Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki - miután egy balesetben teljesen lebénult - depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait...

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor mindent elveszített? A menő állása New Yorkban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül, hogy kikérték volna a véleményét. 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve sem találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és pusztán a másik kedvéért - újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Szeretem Jojo Moyest, ám valahogy ez a könyve eddig kimaradt. A fülszöveg és cím alapján azt gondoltam, hogy egy romantikus regényt fogok majd olvasni. Mennyire nem így volt! Itt ülök már egy órája a billentyűzet előtt, és rá kell jönnöm, hogy nem is könnyű írni erről a könyvről.

Kezdjük a szereplőkkel, talán majd közben megtalálom a szavaimat. Lou nekem szimpatikus volt már az elejétől fogva, bár nem értettem, hogy miért olyan furcsa, miért jár furi ruhákban, miért nem akar úgy kinézni, mint a többi lány. Kedveltem a családját, de azért nem mindenben értettem velük egyet.

Will eleinte undok volt, de persze sejteni lehetett, hogy majd talán nem lesz az. Döcögősen indultak a közös napjaik.  Mondhatnám azt, hogy mindkettőjük érzelmeit átéreztem, valószínűleg Lou-ét sikerült, de Will helyébe csak próbáltam beleképzelni magam.  Gondolkodtam azon, hogy miért olyan távolságtartó Will anyja, de aztán később kiderült, hogy nem feltétlenül távolságtartás volt ez. Nagyon érdekes volt a könyv felépítésében az, hogy több nézőpontból is láthattuk a történetet.

Ahogyan Will és Lou  szépen lassan megismerték egymást, és belemélyedhettem a történetbe, úgy lett egyre nehezebb letennem a könyvet. Szomorú történet volt, én mégis sokszor nevettem. 

Váratlanul találtam magam szembe az eutanázia kérdésével, nem számítottam rá. Ha az embernek joga van az élethez, akkor joga van a halálhoz is? Segíthetünk-e valakinek, egy szerettünknek meghalni? Szeretjük-e annyira, hogy elfogadjuk az ő akaratát?  Ilyen súlyos témát is boncolgat a könyv, véleményem szerint nem érzelgős módon. 

Meg kell állapítanom, hogy erről a könyvről nem tudok használható értékelést írni. Talán azért, mert annyira közel került hozzám, annyira szerettem olvasni, - hiába volt oly szörnyű -, hogy teljesen elfogult vagyok a könyvvel, a történettel és a szereplőkkel szemben. A történet tele volt szeretettel, tisztelettel, reménnyel és elfogadással.  Ebben a könyvben senki nem volt boldog, de az élet apró örömeit elfogadták és kihasználták lehetőségük szerint.  Általában hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a MOST számít, nem az, ami lesz. Ezt a MOST-ot láttuk Will és Lou életében, a kettőjük egymásra gyakorolt hatását, és azt, hogy ez befolyásolta-e valamennyire az életüket. Szívfacsaró, felzaklató, megindító történet volt. Nagyon sírtam a végén.

10/10

Bea