Rick Yancey: Végtelen tenger

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt.

Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek...

Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő - életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

A trilógia első részéről, Az ötödik hullámról írt értékelésemet itt olvashatjátok. A könyvvel kapcsolatban még egy bejegyzés született, új rovatunkban, a Különvéleményben Zsófi is leírja a véleményét, amit én természetesen elfogadok, de azért próbálom a helyes irányba terelni Zsófi gondolatait.:)

Nehéz úgy írni a Végtelen tengerről, hogy ne áruljak el semmit. Márpedig természetesen nem akarok és nem is fogok. Induljunk ki a fülszövegből. Abban a lepukkant hotelban kezdődnek el, vagy folytatódnak az események. Eleinte én is tanácstalanul olvastam, szinte tébláboltam a szereplőkkel együtt, hogy akkor most mi legyen, van-e bármire is valamiféle remény. Van-e esély egyáltalán az életre, van-e esélyük küzdeni érte, a szupertechnikával rendelkező idegenek és a gyermekekből képzett hadseregük ellen.  Nekem úgy tűnt, hogy ezt sokszor ők maguk sem tudják, sőt én is éppen ennyire zavart voltam, kilátástalan helyzetben éreztem magam, egyszóval hamar sikerült ismét belehelyezkednem a történet eseményeibe. 

Aztán egyikük elindul, hogy a fülszövegben is említett téli szálláshely ügyében felderítést végezzen.  Hirtelen beindulnak az események. Van aki jön, van aki megy, van aki megsérül, van aki fogságba esik és van akit hajt az ígérete. 

Új szereplők jelennek meg, a régi szereplők életéről is tudhatunk meg részleteket, több szemszögből olvashatjuk az eseményeket. Miközben próbáltam rendbeszedni ismereteimet az idegeneket illetően, összerakni a morzsákat, amit kaptunk az előző részben, hozzáadva azt, amit ebben a részben megtudhattunk, azt gondoltam, hogy most már nagyjából értem, hogyan működnek, mit akarnak és miért. 

Ekkor azonban az események olyan fordulatot vettek, hogy felváltva kristályosodott ki és homályosodott el a kép bennem, a gondolatok száguldottak az agyamban, teóriákat gyártottam és próbáltam megérteni, hogy akkor most MI VAN??!!! Mikor már azt gondoltam, hogy na jó végre kezdem érteni, kezdek többet megtudni, akkor rájöttem, hogy semmit sem értek. Mert minden a feje tetejére állt, értelmetlenné vált. Vagy éppen értelmet nyert? Komolyan, én már semmit sem értek.

Mint egy ember, aki úszik a Végtelen Tengerben, nem tudja, hogy került oda, nem tudja hogyan megy el onnan, nem tudja lát-e valamit, vagy csak képzeli, nem tudja kicsoda tulajdonképpen és azt sem tudja, hogy tud-e úszni egyáltalán. Szerintem amúgy zseniális fordulatok, szürrealisztikusnak tűnő események, és kiváló befejezés jellemzi ezt a részt is. Talán még jobban is tetszett, mint az első kötet, de ez egy trilógia esetében talán nem is hátrány. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea