L. M. Montgomery: Anne az élet iskolájában

Anne Shirley, ez a vörös hajú, örökké csacsogó és álmodozásra hajlamos kislány, akinek gyermekkoráról az Anne otthonra talál című kötet számolt be, immár 16 éves ifjú hölgy. Kijárta a főiskolát, és visszatért Avonlea-be. De a visszatérés egyben új kezdet is, Anne kilép az élet iskolájába, hiszen dolgozni kezd: tanítónőként helyezkedik el abban az iskolában, ahol valaha maga is tanult. 

Ahogy már megszokhattuk, az élet továbbra is folyton pezseg körülötte: meglágyítja az új szomszéd, a mogorva agglegény hírében álló Mr. Harrison szívét, Levendula kisasszony személyében pedig igazi "rokon lélekre" talál. Hősünk azonban nem volna méltó az Anne Shirley névre, ha nem kerülne időről időre kisebb-nagyobb kalamajkába...

Az előző rész értékelésében írtam, hogy kicsit sajnáltam, hogy Anne hamar felnőtt és szívesen olvastam volna még a gyerekkoráról. Kicsit ezért tartottam is a második résztől, mert nem tudtam elképzelni, hogy a felnőtt Anne miféle érdekességeket tud még nekem tartogatni. Most már elmondhatom, hogy igenis tudott. :)

Kezdjük azzal, amit egy kicsit furcsának tartok, hogy Anne 16 évesen, mint főiskolát végzett tanítónő tért haza Avonlea-be. Persze könnyen lehet, hogy akkoriban volt egy iskola, ami volt az alap, és a gyerekek nem tanultak tovább, hanem ki-ki dolgozott a családja farmján. Aki továbbtanult, az egyből főiskolára ment. Miután ezt tisztáztam magamban, már nem is volt furcsa és örömmel olvastam Anne újabb kalandjait. Örültem, hogy viszontláthatom Marillát, Dianát, és természetesen a minden lében kanál Rachel Lynde-et.

Tetszettek az új szereplők is, különösen az ikrek közül a kis Davy. Dorát sajnáltam, mert minden jósága, csendessége, szelídsége ellenére Marilla és Anne kedvence a kópé Davy volt. 

Mr. J. A. Harrison és a papagája Rozsda is nagyon kedvemre való volt, és a történet végén megismert Miss Lavender is nagyon a szívembe lopta magát. 

Az Avonlea-i iskola érdekes színfoltja volt a történetnek és Anne, mint tanítónő is tetszett nekem.  Anne tulajdonképpen nem változott semmit, még mindig az az álmodozó, mindent költőien megfogalmazó leányzó volt, akit az első részben megszerettem, és éppen olyan szórakozott és elvarázsolt volt. 

Ha Anne végigmegy egy réten és egy erdei úton, akkor nem csak arra gondol, hogy jaj de szépek ezek a virágok és milyen kedves ez a fasor, hanem arra, hogy milyen szikrázóan vidáman sárgák ezek a gyönyörű harmatcseppes, apró réti boglárkák a ragyogóan és mégis szelíden sütő nap sugaraiban, miközben a lágyan hullámzó, a zöld minden káprázatos színárnyalatában pompázó fűtenger szinte táncot lejt a virágok körül. A játékosan kacskaringós, aranyló nyírfákkal szegélyezett úton igazi romantikus kaland volt sétálni, miközben a fák között pajkosan fújdogált egy vidám kis szellő magával hozva a réten nyíló gyönyörű virágok bódítóan édes illatát. Vagy valami ilyesmi zajlott le Anne fejében ilyenkor és én élveztem ezeket a túláradó leírásokat is. :)

Az is tetszik, hogy Anne földtől elrugaszkodott gondolkodásán kívül semmiből nem csináltak nagy ügyet. Ha valaki meghalt, nem sopánkodtak rajta, az élet ment tovább, ha valaki férjhez ment, akkor sem csináltak nagy felhajtást körülötte, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, és minden ment a maga útján tovább.

Ezt a részt is úgy fejeztem be, hogy biztos, hogy el fogom olvasni a következő részt, kíváncsian várom, hogyan boldogul Anne az egyetemen, és milyen kalamajkákba keveredik.

10/10

Bea