Egy apró falu tizennégy szülötte a jobb élet reményében Amerikába indul a Titanic óceánjáró fedélzetén. A tizenhat éves Maggie Murphy számára azonban az utazás hatalmas lemondással jár, mert hátra kell hagynia kedvesét, Séamust. Maggie egyike azon keveseknek, akiknek a harmadosztály utasai közül sikerül túlélnie a katasztrófát. Egy New Yorki-i kórházban egyedül felébredve a lány megesküszik, hogy soha nem beszél a rettegéssel és pánikkal teli végzetes éjszakáról.
Chicago, 1982...
Az édesapja halála óta céltalanul sodródó Grace Butler nem találja a helyét a világban. Mikor a dédnagymamája, Maggie megosztja vele egész életében őrzött fájdalmas emlékét a Titanicról, története magával ragadja Grace-t – így végül mindketten rálelhetnek azokra, akiket rég elveszettnek hittek.
A megtörtént eseményeken alapuló regény az „addergoole-i tizennégyek”-nek emléket állítva feltárja, milyen hatással volt a Titanic tragédiája nemcsak a túlélők, hanem leszármazottaik sorsára is.
A fülszöveg alapján ennek a könyvnek tetszenie kellett volna nekem, ám mégsem így történt.
Úgy gondolom, hogy ha valaki egy ilyen nagy horderejű eseményt akar a regényének középpontjába állítani, akkor azt nagyon kidolgozottan kell tennie, hogy valamiért majd kitűnjön a többi, jelen esetben „titanicos” történet közül. De miközben ezt írom, egy kicsit szégyellem is magam, amiért egy ilyen tragikus eseményről írt könyvet így bírálok, hisz nem azért süllyedt el annak idején a Titanic, hogy majd később írhassanak róla egy könyvet az én szórakoztatásomra.
Ezt a könyvet én most mégis túl kevésnek éreztem, a múltbéli szálban kevés volt az érzelem, és nekem úgy tűnt, mintha az írónő nagy rajongója lett volna a Titanic című filmnek. Voltak jelenetek, amik erősen hasonlítottak a film egyes jeleneteihez. A süllyedéskor kitört pánik ábrázolása is sokkal erőteljesebb volt a filmben. Ebben a könyvben ezen a tragikus eseményen gyorsan túljutottunk.
Volt egy apró mozzanat, ami még egy kicsit felmérgesített engem, mégpedig, az, hogy az egyik mellékszereplő dáma a kis ölebét magával vitte a mentőcsónakba, viszont a vőlegénye nem szállhatott még be, és ezért kissé rossz színben tüntették fel őt. Az írónő ki is hangsúlyozta, hogy egyeseknek még a kutyája is túlélte, míg sok embernek már nem jutott csónak. Ez tényleg egy kis apróság volt, de hát istenem, ki nem vitte volna magával a sok helyet nem foglaló kutyáját a mentőcsónakba, ha lett volna rá lehetősége?
E szál főszereplője, Maggie Murphy is egy kicsit végig távol maradt tőlem, úgy éreztem, hogy a személyiségét nem igazán sikerült megismernem.
A jelenbéli szál meg tényleg csak arra szolgált, hogy meglegyen a divatos múlt-jelen forma, egyszóval nagyon gyengének éreztem. Itt a főszereplőnk Maggie dédunokája, az egyetemista Grace volt, aki édesapja halála miatt otthagyta az egyetemet és elszalasztott egy nagy lehetőséget, ami akár el is indíthatta volna az újságírói pályafutását. Itt jön a képbe később Maggie és a Titanic, tulajdonképpen az elszalasztott lehetőség helyébe. Igen, így leírva egy kicsit furcsán hangzik, de bizony én sokszor így éreztem, hogy Grace szemében mintha a dédnagyanyja csak egy jó nagy sztoriként csillogna, ami majd ad egy nagy löketet az újságírói pályafutásának.
A könyv vége még tartogatott számunkra egy apró kis meglepetést, ami amellett, hogy először nem nagyon tudtam hova tenni, egy kicsit meg is mosolyogtatott és egy pozítv hangulatú ,nahát' felkiáltást is sikerült kicsalnia belőlem.
De nehogy ez a nem túlzóan lelkes értékelésem vegye el valakinek a kedvét a könyvtől, egy próbát simán megér, mert lehet, hogy csak én nem voltam most jó passzban.
7/10
Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése