Will elveszíti a kisfiát, hiszen a történet kezdetekor Freddie már nem él, Will napjai pedig emlékezéssel, önváddal telnek, próbál nem beleőrülni a fájdalmába. Még az íráshoz sem tud menekülni, mert elhagyta az ihlete, azóta nem írt semmit. New York remek hely ahhoz, hogy a sok ember között láthatatlanná váljon, ne kelljen kapcsolatokat teremtenie, és így egyik nap telik a másik után, az ügynökén kívül nem beszél senkivel. Mígnem egyik nap értesítik az idősek otthonából, hogy édesapját ki kell költöztetnie, mert verekedésbe keveredett. A nyolcvanéves Jacob, az öreg indián nagyon tetszett nekem. Időskori feledékenységben szenvedett, de pár évvel azelőtt elhunyt feleségét, Will édesanyját nem tudta elfeledni. Azt azonban igen, hogy mi történt Freddie-vel, és Will végig kétségek között vergődött, hogy melyik megoldás lenne a megfelelőbb. Ha minden egyes alkalommal elmondja az apjának az igazságot, vagy ha úgy tesz, mintha Freddie csak elutazott volna.

Will emlékeiben gyermekkora szörnyű volt, mert bár apja próbálta megvédeni édesanyjától, az ő Angelinájától és annak démonaitól, nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, talán az Angelina iránt érzett szerelme és szeretete háttérbe szorította a józan ítélőképességét, és nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy fia boldogtalan, elkeseredett, magányos. Ezért ment el Will New Yorkba, és egy életen át gyűlölte az anyját.

Hannah-t  egy bájos, kedves nőnek láttam, aki minden reménytelen kutyát befogad, imádja az otthona körüli környezet szépségét, szabad ideje nagy részében az erdőt járja, de mégis állandó nyugtalanság gyötri. Egy tragédia, egy terhes örökség nem hagyja nyugodni, és akkor még nagyobbik fia Galen miatt is aggódnia kell. Will édesapjával, Jacobbal nagyon szeretetteljes kapcsolat alakul ki közöttük, megható volt, ahogyan az idős férfit terelgette, gondozgatta, barátjául fogadta. Házassága hatalmas kudarca, és a fiával történtek ellenére egy csupaszív, szeretettel teli nő volt.

A szerelem is megjelent ebben a szép történetben, bár nem volt könnyű dolga, mert ez a két ember eléggé boldogtalan volt ahhoz, hogy egy ilyen érzésre ne legyenek nyitottak.  De aki ismeri a szerelmet, tudja, nem számít neki se hely, se életkor, sem lehetetlen helyzet. 

Ez a könyv ennek a két sérült családnak a boldogságkereséséről, megnyugvásáról szólt, félúton a boldogtalanság és a boldogság között. Arról, hogy a leghatalmasabb kétségbeesésből is lehet kiút, ha nem vagyunk egyedül, vannak mellettünk, akik szeretnek és akiket szerethetünk. A szeretetet bárhol megtalálhatjuk, hatalmas dolgokra képes, csak nem szabad elzárkóznunk előle.

Megható, érzelmekkel teli történet volt, kedveltem a szereplőket, éreztem kétségbeesésüket és szenvedésüket, és végig reménykedtem, hogy nem ragadnak le félúton, elérik az út végét.

A könyv végén egy beszélgetést olvashatunk a szerzővel, ami nagyon érdekes volt, megtudhattam a könyv keletkezésének a történetét, azt, hogy mennyit merített saját életéből az írónő, és hogy a regényírás előtti kutatás is nagyon élvezetes tevékenység. Szeretné, ha az olvasóknak segítséget nyújthatna a mentális betegségek sötétjében, a gyász feldolgozásában. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Bea

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?

Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszis felé rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat - de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi - csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy "ki a bűnös". Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?

Ígéretesnek tűnt a könyv címe és borítója, s igazából ennyi elég is volt, hogy felkerüljön a listámra.
Ám bevallom,  csalódott vagyok... egyáltalán nem azt kaptam amire számítottam, s a fülszöveg is csalóka egy kicsit.
A Föld felé tartó halálos aszteroida témája nagyon érdekesnek tűnt, de a történet ezen részében csalódtam a leginkább. Ugyanis egyszer sem írták le a könyvben, hogy akkor most miért is lesz végzetes az aszteroida becsapódása a Földre nézve. Azt megtudtam, hogy az aszteroida átmérője körülbelül hat kilométer, de hát ugye ez azért nem olyan nagy? Így mivel ebben a témában nem jeleskedem különösebb tudományos ismeretekkel, nem értettem, hogy tudná elpusztítani az egész Földet egy hat kilométeres átmérőjű aszteroida... Egyszer-kétszer még beszélgettek a szereplők a becsapódás következményeiről, de abból sem sok minden derült ki számomra.

Ahogy a fülszöveget írja: A visszaszámlás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszis felé rohanó Egyesült Államokról: gazdaság összeroppant,  a termény a földeken rohad.
Hát nem tudom, azt a történet folyamán igazából egyszer sem említették, hogy a termény a földeken rohad, a gazdaság összeroppanásával és az apokaliptikus hangulattal már tényleg nem tudok mit kezdeni... Az embereknek volt vize,  élelme, gyógyszerei, a kórházi ellátás sem szűnt meg teljesen, benzin ugyan nem volt, de az autókat átbütykölték, hogy étolajjal is működjenek, ja és igen azt még el ne felejtsem, hogy kocsmák és éttermek is működnek még, főszereplőnk elég sokszor eszik étteremben a történet folyamán... egyszóval az apokaliptikus hangulat nekem egyáltalán nem ezt jelenti.

A főszereplő nyomozó Hank Palace pedig nagyon semleges volt számomra, sőt néha már egy kicsit idegesítőnek is találtam. Nem tetszett, hogy sokszor lenézéssel beszélt a mindent otthagyó, bakancslistájuk teljesítéséhez hozzálátó emberekről. És azt sem értettem, hogy mi ez a nagy hév és bizonyosság, amivel belevágott a cselekmény fővonalát adó nyomozásba.
És hát igen, itt van még a gyilkosság és a nyomozás, ami végig olyan semmilyen, a végkifejlet pedig egyáltalán nem meglepő és fordulatos. Én egyenesen mérges voltam azért is, amiért az is semmilyen volt. Elkeserítő, hogy az élet a világ vége előtt is úgymond a rendes kerékvágásban megy tovább, s a rendőrök továbbra is drogügyek miatt üldözik a rosszfiúkat, én egy ilyen apokaliptikus kriminek nevezett műnél sokkal jobb és eredetibb, titokzatosabb bűntettet vártam volna...

Ez a könyv kriminek nagyon gyenge volt szerintem, sci-fi-nek pedig nem is igazán mondható... hát nem valószínű, hogy el fogom olvasni a folytatását.

6/10

Zsófi

Heti ez+az

Dolores Redondo: Áldozat a viharnak

A trilógia befejező részében a Pireneusok mondavilága, egy szekta több évtizedes tevékenysége és alantas pszichológiai játszmák teszik még érdekfeszítőbbé Amaia Salazar nyomozását és családjának történetét.

Egy asszony értesíti a rendőrséget unokája hirtelen haláláról. A jelentés bölcsőhalálról szól, de a nő gyanúsnak tartja az apa viselkedését: a férfit letartóztatják, amint megkísérli ellopni lánya holttestét. Az asszony egy gonosz mágikus lényről beszél: az inguma az, aki lidércnyomást okoz és ellopja az ember életét, miközben alszik. A nyomozás kimutatja, hogy Navarrában rendkívül magas a csecsemőhalálozás, de a gyermekek maradványait nem találják a sírokban.
Amaia döbbenten tapasztalja, hogy a halálesetek a Baztán folyó völgyének településeihez kötődnek. Szembe kell néznie a vidéket rettegésben tartó bűncselekmények valódi okával, a szülők hallgatása miatti társadalmi felháborodással és a kollégák bizalmatlanságával. Az esetet tovább bonyolítja, hogy felbukkan egy, a fekete mágiával kapcsolatban álló titokzatos férfi is, aki felborzolja Amaia lelkét. A felderítésben az FBI mellett a katolikus szervezet, az Opus Dei is hadba száll.
Eközen iszonyatos hóvihar zúdul a völgyre, mely végleg betemetni látszik az igazságot...

A trilógia alapján már forgatják a filmet.

Akkor most eljött a búcsú ideje. :)
Már nagyon rég nem olvastam végig egy könyvsorozatot sem, sokszor hagyom, hogy az egyes részek között akár több hónap is elteljen.
A Navarra trilógia első kötete ezzel szemben annyira magával ragadott, hogy muszáj voltam eltérni a megszokott sorozatolvasási szokásomtól, és gyors egymásutánban olvastam el a sorozat részeit.
Eljött az ideje, hogy búcsút vegyek Amaia Salazartól és furcsa nevű kollegájától, akinek biztosan rosszul ejtettem a nevét egész végig.
Búcsút kell vennem a könyv helyszínétől,  a csodaszép baszk völgytől is, és az itt élő népek gazdag mondavilágától. Bevallom, nekem ez a fog a leginkább hiányozni, ugyanis nagyon szerettem, ahogy a könyvben a valóság összekeveredett e hátborzongató ősi legendákkal. Még most is megszaporázom a lépteim a sötétben, ha a könyvből megismert furcsa lényekre gondolok, a jóságos basajaunra, a félelmetes tartallora, vagy e harmadik rész rémére, a démoni ingumára.
A fülszöveg utolsó mondata miatt pedig már nagyon izgatott vagyok, és kíváncsian fogom várni, hogy milyen lesz majd a filmadaptáció.

A sorozat harmadik részében sok elvarratlan szál kerül lezárásra, a völgyben munkálkodó gonosz erőkről pedig lehull a lepel. A könyv témája miatt én azt is mondanám, hogy ez  volt a legsötétebb, legbaljósabb hangulatú kötet.
Aki már korábban sem kedvelte a néha érzéketlennek tűnő főszereplő nyomozónőt, az most nem ebben a részben fogja megkedvelni. Én szeretem a kemény női karaktereket, de most Amaia egy két helyzetben még nálam is kihúzta a gyufát... :)
Annak is örültem, hogy ebben a részben ismét előkerült Sarsola atya, szeretem az ilyen titokzatos, nagyhatalmú figurákat!
Ettől eltekintve persze ez a rész is nagyon mozgalmas, fordulatos és izgalmas volt, Dolores Redondo most is hozta a formáját.
A történet befejezése számomra hagyott néhány megválaszolatlan kérdést, amin még most napokig itt fogok agyalni, de végül is ilyen rejtélyekkel már az előző részek befejezéseinél is találkoztam.

Egyszóval én nagyon örülük, hogy annak idején szembetalálkoztam ezzel a sorozattal, mert  a könyvek történeteit tekintve tényleg egy nagyon egyedi, csodás tájakon játszódó történetet ismerhettem meg, hátborzongató szereplőkkel.

A könyvet köszönöm a Trivium Kiadónak!

8/10

Zsófi

Az előző részekről írt bejegyzéseket IDE kattintva olvashatjátok.

Nyári Book Tag

Kritta, a Könyvlelő blog szerzője hívott ki minket erre a nyári tagre, nagyon szépen köszönjük neki! :)

1. Mutass egy nyárias borítójú könyvet!

Zsófi: Nekem most ide egy Agatha Christie könyv angol borítója jutott eszembe. A Greenshore-gloriett borítójának annyira tetszik a hangulata, hogy legszívesebben valahogy bebújnék ebbe a borítóba, és az egész nyaramat ott tölteném! :) 

Bea: Bevallom, lestem, azaz gyorsan végignéztem a molyon az olvasmánylistámat és Dorothea Benton Frank könyvét a Magányos nők klubját elég nyáriasnak találtam.:)

2. Válassz egy kitalált helyet, ami tökéletes célállomása lenne a vakációdnak!

Zsófi: Most nagyon "agatha christie-s" hangulatomban vagyok, ugyanis most itt egy Christie regényből vett helyszín jutott eszembe, mégpedig a Tíz kicsi néger helyszínéül szolgáló, semmi közepén lévő szigetecske. Tudom, tudom, elég baljóslatú helynek tűnik, de én most az új adaptáció után teljesen beleszerettem, nagyon gyönyörű egy sziget volt. És, ha nem történnek ott mindenféle gyilkosságok akkor meglehetősen békés, és nyugodt hely lenne, ahol szívesen eltöltenék egy kis időt, elzárva a világ zajától.

Bea: Sarah Addison Allen csodálatos Waverley kertjében szívesen vakációznék. Megkérném a Waverley családot is, hogy maradjanak otthon, koszttal, kvártéllyal lássanak el, én csak a kertben felvernék egy sátrat.

3. Éppen nyaralásra mész és a repülőn ülsz. Egy olyan regényt akarsz olvasni, ami egész úton kitart. Melyik regényt vinnéd magaddal?

Zsófi: Kritta válaszához hasonlóan én is egy olyan könyvet vinnék magammal, amit már régóta el akarok olvasni (az Évszázad trilógia nálam is egy ilyen könyv :)). Most eszembe is jutott Agatha Christie Így éltünk Mezopotámiában című életrajzi könyve...fogalmam sincs mi ütött belém, és honnan jött elő ez a nagy AC mániám... :)

Bea: Azt hiszem éppen az aktuális olvasnivalómat, és még plusz egy következőt. De a csomagtérben lenne nálam még egy jó pár másik könyv is, mert a nyaralás alatt sem fogyhatok ki a könyvekből. Így most megemlítem Barbara Claypole White Félúton című könyvét és Haatchi és kicsi Pé című két aktuális olvasmányomat. Hogy mi lenne a csomagtér bőröndjében? Azt ne akarjátok tudni, mert a lista nagyon hosszú lenne.:)

4. Nyári szomorúság gyötör - melyik vidám könyvvel csalnál mosolyt az

arcodra?

Zsófi: Nyári szomrúság!? Én csak a téli szomorúságot ismerem! :) De a viccet félretéve évszaktól függetlenül tudok szomorú lenni, ilyenkor pedig Winston Groom Forrest Gump című könyve (aminek nem sok köze van a filmhez) bármikor megnevettet, ugyanúgy, mint a Tucatjával olcsóbb című könyv (aminek szintén nem sok köze van a filmhez).

Bea: Nem szoktam szomorkodni, esetleg akkor, amikor elromlik a mosógép,  vagy ha Zsófi megeszi a csokimat, de olyankor inkább mérges vagyok, és akkor cserébe Zsófi gyorsan elmosogat.:) Ha jót akarok mosolyogni akkor előveszek egy pár Janikovszky-könyvet, vagy újraolvasom pl. Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik könyvét.

5. Éppen a tengerparton ülsz, teljesen egyedül. Melyik kitalált karakter lenne a társad?

Zsófi: Hát én itt most egy könyves szívtiprót fogok választani, aki majd bekenegeti naptejjel a hátam! :) Erre a posztra pedig tökéletes lenne például az Edenbrooke Philipje. :)

Bea: Naptejjel??! A hátad??!! Hmmm.. én Poirot-t választanám, egyrészt mert szívesen megnézném, hogy néz ki a kis belga fürdőnaciban, másrészt talán felkérhetném, hogy derítse ki, hová tettem a napszemüvegemet, harmadrészt mongyő, nagyon élveznék vele egy  jó, nyomozós, okos csevegést. (Miután megírtam és elolvastam a Krittáét,  jót nevettem azon,  hogy ide ő is Poirot-t választotta. Nem gondoltam volna,  hogy ilyen menő a fickó. D)

6. Egy fagyizás mellé kell egy fagyos, menő haver is. Melyik kitalált

karakter lenne az ideális jelölt?

Zsófi: Stephen King legújabb trilógiájának a főszereplőjétől Bill Hodgestől egy fagyi mellett szívesen eltanulnám a vidám suhi használatát, hogy aztán nyugodtabban menjek este futni egyedül.

Bea: Fagyos és menő is legyen?? A fagyost nem igazán tudom értelmezni... Távolságtartó, megközelíthetetlen, mufurc? Férfi vagy nő is lehet haver?  No mindegy is, akivel szívesen nyalnék egy fagyit, Britt-Marie Fredrik Backman könyvéből, mert nagyon csípem a különleges, érdekes egyéniségeket. Ha férfit kell választanom, akkor én bizony Mark Watneyt hívnám meg egy fagyira, de kizárólag csakis a Marson!

Holden Rose: A harmadik

Howard Matheu különös esetei

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és lehet, hogy rablók vannak a nyomomban.

Nitával és Gillel láttunk valamit a nyári táborban, amit nem kellett volna. Hallgattunk róla, mert azt gondoltuk, úgyse hinnének nekünk. De nem hagyhattuk annyiban. Készítettünk egy tervet, hogy ne érezzük magunkat  veszélyben. Bizonyítékot kell találnunk! 

Ez nem volt mindig egyszerű, és néhány dolog elég viccesen alakult.

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt valójában.

Kedves Howard!

Egy ideje én már nagyon kíváncsi voltam a történetedre, így hát, amint a kezembe került a könyv, már olvastam is. Másfél évvel vagy fiatalabb, mint az én kisfiam Titusz, és teljesen megértelek, ha úgy gondoltad, hogy a felnőttek úgysem hinnének neked.

Hiszen Titusz is mesélt már nekem fura dolgokat, pl., hogy egy iskolai séta alkalmával egy lábat láttak egy ablakban, de nem merték alaposan megnézni, mert nagyon megijedtek és elszaladtak. Én csak felnőttesen mosolyogtam rajtuk, és a másnapi iskolai séta engem igazolt, mert csak egy huzatfogó volt két ablak között, és ezt személyesen Titusz mesélte el. Ezt el is hittem. Aztán mesélt néha még Titusz mindenféle kalandokat, amik bizony elég furák voltak és tudtam, hogy csak a képzeletének a szüleményei. Így azt sem hittem el, amint lélekszakadva rohant hozzám ki az udvarra, hogy egy hatalmas béka van a szobája közepén. És azt sem, hogy egy koponyát találtak az erdőben. Pedig mindkettő igaz volt. Még akkor is, ha a koponya, egy állaté lehetett, és ők Zsófival még haza is hozták. És a béka is ott csücsült a fiúk szobájának közepén.:)

De szerencsére rablókkal még nem találkoztak, mert azt bizony nem tudom én sem, hogy elhinném-e, de a te eseted azt bizonyítja, hogy bizony hinni kell a gyerekeknek és mindennek alaposan utána kell járni.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz a történeted vége, veletek együtt gyanúsítottam én is mindenkit, bár azért egy-két embert én kihagytam volna arról a listáról, viszont nagyon jól szórakoztam azon, hogy ti ráírtátok, és mindenkinek igyekeztetek külön-külön utánajárni. Szorítottam akkor is, amikor Winters nyomozó táskáját bevittétek a fürdőszobába, és talán nem kellett volna a telefont odatenni, ahová tettétek, de megértem, hogy gyorsan kellett cselekedni, és olyankor bizony dönt elhamarkodottan az ember. 

Tetszett a kis kuckótok és a barátaid, Nita és Gil is nagyon szimpatikusak voltak, mert számíthattál rájuk, kitartottak melletted, mégha Nita egy kicsit elcsábult is, és Gil  azt tette, amit tett. De minden jó, ha jó a vége, nagyon bátrak és ügyesek voltatok,  én is haragudnék Tituszra nem is  kicsit, ha elkószálna otthonról csak úgy szó nélkül az éjszaka közepén, vagy éppen szakadó esőben, és ilyen veszélyes kalandokba kavarodna. Éppen ezért, amint hazaér a nyaralásból oda fogom neki adni ezt a könyvet, hogy olvassa el, és tanuljon belőle, hogy nem szabad csak úgy ukkmukkfukk eltűnni otthonról éjszaka, mert könnyen nyakon csíphetnek bizonyos listán szereplő egyének. Meg vagyok győződve, hogy nagyon fog neki tetszeni, és miután elolvasta ő is bűneseteket fog keresni magának, és gyanúsítottakról ír listákat. Aztán meg majd kéri tőlem a sorozat következő részét, amit meg is fog kapni, de még előtte gyorsan elolvasom én is. Hiszen egy Anyának is mindenről tudni kell és fel kell készülni a gyermeke különös eseteire. 

Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet, üdvözlettel: Bea

Utóirat felnőtteknek:

Biztos rájöttetek már, hogy szeretem az ifjúsági regényeket. Azért szeretem őket, mert kikapcsolnak, szórakoztatnak, olvasásuk közben ismét gyereknek érezhetem magam. Nem elhanyagolható az sem,  hogy így naprakész lehetek abból,  mit olvas a gyermekem, sőt nem csak bólogatni tudok, amikor a könyvről mesél, hanem megoszthatjuk a véleményünket is.

Howard történetéből ez volt az első, amit elolvastam, de hamarosan jön a következő. Nagyon tetszett az egyszerű nyelvezete, szerintem tényleg egy nyolcéves gyerek szavait használta az író, és ugyancsak tetszett a történet letisztultsága, nem voltak benne kitérők, magyarázatok, mert nem kellett semmit magyarázni, simán, egyszerűen, döccenők nélkül folyt a történet. Izgultam, mosolyogtam, törtem a fejem, a végén pedig megnyugodtam. Kerek egész történet volt, melyet gyereklelkű felnőttek is nyugodtan elolvashatnak. 

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek! 

10/10

Bea

Jim Shepard: Áron könyve

Áron, a történet elbeszélője Lengyelország német megszállása idején családjával együtt Varsóba kényszerül, ahol nélkülözés vár rájuk. A gettóban élő gyerekekből összeverődő maroknyi csapat tagjai nap mint nap életüket kockáztatva szöknek át a falon, hogy csempészéssel és sefteléssel szerezzék meg a betevő falatot. Eközben a zsarolókkal, a zsidó, a lengyel és német rendőrséggel, valamint nem utolsósorban a Gestapo fenyegetéseivel is meg kell küzdeniük.

Családjának elvesztése után Áront a valóságos személyről mintázott, elismert orvos, Janusz Korczak veszi magához, aki a náci megszállás idején minden erejét a varsói árvaház fenntartásának szentelte. 

Az Áron könyve kegyetlenül megtépázza az emberségbe vetett hitünket. Egy nagyon tragikus történelmi időszakot ismerhetünk meg belőle Áron, a tizenéves fiú szemén keresztül. Aki egyszerre gyermek és felnőtt. Felnőtt, mert a lengyelországi események, a varsói gettó megépítése után hirtelen fel kellett nőnie. Csempészéssel szerez élelmet magának és családjának, szörnyű eseményeknek lesz szemtanúja és áldozata. 

Eleinte nem kedveltem őt, nem lopta szívembe magát a gondolataival, a tetteivel sem. Hidegnek, távolinak tűnt, aki csak a maga érdekében cselekszik, aki nem törődik a családjával, nem törődik a kisebbekkel, nincsenek érzelmei. Aztán megértettem, hogy a helyzet tette ilyenné, az életében és világában eluralkodó gonoszság, kegyetlenség az, ami őt is érzelemnélküli, kemény emberré formálta 13 évesen, miközben próbált ellenállni a zsarolásnak, egyensúlyozni az életnek talán nem is nevezhető állapot mezsgyéjén.

Mert milyen élet ez, amelyben családokat zsúfolnak össze lakásokba, ahol nincs víz és élelem, ahol az embereknek az éhségen, a hidegen és kegyetlenségen kívül a hemzsegő tetvekkel is meg kell küzdeni. Ahol csak akkor van cipőd és kabátod, ha elveszed egy kisebb gyerektől, vagy éppen egy halottól. Ahol mindennap terelik az embereket a halálba, szétszakítva családokat, anyát a gyermekétől, csecsemőt a kisebb testvérétől, ahol nap mint nap Áron szeme láttára lőnek le embereket találomra az utcán és ahol nem csak a katonák pusztítják az embereket, hanem a tífusz is.  Ahol mindent elveszített már, ami és aki hozzá tartozott.

Amikor Áron árvaházba kerül, akkor végre gyermek lehet Janusz Korczak mellett. Az ő nézőpontjából megismerhetjük Korczak heroikus mindennapjait, az árvaházi gyerekek keserves sorsát, az éhséget, a betegséget, a hiábavalóságot. Megismertem végre Áron gyermeki lelkét, megláttam, hogy ott van benne a jóság, a szeretetre való vágy. Sajnáltam, az életét, a torkom egyre inkább elszorult, ahogyan elnéztem annak a maroknyi embernek az emberfeletti áldozatát, akik az árván maradt gyermekekért tettek meg,  amit csak tudtak. 

A témája ellenére nem érzelgős történet, hanem kemény és letaglózó, nem szétszaggatja a szívet, hanem egész picivé zsugorítja össze. Olyan picivé, hogy ne érezzük a sors és a történelem szörnyűségeit, hogy el tudjuk viselni Áron történetének kegyetlen valóságát.  A könyv végére megértettem Áront... Janusz Korczak pedig egy hős volt. Mindannyian azok voltak.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Heti ez+az

Homer Hickam: Vigyük haza Albertet!

Egy férj, egy feleség és ez utóbbi aligátorának többé-kevésbé igaz története.

Az olvasó a The New York Times sikerlistájának első helyen szereplő népszerű memoár - az Októberi égbolt című film alapjául szolgáló regény, a Rocket Boys - előzményét tartja a kezében.

Elsie Lavender és idősebb Homer Hickam - ifjabb Homer Hickam leendő szülei - gimnáziumi osztálytársak voltak a nyugat-virginiai szénmezők vidékén, akkor érettségiztek, amikor elkezdődött a nagy gazdasági világválság. Homer megkérte Elsie kezét, ám Elsie inkább Orlandóba utazott, ahol egy Buddy Ebsen nevezetű, táncos lábú színész személyében gavallérja is akadt.

Ám amikor Buddy New Yorkba költözött, Elsie vele kapcsolatos álmai szertefoszlottak, és végül ismét a szénmezőkön találta magát Homer feleségeként.

Elsie-t nem elégítette ki a bányászfeleség szerepe, ráadásul nap mint nap eszébe jutattta a gondatlan orlandói időszakot Buddy nem éppen szokványos nászajándéka: egy Albert nevű aligátor, aki kis házuk egyetlen fürdőszobájában éldegélt. Végül Homer választás elé állította Elsie-t: "Vagy én, vagy az aligátor!" Némi töprengés után Elsie arra a következtetésre jutott, csak egy dolgot tehet: hazaviszi Albertet.

A Vigyük haza Albertet! egy fiatal házaspár és különös kedvencének megható, vicces és időnként szívszorító történetét mondja el kalandos, ezer mérföldes útjuk során. Meleg és bájosan egyszerű hangvételével Homer Hickam szórakoztató regénye valójában a furcsa és csodálatos érzelemnek állít emléket, amelyet szeretetnek nevezünk.

Ez a könyv most nekem nagyon jólesett! :)

Már a megjelenés előtt felfigyeltem a könyv szép borítójára, amiben bevallom nagy szerepe volt az autó hátsó ülésén utazó aligátornak, azaz Albertnek, aztán a fülszöveget elolvasva, úgy éreztem, hogy ez egy nagyon különleges és egyedi történetnek ígérkezik, és a megérzésemben nem is csalódtam. 

Nagyon szeretem az utazós történeteket, a Vigyük haza Albertet! pedig utazós történet volt a javából! Ami ráadásul még az egyik kedvenc korszakomban, a harmincas évek elején játszódott.

Két főszereplőnk, vagyis bocsánat három, mert ugye itt van nekünk Albert is, Elsie és Homer fantasztikus emberek és szeretnivaló figurák voltak.

Elsie olyan típusú lány volt, akinek első látásra a bűvkörébe kerülnek az emberek (igen, én magam is így jártam), és olyan lány is volt, aki sosem adja fel az álmait, még akkor sem, ha jelenleg egy Coalwood nevű kisvárosban tengődik, ahol mindent szénpor borít.

Homér pedig egy rendkívül becsületes és néha földhöz ragadt fickó volt, de nagyon szerette Elsiet, és mindent hajlandó volt megtenni annak érdekében, hogy a lány  boldog legyen.

És ugye itt van még nekünk Elsie szemefénye Albert, az aligátor (nem pedig krokodil, ahogy erre Homér többször is felhívja a könyvben az emberek figyelmét), aki szereti a csirkehúst, és vidám jé-jé hangokat hallat, miközben a hasát vakargatják.

Ja igen, és van még egy kakasunk is, aki az utazás kezdetén csatlakozik e színes társasághoz.

A dolgok akkor vesznek csak igazán kalandos és rendkívüli fordulatokat, amikor Elsie és Homer felkerekedik, hogy hazavigyék Albertet Orlandóba. Útjuk első napjain már Észak-Karolinában kezdetét veszik a furcsa események, Homér és Albert megakadályoznak egy bankrablást, a hosszú útra szánt élelmiszerkészletüket elrabolja egy csapat gyerek. Homér belátja, hogy ez az út talán tovább fog tartani, mint ahogy először tervezték, a "vigyük haza Albertet" projektet pedig nagyon sok nemvárt és izgalmas esemény fogja még megszakítani.

Elsie és Homér különböző kalandjai közül egyet sem tudnék kedvencemként kiemelni, mert mindet szerettem, és sokat mosolyogtam rajtuk olvasás közben, de a legelső nagy kalandjuk mégis nagyon emlékezetes maradt számomra. Éppen Észak-Karolinában jártak, és táborozó embereket vettek észre, itt rabolták el az elemózsiájukat is, s ahogy ezeket a részeket olvastam, felidéződött bennem John Steinbeck Érik a gyümölcs című könyvének a hangulata. A következő oldalakon pedig mi történt? Elsie és Homér összetalálkoztak magával John Steinbeckkel, és ők furikázták tovább az épp ihletet gyűjtő írót, aztán Elsie radikális lett, Homér és Steinbeck tárgyalásokat folytattak a zoknigyári munkások érdekében, ezek után pedig Elsie maga ajánlotta Steinbecknek az Érik a gyümölcs címet az író következő könyvéhez.

Nahát ez csak egy kis ízelítő volt, a történet során még sok ilyen mókás kalandban lesz részük főszereplőinknek! :)

Nagyon örültem, hogy Homérral és Elsie-vel tarhattam e különleges utazáson, és részt vehettem elképesztő kalandjaikban, és természetesen annak is, hogy velük együtt hazavihettem Albertet. Elsie-hez hasonlóan álmodozó természetű lányként megtanultam, hogy a nagy álmaink közepette nem árt néha kinyitni a szemünket, mert lehet, hogy amire szükségünk van, pont ott van az orrunk előtt... :)

A könyvet köszönöm a Harlequin Kiadónak!

9/10

Zsófi

Mary Higgins Clark: Téged nem lehet elfelejteni

Egy manhattani baleseti sebészt a kisfia szeme láttára ölnek meg 

Amikor Laurie Moran férjét brutálisan meggyilkolták, csak a hároméves Timmy látta az édesapja gyilkosának arcát. Az átható kék szempár  még öt évvel később is kísérti álmában Timmyt.

Laurie-t még nagyobb félelem nyomasztja - a gyilkos fenyegetése, amelyet odakiáltott a fiának, miközben elmenekült a helyszínről: "Mondd meg anyádnak, ő lesz a következő, utána pedig te jössz..."

És az asszonynak most ismét gyilkossággal van dolga, ezúttal egy megtörtént, de megoldatlan bűnügyekkel foglalkozó tévésorozat producereként.

A sorozat első részében egy nő húsz évvel korábbi, felderítetlenül maradt meggyilkolása a téma. Az élénk társasági életet élő asszonyt a friss diplomás lánya tiszteletére rendezett gála után megfojtva találták az ágyában. A nagy port kavaró gyilkosság országszerte szerepelt a hírekben, így Laurie biztos benne, hogy az ügy - a maga pazar környezetében és az akkori éjszaka vendégeinek közreműködésével - sikerre viszi majd a műsort. Ám amikor megkezdik a forgatást Betsy azóta elhidegült barátaival, világossá válik, hogy valamennyiüknek titkai vannak - kinek kisebbek, kinek nagyobbak.

És közben rájövünk, hogy az átható kék szempár még mindig figyel...

Előző komorabb olvasmányom után igazi felüdülés, kikapcsolódás volt ez a könyv. Nem mondanám kifejezetten kriminek, mert egyik gyilkosság sem a jelenben történt, és nem is határozottan nyomozás folyik az ügyben, hanem egy induló tévéműsor kapcsán valamiféle rekonstruálás. 

Két különböző cselekményszál borzolja a kedélyeket, az egyik Laurie Moran tévéproducerre és kisfiára Timmyre leselkedő veszély, a kékszemű gyilkos személyében, a történet másik vonala pedig a készülő tévéműsor kapcsán újra felszínre került gyanú, a húsz évvel ezelőtti friss diplomás, ma már érett nőkkel, és meggyilkolt Betsy férjével szemben.

Tetszett, hogy mindenkit külön fejezetben bemutatott az író, és minden fejezetben újabb és újabb informácóval látott el. Már a legelső fejezetek után próbáltam találgatni, hogy ki lehetett a gyilkos, de akkor a következő fejezetben ismét megtudtam egy plusz információt az adott személyről, és máris mentesült a gyanúm alól, csak azért, hogy a legközelebbi, róla szóló fejezetben ismét  gyanakodjak rá. 

Kikészített ez a könyv, minden fejezet után az a szereplő került gyanúm alá, akiről éppen szólt az a rész, sőt, már azt is gyanúba kevertem, akinek aztán végképp semmi oka, és indítéka sem volt meggyilkolni az áldozatot, sőt ott sem volt, de én azért gyártottam magamnak teóriákat, meg voltam győződve, hogy akár ő is lehet. 

Olvasmányos történet, remekül adagolta a szerző mindenkiről lassan a tudnivalókat, teljesen beleláthattam az adott szereplők életébe, akiket néha sajnáltam, néha utáltam.

Voltak még más személyek is a négy friss diplomáson és a férjen kívül, akik szintén a gyanú árnyékába kerültek, valamint végig ott settenkedett a kékszemű gyilkos is, és tervezgette a gyilkosságot, amit elkövetni készült.

A könyv vége meglepetés volt, mert először is  kiderült, hogy ki ölte meg  Betsyt, másodszor pedig nagyon gyorsan derült ki, nem voltak drámai helyzetek, a végsőkig felfokozott nagyjelenetek a fináléban,  amire én számítottam a cselekményből és a szereplőkből, a gazdag környezetből adódóan, hanem egyszerűen csak történt valami, ami elindította az események gyors egymásutáni láncolatát, és hirtelen minden megoldódott. Aztán volt egy epilógus, ami lelkileg is megnyugtatott, én pedig elégedetten csuktam be a könyvet.

Remek kikapcsolódás volt, nem voltak nagy bonyodalmak, de zseniális csűrés-csavarás a szereplőket illetően igen.  Kíváncsian várom, milyen bűnügyet visz képernyőre legközelebb Laurie Moran, és hogyan alakul a továbbiakban a magánélete.

A könyvet köszönöm a 21. század Kiadónak!

9/10

Bea

Ngugi wa Thiong'o: Közöttünk a folyó

A Közöttünk a folyó abban az időben játszódik, amikor az első fehér telepesek megjelennek Kenyában. A Makuyu és Kameno dombjai között élő gikujuk egy része az új vallás híve lesz, mások ragaszkodnak az ősi szokásokhoz és varázslatokhoz.

Hőseink varázslók és látók, no meg nagyon is hétköznapi emberek. Ahogyan az történni szokott, egymásba szeret Waiyaki, a Látó fia és Nyambura, a megtérített Józsué lánya. De lehetnek-e boldogok egy ellenséges közegben, ahol talán csak a soha ki nem száradó Honia-folyó érti és mormolja, mi bennük a közös?

Waiyaki nagy tanító lesz, iskolákat épít, élni segít. A dombok felélednek és összecsapnak. Harcol egymással hit és meggyőződés, kereszténység és pogányság, az őslakos és a betolakodó fehér ember.

Varázslatos, balladisztikus történet. Szépségről, szerelemről, az élet völgyéről mesél, miközben feleleveníti a legkegyetlenebb törzsi szokásokat. Nem ítélkezik, érteni segít a sokféleség mélyén az embert, önmagunkat.

Egy távoli világba való kirándulás volt nekem ez a történet. Távoli földrajzilag is, és távoli a mi világunktól is. Hiszen a körülmetélés, az afrikai emberek monda- és hitvilága, mindennapi életük  meglehetősen idegen számunkra. Egy ismeretlen tájra csöppentem, teljesen másféle emberek közé, és ahhoz, hogy megértsem őket és ne ítélkezzek, meg kell próbálnom az ő fejükkel gondolkodni.

Nagy segítségemre volt ebben Waiyaki, aki a maga fiatalságával, a nehéz örökséggel, amit az apjától kapott, tudott mégis elfogadni és fejlődni, tudott tanulni a fehér embertől, hogy aztán a saját népe hasznára fordítsa a megszerzett ismereteket. Sikerült bennem is megidéznie az elfogadás gondolatát, próbáltam megérteni, miért érzik úgy ezek a nők és férfiak, hogy szükségük van erre az általunk barbárnak mondott szokásra. És bár elfogadni mégsem tudtam, azt hiszem sikerült megértenem, hogy a falu ezt kívánja meg fiaitól és lányaitól, mióta világ a világ, és ezen múlik, hogy a közösség teljes jogú tagjai lehetnek-e, hogy férfiak és asszonyok lehessenek.  A Waiyakiban uralkodó kettősség, a hagyományok tisztelete és az új iránti kíváncsiság nem volt mindenki kedvére, akadtak ellenségei, akik ellene hangolták a falu lakóit. Az sem segített rajta, hogy éppen Józsué lányába lett szerelmes, aki megkeresztelkedett és körülmetéletlen.

Egzotikus történet volt, különleges emberekkel, csodaszép tájakon. Egy falu hierarchiája, társadalma, fejlődése rajzolódott ki előttem, egy fiatalember gyerekből felnőtté válása törzsi körülmények között, vágya a boldogságra, a szerelemre, talán egy kicsit másfajta életre, mint amit a törzsben megtapasztalt. Érzi a változás szükségességét, tesz is érte, a megbékélést és az elfogadást hirdeti, a tudás hatalmát hangoztatja, miközben szerelmét megnehezítik a körülmények, vagy éppen lehetetlenné is teszik.

A kereszténység és a törzsi hagyományok szembeállítása elgondolkodtató volt, mint ahogyan az is, hogy miért kell a vallásoknak harcolniuk, szembenállniuk egymással. Nem-e a békességet, boldogságot, a jóra való törekvést hirdeti minden vallás? Miért kell mégis a vallás esernyője alatt háborúzni, ellenségeskedést szítani?

A szereplők kicsit távoliak maradtak nekem, nem sikerült nagyon közel kerülni hozzájuk, szívesen megismertem volna őket jobban, többet is olvastam volna a mindennapi életükről, ami segíthetett volna jobban megérteni, esetleg elfogadtatni a törzsi hagyományokat, szokásokat, ezeknek a különös embereknek a gondolkodásmódját.  Azt hiszem közöttünk is ott volt a folyó.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

8/10

Bea

William R. Forstchen: Egy másodperccel később

Terrortámadás éri az Amerikai Egyesült Államokat, mégpedig az egyik legrettegettebb módon, az elektromágneses hullámot (EMP) gerjesztő, pusztító fegyverrel. Egy háború, melyet egyetlen másodperc alatt elveszít Amerika, egy háború, mely a középkorba robbantja vissza a világ legerősebb országát. Nincs áram, nincs kommunikáció, leállt a közlekedés, fogyóban a gyógyszerek, őrjöngő bandák uralják az országot, az emberek éheznek, és a túlélésért küzdenek. Mit tehet ebben a helyzetben egy volt katona, aki meg akarja menteni a családját, a hazáját, ha úgy tetszik a modern civilizációt?

Az amerikai kongresszus folyosóin már a megjelenése előtt úgy emlegették a regényt, mint az apokaliptikus thrillert, melyet minden amerikainak el kell olvasnia. A történetet a Pentagonban is reálisnak nevezték, a fegyvert pedig úgy tartják számon, mint amely egyetlen pillanat alatt térdre kényszerítheti az Egyesült Államokat.

Apa előolvasta nekem a könyvet, így most az ő szavait idézném: az ilyen könyvek után legszívesebben nekiállna az ember konzerveket gyűjtögetni.

Először csak azt gondoltam, hogy ez egy olyan Apa féle túlzás, de miután én is elolvastam, beláttam, hogy egyáltalán nem túlzott, mert én is teljesen konzervgyűjtős hangulatba jöttem e megrázó, felkavaró és nagyon is reális regény után.

A történetünk során egy déli, hegyek közötti, amerikai kisváros sorsát követhetjük nyomon, amint próbálja fenntartani magát, a lakosait, és a városban ragadtakat a már a fülszövegben is említett EMP támadás után. A könyv előtt én még nem hallottam erről a fegyverről, ami tulajdonképpen egy - a légkörben magasan felrobbant - atombomba, amely során a levegőmolekulák és a gamma sugarak kölcsönhatás nyomán elektromágneses hullámok keletkeznek, és rendkívüli pusztítást végeznek az elektromos berendezésekben. 

Én sokkal boszantóbbnak szoktam találni azt, ha nincs víz, mint az áramkimaradást. Bár eddig szerencsére nem sokszor volt részem egyikben sem.

Ha pár órára elmegy az áram, nem tudjuk felkapcsolni a villanyt, nem tudjuk használni a mikrót, kikapcsol a hűtőnk, de  miután megoldódik a probléma, minden megy tovább a rendes kerékvágásban. 

Na, ez a könyv azt is megmutatta, hogy áram nélkül tulajdonképpen végünk lenne. Persze tudtam én ezt eddig is, mégis megdöbbentő volt ezt egy olyan kis közösség sorsán keresztül látni, ami akár a mi városunk is lehetne.

A könyv főszereplője az exkatona egyetemi tanár, John Matherson már a történet elejétől kezdve szimpatikus figura volt, aki a felesége elvesztése után egyedül nevelte a lányait, és mindent megtett azért, hogy jó apjuk legyen.

Az EMP csapás bekövetkezte után pedig fontos szerepet töltött be a városi tanácsban, s komoly, olykor drasztikus döntéseket hozott meg Black Mountain közösségének érdekében.

Megdöbbentett, ahogy az emberek viselkedtek a katasztrófa után, ahogyan elvesztették az eszüket, egymás ellen fordultak, szektákat hoztak létre, elgondolkodtam azon, hogy valószínűleg a valóságban is így viselkednének. 

A könyvbeli Amerikában tényleg középkori állapotok uralkodtak, csakhogy az embereknek már nem volt meg az ahhoz szükséges tudásuk, hogy életben maradjanak egy gépek, autók, gyógyszerek, és polcokról leemelhető élelmiszerek nélküli világban. 

Olvasás közben végig ott keringett a fejemben az a gondolat, hogy ez akár velünk megtörténhetne, így még hátborzongatóbb volt olvasni a könyvet.

Bár a történet befejezése nem függővéges, én már így is alig várom, hogy olvashassam a második részt is! 

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!

9/10

Zsófi

Heti ez+az

A Hónap Könyve(i) májusban

Az elmúlt hónapban is sok jó könyvet olvastunk, de a legjobbakat, legemlékezetesebbeket szeretnénk mégegyszer megemlíteni ebben a válogatásunkban. 

Jean Little: Victoria Cope naplója

Zsófi után én is elolvastam ezt a könyvet, nekem nagyon tetszett, én simán megadom neki a 10 pontot. Mert ifjúsági ugyan, nincsenek túlbonyolítva benne az események, viszonylag egyszerűen oldódnak meg a bonyodalmak, de én ezt várom egy ifjúsági könyvtől. Reggel belekezdtem, délutánra elolvastam, egyszerűen nem tudtam letenni, teljesen elvarázsolt Victoria kislányos naplója és látásmódja. Vicces is volt, és szívhez szóló. Legszívesebben Titusznak is a kezébe nyomnám.:) /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Cecelia Ahern:  A Vétkes

Az írónőt eddig romantikus regényeiről ismerhettük, most új területen próbálta ki magát, disztópiát írt. És milyen jól tette, hogy elhagyta a jól bevált utat, mert egy fantasztikus történetet sikerült kitalálnia, és annyira tetszett, hogy most igazán örülök annak, hogy három részesre tervezte a sorozatot. Remélem mihamarabb olvashatjuk a második részt is. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Szentesi Éva: Hamvaimból

Megrázó történet a szerző rákkal vívott harcáról. Őszintén, nyíltan, tabuk nélkül olvashatunk Szentesi Éváról, a betegségéről, a kezeléséről és az állapotáról. De legfőképpen a gondolatairól. A könyv erőt adhat és ösztönöz, hogy azonnal menjünk el a rég halogatott vizsgálatokra. Bár komoly és kegyetlen történet, nagyon tetszett, hogy a humort sem zárta ki Szentesi Éva a történetből. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Antonio Orlando Rodríguez: Chiquita

Bár májusban Zsófi olvasta, most pedig én járok úgy kb. a felénél, azt hiszem ebben egyet fogunk érteni Zsófival, hogy ennek a könyvnek is itt a helye ebben a válogatásban. Igaz történet, mely helyenként nagyon meseszerű, Chiquitáról a liliputi művésznőről. Igazán kalandos, történetekben gazdag könyv, amire csak úgy véletlenül bukkantunk a könyvtárban. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni

Egy megrázó, szívbemarkoló, nagyon fájdalmas, gyönyörű történet. Próbálod felfogni az elfogadhatatlant, átértékeled közben az életed, miközben megszakad a szíved. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A könyvből már film is készült, hamarosan nálunk is bemutatásra kerül. Nagyon szép történet volt az anyaságról, a gyermek utáni vágyról, becsületről, szeretetről, a szeretet erejéről, jó és rossz döntésekről. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Aage Gilberg: Sok eszkimó - egy orvos

A hónap felfedezettje, azóta már beszereztem egy saját példányt is magamnak, és a család minden egyes tagjának kötelező olvasmánnyá fogom tenni. Nagyon szeretetteljes könyv, a szerző egy évig gyógyította az eszkimókat, közben barátságokat kötött, és megszerette őket, éppen annyira, mint én. Igazán kalandos és mókás egy évben volt részem. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Jean-Yves Berthault: Mademoiselle S. szenvedélye

Erotikus. Szenvedélyes. Mocskos. Pornográf. Vagy lángra lobbant, vagy utálni fogod. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Fredrik Backman könyvei közül sokan az Ovét tartják a legjobbnak. Én nem tudok dönteni, éppen annyira imádtam a Nagymamám azt üzeni-t, mint a Britt-Marie-t. Írj csak Fredrik, minél többet! :) /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Bruce Coville: Az igazmondó koponya

Ez az ifjúsági regény lenyűgözött, mert az én felnőtt fejemmel olvasva is megható volt, izgalmas és elgondolkodtató, komoly témákat érintett, és még nevetni is tudtam rajta. /Bea/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Virág Emília: Sárkánycsalogató

Nem gondoltam volna, hogy egy sárkány becsapódásáról Budapestre ilyen jó kis szórakoztató történet fog kisülni, ami mind a felnőtt, mind az ifjabb korosztálynak kellemes élményt nyútjhat. Azt,  hogy mit szól hozzá az ifjabb korosztály hamarosan Titin le is fogom tesztelni, de szerintem egyes részeknél hangosan fog kacarászni olvasás közben. /Zsófi/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

M. R. Carey: Kiéhezettek

Ebben a könyvben nem volt se szerelem, se világmegmentő szerelmes tinik, csak egy pusztító vírus, no meg egy jó adag régimódi világvége hangulat. Nagyon várom a könyv alapján készülő filmet, remélem nem fogják elszúrni! :) /Zsófi/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Truman Capote: Karácsonyi emlék

Ez a novella az Álom luxuskivitelben című könyvben található, és nekem most ez lett a kedvenc novellám. Annyi érzés volt ebben az alig tíz oldalas műben, nevettem, sírtam, a végén pedig sajnáltam, hogy vége lett. Végtelenítve tudtam volna még tovább olvasni e történetet. /Zsófi/

A teljes blogbejegyzést IDE kattintva olvashatjátok. 

Ezeket néztük a héten# (az elmúlt hónapban)

Geronimo Stilton: Nem vagyok én szuperegér!

Kedves rágcsálóbarátaim!

A nevem Stilton, Geronimo Stilton. Itt, Rágcsáliában, Egér-sziget fővárosában a könyveim mind bestsellerek! Hát nem olvastátok még őket? Igazán mulatságos történetek: könnyebbek, mint a friss mozarella, kívánatosabbak, mint az edami, és ízesebbek, mint az érett parmezán... igazán bajuszemelő történetek, szavamra!

Geronimo Stilton nálunk már szinte családtag. Titusz vele szerette meg az olvasást, eleinte még Zsófi olvasta fel neki a Geronimo történeteket, de Titi nem mindig bírta kivárni, így már nagycsoportos óvodásként egyedül böngészte ezeket a könyveket, és így tudott egyre jobban és jobban olvasni. Bence is tartott Geronimo felolvasásokat, amit viszont Zsófi is élvezettel hallgatott, mert Bence színielőadásokká avanzsálta a történeteket, hangsúlyozott, sipákolt, kiabált, néha bizony még sajtot is rágcsált közben, egyszóval teljesen élethűen alakította ezt a barátságos rágcsálót és az összes barátját. 

Születésnapok, névnapok, karácsonyok, mikulás, a legón kívül mind-mind Geronimo Stilton egy-egy történetét hozta, néha becsúszott egy-két Tea Stilton is, mert azt is szerette Titusz és szerettük mi is. Az a jó ezekben a könyvekben, hogy szinte észrevétlenül, játékosan hasznos ismeretekre is szert tehetnek a legkisebbek, sőt be kell ismernem, hogy néha még bizony én is tanulok egy-egy új érdekességet belőle. A betűk változatossága, írásmódja, bizonyos szavak megjelenítésének játékossága nem hagyja a gyerekek figyelmét lankadni egy percre sem, hiszen nagyon érdekes úgy olvasni, hogy a betűk helyenként színesek, néha nagyobbak, van olyan, amikor hullámoznak és olyan is, amikor fejjel lefelé lógnak. 

Amikor Titusz már iskolás volt és többször is újraolvasta ezeket a könyvecskéket és a vastagabb változatokat is, az egész család Geronimo találós kérdéseket fejtett meg és Geronimo vicceket hallgatott, mert Titusz annyira lelkes rajongója volt, hogy akit csak tudott elkapott egy-két találós kérdésre és pár viccre. 

A lenti képen látható Geronimot pedig Titusz kérésére horgolta a nagymamája , aki időnként egy kalandor rágcsálóhoz méltóan eltűnik szem elől, hogy aztán mindenki nagy örömére hirtelen felbukkanjon és elmesélje kalandjait. Nem nagymama,  hanem Geronimo. :) 

A Nem vagyok én szuperegér! is a szokásos aranyos, tanulságos, kalandokban bővelkedő történet, amelyben Geronimo beragad egy könyvtári liftbe, ott tölt el egy éjszakát és a végére teljesen bepánikol.  Az ezerarcú Muszkoli megmenti, és azon nyomban elcipeli egy túlélőpróbára, egy igazi kiképzésre, ahol megtanulhatja, hogyan tanúsítson önuralmat, mindig legyen résen és tudjon alkalmazkodni. Egyik kalandból a másikba száguldanak, szenvednek sivatagban, fagyoskodnak az Északi-sarkon, kalandoznak a dzsungelben, és még egy barlangban is eltévednek.  Öcsisajt, akarom mondani Geronimo Stilton igazán mókás fickó, megmosolyogtató kalandokban volt része, és derekasan kiállta a próbákat. A történet végén egy igazi, drámai helyzetben be is bizonyította, hogy milyen talpraesett rágcsáló is ő, akinek helyén van a szíve és az esze.

Szórakoztatott, kikapcsolt ez a könyv, de azt hiszem most már oda kellene adnom Titusznak is. Előtte azonban még nézegetem egy kicsit Egér-sziget térképét, mert Szörcsögőpocok tűzhányót, Fáradtmacska ösvényt, vagy éppen Nemlaknékitt kikötőt nem akármelyik térképen találni.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea