Fiona Barton: Az özvegy

Egy gyanútlan asszony...

Egy titokzatos férj...

Egy eltűnt gyerek...

Vajon mi játszódik le egy asszony fejében, ha azzal szembesül, hogy imádott férje - életében az egyetlen férfi - talán mégsem olyan tökéletes, amilyennek hitte?

Vajon mi játszódik le az asszony fejében, amikor azzal szembesül, hogy férje több időt tölt a számítógépével bezárkózva, mint vele?

Vajon mi játszódik le benne, amikor megtudja, hogy a férjét egy kínos ügy miatt elbocsátották a munkahelyéről...

Amikor megjelenik a küszöbön a rendőrség...

És amikor a férfi az újságok címoldalára kerül gyermekrablás és gyilkosság vádjával...

Lehet, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hitte? Lehet, hogy az idillinek látszó házasság csak kulissza, és mögötte iszonyú titok lappang?

És vajon mi történik, ha már nem lehet tovább odázni a szembenézést az iszonyattal?

Ennek  a könyvnek az értékelésével nagyon nehéz helyzetben vagyok. Úgy érzem, hogy most egymagamban meg tudom írni a Különvélemény rovatunkat, azaz egyik felem egy fantasztikus jelzőt írna a könyvhöz, a másik pedig egy kevésbé fantasztikusat, némileg csalódottat. Azt hiszem ez a könyv éppen olyan megosztó lesz, mint a címoldalán emlegetett Lány a vonaton. Összehasonlítani nem tudom a kettőt, mert a Lány a vonaton-t Zsófi olvasta, de úgy érzem ennek a könyvnek is lesznek rajongói és lesznek sokan olyanok, akik majd az mondják rá, hogy többet vártak tőle. 

Egyrészt imádtam olvasni, egy nap alatt végeztem is vele. Nem tudtam letenni, pedig nem volt eseményekben gazdag és mégis hozzám ragadt egész napra. Több szemszögből ismerhetjük meg a történetet, némileg ugrálva az időben. Ezzel az eszközzel nagyon mesterien bánt az író. 

A legelső fejezet az özvegy, Jean Taylor szemszögével indul, és egyedül  ő mondja el egyes szám első személyben a történteket. Ő egy kicsit távoli maradt nekem végig, de ez így volt jó, ezt is akarta elérni az író, és ezt akarta az özvegy is. Azt akarta ,hogy hagyják békén, senki ne tudja milyen ő valójában, és nyugodtan élhesse az életét. Amennyiben életnek nevezhetjük a mindennapjait. Azokat a mindennapokat, amelyeket a férje mellett élt le, a gyanúval, hogy a pedofíliával is megvádolt férje rabolta el az eltűnt kislányt, a bírósági tárgyaláson eljátszani a szerető, hűséges, tökéletes feleséget. És nem tudom, milyen élet az, amikor hónapokig bujkálni kell az újságírók elől, akik egész nap, heteken keresztül a házuk előtt tanyáznak, valamiféle nyilatkozatra várva. Közben együttélni a megvádolt férjjel, aki teljesen a hatalmában tartja az asszonyt. Vagy mégsem? Az özvegy nem az, akinek látszik?

Kiismerhetetlen volt, nehéz volt megérteni, de közben szánalmat is váltott ki belőlem. Nem volt szimpatikus, mégis az ő fejezeteit vártam a legjobban.  

A másik legfőbb szereplő, akinek a nézőpontjából láthatjuk a dolgokat, a nyomozó Bob Sparkes. Ő viszont megnyert magának, pedig nem volt benne semmi különleges. Talán ő volt az egyedüli igazán emberi szereplő a történetben. Esendő, hétköznapi figura volt, aki a feleségének gyakori emlegetése miatt vált igazán szimpatikussá nekem, de tényleg nem volt benne semmi különös, ha csak az nem, hogy a végén már teljesen az ügy megszállottjává vált, nem tudott megnyugodni addig, amíg fény nem derült a titkokra. 

Volt még egy nézőpont, a riporteré, akivel nem tudom még most sem hányadán állok. Kate Waters egy átlagos, hétköznapi anya volt, két gyerekkel, férjjel és az újságírói hivatással. Amivel nagyon sok jót is tett, és nézhetjük úgy is, hogy most is csak Bella megtalálása érdekében tette a dolgát, de úgy is, hogy a ragadozó médiának dolgozva gátlástalanul törtetett előre, mindenen át. Aki csak azért került közel az emberekhez, hogy megírhassa a cikket, ami majd a címoldalakra került. De én inkább az utóbbi szerepet osztom neki.

Pár fejezetet kapott Dawn az anya, akinek a kislányát elrabolták, és egyet a férj, Glen Taylor.

Tetszett ez az ilyen módon fejezetekre tagolás, jól volt felépítve a regény és igazán olvasmányos volt az író stílusa, szerettem olvasni, nem zavart, hogy egy lassú folyású thrillert olvasok, ami nem az izgalmával tartott fogva, hanem a feszült, baljós, titokzatos hangulatával.  A nyomozással is meg voltam elégedve és mint írtam az özvegy fejezeteit szerettem a legjobban. 

A másik felem pedig azt mondja, hogy azt hittem nagyobb lesz a titok, szinte a könyv közepénél sejtettem nagyjából a végkimenetelt, és meg is kaptam, amit vártam. Ha ettől a  könyvtől nem azt várjuk, hogy a vége egy hatalmas csavar legyen és leessen az állunk a megdöbbenéstől, hanem arra figyelünk és élvezzük ki, ahogyan eljutunk az özveggyel és a nyomozóval a végéig, ahol az volt a csavar, hogy nem volt csavar, akkor nem leszünk csalódottak.

Ám ha várunk valami váratlan történést a végére és nem kapjuk meg, vagy nagyobbat várunk, mint amit kapunk, akkor csalódottak lehetünk. Vagy mégis volt valami váratlan a végén, ami nekem természetessé vált olvasás közben?? Sőt, ha alaposabban meggondolom, akkor azt is mondhatom, hogy csak így lehetett vége,  így volt logikus. Valaki mondja majd meg, aki elolvasta, hogy volt csavar a végén vagy nem volt. Váratlan volt, vagy nem, ami történt?? 

Nekem nem, de ennek ellenére azt kell mondanom, hogy élveztem végig a könyvet, nem tudtam letenni és teljes meggyőződéssel jelentem ki, hogy Fiona Bartontól  szeretnék még olvasni.

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!

8/10

Bea