Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

A kötet kamasz hősnői nincsenek könnyű helyzetben: alá kell merülniük a világ kezdete óta  korosztályukat sújtó, megúszhatatlan problémák mélyére. Csak magukra hagyatkozhatnak. Vagy mert nincsenek szüleik, vagy mert súlyosan beteg az édesanyjuk, vagy mert az imádott-gyűlölt testévrük nehezíti az életüket. Esetleg az iskolai közösség veszedelmes viszonyai között kell helytállniuk. Nem csoda, ha úgy érzik: fuldokolnak. Julie Orringer számos díjjal kitüntetett könyvének lebilincselő történetei kamasztragédiákon és -komédiákon, győzelmeken és megaláztatásokon vezetik keresztül az olvasójukat.

A kamasz hősnőkhöz hasonlóan én sem vagyok könnyű helyzetben, amikor értékelnem kell ezt a könyvet. Nem egybefüggő regény, hanem rövidebb történetekből áll. 

Már az első történet után abba akartam hagyni. Megrázó volt és lehangoló. Gyerekek, súlyosan beteg anya, és mellé még egy szörnyűség. Olyan hirtelen támadtak ezek a dolgok, hogy az sokkolóan hatott. Valószínűleg ezért olvastam mégis tovább. A másik történet már nem volt ennyi szörnyűséggel tele, viszont nem teljesen értettem meg a mondanivalóját. Ekkor még bizonytalankodtam az abbahagyást illetően, de a harmadik történet a címadó novella volt, gondoltam azt még elolvasom. Aztán meg a negyedik, ami már majdnem a fele, és azt vettem észre, hogy már az utolsót olvasom. 

Az író stílusa tetszett, olvasmányos volt, valószínűleg ezért is haladtam tovább és tovább.  A történetek főszereplői egytől-egyig kamaszlányok. Ez a könyv nem a boldogságról szól és nem a szép és jó dolgokról. Arról szól, hogy egy kamasz mit élhet át, ha valami tragédia történik a családban, ha őt magát megalázzák, bántalmazzák az iskolában, a társaságban, kiszolgáltatott helyzetben molesztálják. Csupa-csupa rossz dolog, mégsem tudtam már elszakadni tőle. Együttéreztem ezekkel a lányokkal, sajnáltam őket, és közben azt éreztem,  iszonyú erősek és bátrak, hogy kibírják ezeket a dolgokat. 

Nem írhatom azt, hogy tetszettek a történetek, mert egyáltalán nem tetszettek, nem szerettem őket. Talán szolidaritásból olvastam el, talán némi sorsközösséget éreztem velük, bár kitalált történetek, akár igazak is lehetnének és ez nagyon szomorú. Hogy ajánlom-e mégis elolvasára? Ezt sem tudom, és azt sem, hogy én megbántam-e, hogy elolvastam. Nem töltött el jó érzés a végén, csak abból a szempontból, hogy végre vége. Vagy az is lehet, hogy mindenkinek el kellene olvasnia, akinek kamasz gyerekei, lányai vannak, bár nincs tanulsága  a történeteknek. Hacsak az nem, hogy figyeljünk jobban a gyerekeinkre, és szeressük őket nagyon.

8/10

Bea