Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej

A fiam autista, de nem zseni

A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla.

Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem értett közösség. "Autista? Na és mit tud?" hangzik el rendre velük kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is. Bemutatni az éretlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi tekintetektől kísért "más" gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a bölcsődétől az iskoláig.

Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról, mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról, a gyermeklétről, olyan életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de van, akinek ez a valóság.

Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a "normális" társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban a toleranciáról.

Egy anya írása fiáról Zsombiról, önmagáról és családjáról. A mindennapi életükről, a nehézségeikről, az örömeikről. A kezdetekről, és az útról, amit közösen járnak be. Zsombor Asperges-szindrómás, ám nem a zseni fajtából. Nem lehet vele felvágni, hogy ebben meg abban mennyire kiemelkedő. Hogy mennyire intelligens, hogy milyen jól tanul, és hogy mennyire kedves, barátságos. Szeretni lehet, egyszerűen csak azért, mert létezik. 

Nekem sikerült megkedvelnem őt, és talán ez is volt az édesanyja célja, hogy akik elolvassák a könyvet, jobban megismerjék és elfogadják Zsombor és sorstársai helyzetét, viselkedését, problémáit.

Zsombi másságát nem lehet első pillantásra könnyen észrevenni, ezért későbbi viselkedését sokan értik félre. Kartali Zsuzsanna kendőzetlenül ír arról, hogy a tömegközlekedésen utazva sokan bizony szánakozva néznek rájuk; vagy rajta, az anyán ítélkeznek, aki nem tudja megnevelni a gyerekét, vagy Zsombort szidják a viselkedése miatt, vagy éppen könyvelik el, hogy hülye.  Azt is bátran bevallja, hogy sokszor gondolt már arra, hogy milyen jó lenne, ha Zsombor szép, okos, jó felépítésű gyermek lenne, és nem ilyen görbe tartású, suta járású, bütykös kezű különlegesség. Ha csak úgy elmerülhetne az általánosságban, a szürke hétköznapokban, talán még örülne is, ha a gyermeke belekötne az osztálytársaiba.

De Zsombi nem köt bele senkibe, nem néz senkinek a szemébe, és nem szereti, ha megölelik.

Születésétől fogva ismerkedhetünk meg Zsombival és anyukájával. Részesei lehetünik Zsombor születésének, aztán a csecsemőkor nem szokványos problémáinak, a kisgyerek Zsombi növekedésének, majd a középiskolás, kamasz küzdelmeinek. Olvashatunk az édesapáról is, aki nem igazán vette ki a részét a gyermeknevelésből, a gyermekei társaságát is csak később kezdte értékelni. Később Zsombornak született egy húga, akivel különleges kapcsolatuk van.

Az édesanya nagyon érzékletesen írta le fia Aspergeres tulajdonságait, a zenék és mesék monoton, megszokott sorrendjét, az étrendje katonás határozottságát, a táplálkozás nehézségét és egyéb más dolgokat. Sajnos nem volt újdonság a magyar egészségügy, a hivatali bürokrácia működése, és a magyar iskolarendszer zavarodottsága sem, amivel Zsombor és édesanyja találkoztak.

Tetszett Kartali Zsuzsanna ironikus humora, az a szeretetteljes hang, amivel a zsombiságokat bemutatja nekünk és őszintesége, amiért nem próbálta meg szépíteni a dolgokat. Én csak azt éreztem a könyv végére, hogy bár Zsombi Asperger-szindrómás és nem zseni, görbe a tartása és nem olyan finom a modora, mégis egy gyerek ő, aki önbizalomhiánnyal küzd, aki abba a dologba, hobbiba, ami érdekli, nagyon bele tud merülni és elég jól eléldegél a saját kis világában, sőt még barátokat is szerez időnként, szóval én megszerettem Zsombit.

Kívánom az édesanyjának, hogy érje el, amit szeretne, hogy Zsombi, amikor már nagy, felnőtt Zsombor lesz, képes legyen az önálló életre, legyen munkája, családja, mint bárki másnak.

Elfogadásról, elfogadtatásról, anyai szeretetről és kitartásról szól ez a könyv. Egy édesanya bátorságáról, amivel kiáll az emberek elé és bemutatja fiát, Zsombort. Zsombort, aki nem akart Aspergeres lenni, de ezt dobta a Sors. Az anya pedig elfogadja a Sors akaratát, hiszen nem tehet mást, és Zsombor kísérője, támasza lesz azon a göröngyös úton, ami más, mint a többi sima út, egy kicsit különleges, nem kicsit nehéz, de ők jól veszik az akadályokat.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea