Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

 „Az én szememben utazók ők, akik fantasztikus világot tárnak föl - olyan világokat, amelyekről máskülönben tudomásunk vagy elképzelésünk sem lenne.”

Hogyan lehet létezni, ha nem érzékeljük a tulajdon testünket? Ha nem ismerjük fel az arcokat, vagy arcot látunk ott is, ahol nincs? Miképp igazodhatunk el a ránk zúduló számtalan inger és benyomás között, ha emlékezetünkből rögtön kihullik minden? Hogyan boldogulhatunk a mindennapokban, ha csak a tőlünk jobbra lévő dolgokat látjuk, a balra esőket nem? Elviselhető-e a lét, ha hirtelen minden szag intenzívvé válik? Vagy éppen ellenkezőleg, ha elveszítjük a szaglásunkat?

A híres angol neurológus, Oliver Sacks meghökkentő orvosi esettörténeteiben a hangsúly nem a betegségek rémséges leírásán van. Amire Sacks kíváncsi, az a testi-szellemi fogyatékosságaival küszködő ember belső világa. Ezek a betegek - miközben valamilyen téren súlyosan károsodtak - többet tudnak a világról, mint az egészségesek, sőt olykor különleges képességekkel, fantasztikus memóriával, művészi készségekkel - rendelkeznek. Az orvos feladata Sacks szerint az, hogy megtalálja betegének azt a közeget, a létezésnek azt a módját, ahol fogyatékosságai ellenére épnek, embernek érezheti magát. Nekünk, olvasóknak pedig ezek a történetek lehetőséget adnak arra, hogy rácsodálkozzunk az emberi természet hihetetlen gazdagságára, s egyben felülvizsgáljuk a fogyatékosságról alkotott elképzeléseinket.

Ha fülszöveg olvasása nélkül kezdjük el ennek a könyvnek az olvasását, azt hihetnénk, hogy egy vicces könyvet tartunk a kezünkben, ugyancsak mókás címmel. De az élet néha igen abszurd dolgokra képes, még arra is, hogy ez a cím szó szerint egy megtörtént esetet takarjon, Oliver Sacks egyik történetében.

A könyv olvasása közben az jutott eszembe, hogy hipochondereknek nem javasolnám az olvasását, mert minden apró dolgon elkezdhetnék törni a fejüket.  Esetleg azért nem emlékeznek arra, hogy bezárták-e az ajtót, elzárták-e a gázt, mert a könyvben felsorolt szindrómák közül az egyikben szenvednek? Vagy éppen azért hallanak hangot a fejükben, mert valami baj van velük, és nem azért, mert a szomszéd túl hangosan hallgatja a lemezjátszót. 

Másrészt pedig éppenhogy javasolnám nekik is, és nem hipochondereknek is természetesen az elolvasását, mert fantasztikus volt az a hozzállás, ahogy Oliver Sacks doktor a betegei lelkét megközelítette, ahogyan érdekelte a mások által fogyatékosnak, esetleg bolondnak elkönyvelt embertársai érzései, kíváncsi volt az emberben a lélekre, a belső gondolataira  és nem úgy kezelte őket, mint egy pácienst, akit gyorsan meg kell vizsgálni és le kell tudni. 

A könyv néhol meglehetősen tudományos, vagy orvosi nyelvezetű volt, ilyenkor Sacks doktor a betegségeket magyarázta, ebből nem is értettem sokat, de már régebben rájöttem, hogy kifejezetten kedvelem az ilyen szövegeket, helyzeteket. Ez még Stephen Hawking könyvének olvasásakor derült ki, és Temple Grandin története közben ismét bebizonyosodott.  Mintha kihívás lenne az agyamnak. :) Aki azonban nem szereti az efféle kihívásokat, az is elbűvölve, meghökkenve olvashatja, hogy az emberi agy milyen egy fantasztikus, titokzatos, kiismerhetetlen csoda. Egy szerv a fejünkben, milyen hatalmas változásokat képez okozni egy ember életében, akár értelmetlenné teheti az életét is, de arra is képes, hogy új értelmet adjon, egy már mindenről lemondott betegnek és csodákat műveljen. 

Így történhet meg, hogy egy ember kalapnak nézze a feleségét, létezéséhez állandóan énekelnie kell, egy volt tengerésznek húsz év kiessen az életéből, egy másik férfi pedig minden pillanatban kitalálta magának a saját életét, mert nem voltak emlékei. 

Mindamellett, hogy ezek a történetek meghökkentenek, néhol megmosolyogtatnak, igencsak elgondolkodtatóak. Mégpedig azért, mert azt a meggyőződésemet támogatta, hogy ha elég erős az akaratunk, az élni akarásunk, akkor az agyunk segítségével nagyon sok mindent elérhetünk, a lehetetlen helyzetekből is kikapaszkodhatunk, de akár  másféle valóságokat, szépségeket is megélhetünk. 

Nemcsak az általunk hétköznapi életnek tartott mindennapok lehetnek normálisak, minden relatív.  Egy fogyatékkal élő vagy egy sérült ember is megpróbálhatja az életéből a lehető legtöbbet kihozni, és gondolhatja úgy, hogy az élet szép is lehet. Csak meg kell értenünk őket. 

A férfi kalapnak nézte a feleségét, én pedig emelem a kalapom az emberi természet és Oliver Sacks doktor előtt, hogy egy ilyen emberbaráti nézőpontból, szeretettel és alaposan  ismertetett meg bennünket érdekes neurológiai eseteivel.

10/10

Bea