S. K. Tremayne: Fagyos ikrek

Egy évvel azután, hogy az egyik egypetéjű ikerlányuk, Lydia balesetben meghalt, Angus és Sarah Moorcroft a férfi nagyanyjától örökölt kis skót szigetre költözik abban a reményben, hogy sikerül helyrehozni az életüket.

Ám amikor az életben maradt lányuk, Kirstie azt állítja, tévedtek, és ő valójában Lydia, a házaspár világa ismét romokban hever. Ahogy közelít a tél, Angusnak el kell mennie a szigetről dolgozni. Sarah magányos, és Kirstie (vagy Lydia?) egyre zaklatottabban viselkedik. Amikor anya és lánya egy hatalmas viharban a szigeten reked, az asszonyra rátörnek a múlt emlékei. Mi is történt valójában azon a végzetes estén, amikor meghalt az egyik lánya?

Az Anyával való - fülszöveg elolvasása utáni -  kis beszélgetésünkkel kezdeném a könyves beszámolómat. Miszerint,  én azt az álláspontot képviseltem, hogy szerintem egy anya mindenképpen meg tudná különböztetni a két gyerekét, mindenféle külső ismertetőjegy vagy viselkedés minta nélkül. Egyszerűen ezt csak úgy képzelem el, hogy ha egymás mellé állítunk egy nagyon-nagyon-nagyon egyforma egypetéjű ikerpárt, akkor egy anya ösztönszerűen meg tudná különböztetni a gyerekeit.

Anya ezzel szemben más véleményen volt, ő anyaként nem volt teljesen biztos ebben. 

De végül is mivel személyesen egyikőnknek sincs valami nagy tapasztalata ebben az iker témában, nem tudhatjuk melyikőnknek van igaza.

Egy kicsit féltem, hogy ez a "nem hiszem el, hogy egy anya nem tud különbséget tenni a gyerekei között" véleményem befolyásolni fog majd az olvasás során, vagy esetleg majd emiatt nem tudom élvezni a könyvet, de szerencsémre ez nem így történt, mert ez a része nagyon kidolgozott volt a történetnek. Nem volt ez a helyzet olyan fekete-fehér, mint azt gondoltam. Szóval így, ha néha meg is szólalt az a hang a fejemben, hogy "nem hiszem el, hogy egy anya..." akkor azt mondtam neki, hogy fogd már be, kit érdekel ez?, én így is alig tudom lerakni ezt a könyvet. Tényleg nem is tudtam, egy nap alatt kivégeztem. 

A sötét téma mellett, a könyv helyszínei is hozzájárultak a nyomasztó, baljós légkör megteremtéséhez, de emellett még valami eszméletlenül szép vidékek voltak, minden hátborzongató részlet ellenére én szívesen beköltöznék egy ilyen világítótornyos, csak csónakkal megközelíthető skót szigetecskére.

A történetről nem akarok túl sokat írni, már megtette a fülszöveg helyettem, a könyv egész cselekménye e kérdés köré épül: melyik lány maradt életben Kirstie, mint azt először is hitték, vagy tévedtek és Lydia, az,  akit hónapokig Kirstie-nek hittek. 

Ahogy haladunk egyre előrébb a történetben,  persze mi is felállítjuk a saját elméletünket, hogy aztán a következő oldalon azt mondhassuk, hoppá úgy látszik tévedtem. 

Zord időjárás, kísérteties hangulat, családi dráma, pattanásig feszülő idegek, komolyan, sokszor le kellett takarnom a következő oldalt olvasás közben, nehogy virgonckodjon az a nagyon kíváncsi szemem. 

Elég felfokozott hangulatban voltam a történet vége felé közeledve, nem nagyon szeretem a kísértetes történeteket, ez nem is volt teljesen az, de néha már annyira rettegtem Kirstie-től - vagy Lydiától, egy hét éves kislánytól, hogy egy kicsit el is szégyelltem magam. :)

Meg kell hagyni jó kis thriller volt ez, ám a könyv végére érve nekem maradt egy kis hiányérzetem. Nem maradtak ugyan megválaszolatlan kérdések, minden "szépen" a helyére került, a sötét titkokról lehullt a lepel, ám én egy kicsit csalódott voltam, valami ilyesmit éreztem "csak ennyi, tényleg ezt akartam kideríteni háromszáz oldalon keresztül?". Nem tudom talán egy kicsit később, már másképp fogom ezt a befejezést látni, majd meglátjuk. 

Anya is elolvassa majd, úgyhogy alig várom már, hogy kifaggathassam... :)

8/10

Zsófi