Sophie Kinsella: Hová lett Audrey?

Audrey hetek óta nem teszi ki a lábát a lakásból. Édesanyja szerint olyan, akár egy törött porcelánváza. A szomszéd srác szerint olyan, akár egy lökött celeb, aki napszemüvegben ül az elsötétített szobában. Linus szerint pedig olyan, akár a rebarbara, ami csak árnyékban érzi jól magát. A pszichológusa szerint... na, azt inkább hagyjuk. Audrey szorong és pánikol. Mindentől és mindenkitől. A számítógépes játékokra rágyógyult öcsétől, a női magazinokból nevelődő anyjától, a sportkocsikról álmodozó apjától, de legfőképpen Linustól, akinek olyan a mosolya, akár egy gerezd narancs.

Audrey valahol útközben elvesztette önmagát, és úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, de egy váratlan találkozás, egy óvatos séta a Starbucksba, és egy szintén különös srác közeledése talán mindent újraírhat a lány életében.

Én csak szépen olvasom,  olvasom a könyvet, és egyszer csak azt veszem észre, hogy hopp már vége is van...

Sophie Kinsellától még nem sok könyvet olvastam, azt hiszem, hogy csak kettőt, az egyik a Kétbalkezes istennő volt, ami azért maradt meg bennem, mert nagyon jól szórakoztam rajta, és tetszett is, de a másikra sajnos nem emlékszem... 

A boltkóros sorozatot pedig csak Anya olvasta, és azt hiszem, hogy ő nálam sokkal többet olvasott az írónőtől.

Na szóval, amikor hirtelen arra eszméltem, hogy véletlenül vége lett a könyvemnek, az volt az első gondolatom, hogy ezt Anyának is el kell olvasnia, és azt hiszem ez sok mindent elárul arról, hogy tetszett a könyv.

(És azt is hiszem, ez nem fog bekerülni a Különvélemény rovatba, mert szerintem neki is nagyon fog tetszeni...remélem.)

Már az első oldalakon kapunk egy elképesztően dilis családot, akik nagy örömömre végig jelen lesznek a könyvben. Olvasás közben rájöttem, hogy bizony néha nálunk is játszódnak le a könyvbeli "dilis család" jelenetekhez hasonlóak, és így még közelebb álltak hozzám a történetnek ezen jelenetei (jó-jó Anya még sosem akart laptopot kihajítani az ablakon, de olyan simán volt már, hogy itthon hagyott, mert nem készültem el időben, és a könyv autók után áhítozó apa szereplője  is nagyon ismerős volt...). Ezek a "dilis család" részek nagyon-nagyon jók voltak, Sophie Kinsella rendesen ért a nevettetés mesterségéhez. 

A lökött család mellett ne feledkezzünk meg a könyv másik főszereplőjéről, a dilis család egyik tagjáról,  Audreyról sem. 

Audrey egy  - korábban az iskolájában elszenvedett - trauma miatt, nagyon zárkózott lett és ha egy élethelyzet túl hevesnek bizonyul számára, akkor pánikrohamok törnek rá. Egész nap a szobájában kuksol, és a Teleshopot nézi, mert az megnyugtatja, az emberekkel nem tud szemkontaktust teremteni, még a családjával sem, ezért állandóan napszemüveget visel.

Itt jön a képbe Linus, aki kicsalogatja Audreyt a szobájából, sőt még a Starbucksba is eljutnak. Kiderül, hogy a szerelem csodákra képes, sőt az egészségre is nagyon jó hatással van. Audrey és Linus meg is kapták tőlem a legcukibb párnak járó díjat.

(Audrey pedig a legelszántabb hősnőnek járót!)

Egy kedves és könnyed történet volt ez a családról, a szeretetről, a szerelemről és a továbblépésről, ami nekem most nagyon jól esett. Az is kiderült, hogy egy igazán szórakoztató és szeretnivaló regényhez elég egy a Daily Mailre szentírásként tekintő, mindenre elszánt anya, egy jóval engedékenyebb és szétszórtabb apa, egy játékfüggő testvér és egy cuki négyéves öccs, na meg persze egy zárkózott Audrey, és egy Linus, aki újból kicsalogatja őt a világba. 

U.i.: Ez egy kicsit spoileres lehet!

Amit egy kicsit a nagyon kíváncsi énem hiányolt, az az volt, hogy nem derült ki konkrétan mi is történt Audreyval korábban, aminek hatására magába zuhant, de megértő énem végül is azt mondja, hogy Audrey nem akart erről beszélni. Az elméleteket gyártó énem pedig össze tudja magának rakni a különböző magyarázatokat. :)

9/10

Zsófi