Ezeket néztük a héten #8

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Elképesztő lélektani thriller - a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.

Rachel ingázó. Minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátása. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. "Jess és Jason", így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovább halad, de ennyi elég.

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton...

A könyv, ami már hetek óta a moly legolvasottabb könyvei között van, én pedig vagy egy fél éve előjegyeztem magamnak, és várom, hogy olvashassam. Nem tagadom, nagyon kíváncsi voltam már.

Kezdjük a fülszöveg első mondatával: "Elképesztő lélektani thriller - a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.", ez egy nagyon csábító mondat volt nekem, de sajnos nem volt itt semmiféle találkozás. Hitchcock remekével, a Hátsó ablakkal köszönő viszonyban sincs ez a könyv szerintem, a Holtodiglannak pedig egy fejezete izgalmasabb volt számomra, mint az egész  A lány a vonaton.

Nem tudom mit vártam a könyv nagy hírneve után, de biztosan nem ezt, amit kaptam. Mert számomra ebben a történetben nem volt semmi különleges, csupán egy harmadosztályú, sima (semmiképpen sem lélektani) thriller volt, egy rendkívül idegesítő főszereplővel. A kétszázadik oldal után már elképesztően untam Rachel állandó jelleggel ismétlődő nem iszok - mégis iszok egy kicsit - kiütöm magam - másnap nem emlékeszem semmire - jézusom, milyen szánalmas vagyok cselekmény sorozatát.

Olyan fajta vagyok, aki általában nem szokott a gyilkos személyére tippelni, még akkor sem, ha ez elég egyértelmű. De igazából szeretek is "ilyenfajta" lenni, mert így mindig jó kis meglepetések érnek. 

Ennél a könyvnél viszont már elég hamar sejtettem, hogy ki lesz a mi emberünk, így azt gondoltam, hogy a könyv végén lesz még egy jó nagy csavar, egy olyasféle, ami talán még segít elhalványítani a Rachel-sirámok okozta csalódottságomat is, de sajnos számomra nem volt ilyen csavar...pedig olyan sokáig reménykedtem. 

Nem tudom, talán ha úgy olvastam volna a könyvet, hogy nem tudok róla semmit (ami azért elég nehéz lett volna, legfőképp a féléves könyvtári várakozás miatt), akkor nem lett volna ilyen nagy csalódás, hanem csak egy sima középszerű thrillerként maradt volna meg bennem, de ezt már ugye sosem fogjuk megtudni... :)

6/10

Zsófi

Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

 „Az én szememben utazók ők, akik fantasztikus világot tárnak föl - olyan világokat, amelyekről máskülönben tudomásunk vagy elképzelésünk sem lenne.”

Hogyan lehet létezni, ha nem érzékeljük a tulajdon testünket? Ha nem ismerjük fel az arcokat, vagy arcot látunk ott is, ahol nincs? Miképp igazodhatunk el a ránk zúduló számtalan inger és benyomás között, ha emlékezetünkből rögtön kihullik minden? Hogyan boldogulhatunk a mindennapokban, ha csak a tőlünk jobbra lévő dolgokat látjuk, a balra esőket nem? Elviselhető-e a lét, ha hirtelen minden szag intenzívvé válik? Vagy éppen ellenkezőleg, ha elveszítjük a szaglásunkat?

A híres angol neurológus, Oliver Sacks meghökkentő orvosi esettörténeteiben a hangsúly nem a betegségek rémséges leírásán van. Amire Sacks kíváncsi, az a testi-szellemi fogyatékosságaival küszködő ember belső világa. Ezek a betegek - miközben valamilyen téren súlyosan károsodtak - többet tudnak a világról, mint az egészségesek, sőt olykor különleges képességekkel, fantasztikus memóriával, művészi készségekkel - rendelkeznek. Az orvos feladata Sacks szerint az, hogy megtalálja betegének azt a közeget, a létezésnek azt a módját, ahol fogyatékosságai ellenére épnek, embernek érezheti magát. Nekünk, olvasóknak pedig ezek a történetek lehetőséget adnak arra, hogy rácsodálkozzunk az emberi természet hihetetlen gazdagságára, s egyben felülvizsgáljuk a fogyatékosságról alkotott elképzeléseinket.

Ha fülszöveg olvasása nélkül kezdjük el ennek a könyvnek az olvasását, azt hihetnénk, hogy egy vicces könyvet tartunk a kezünkben, ugyancsak mókás címmel. De az élet néha igen abszurd dolgokra képes, még arra is, hogy ez a cím szó szerint egy megtörtént esetet takarjon, Oliver Sacks egyik történetében.

A könyv olvasása közben az jutott eszembe, hogy hipochondereknek nem javasolnám az olvasását, mert minden apró dolgon elkezdhetnék törni a fejüket.  Esetleg azért nem emlékeznek arra, hogy bezárták-e az ajtót, elzárták-e a gázt, mert a könyvben felsorolt szindrómák közül az egyikben szenvednek? Vagy éppen azért hallanak hangot a fejükben, mert valami baj van velük, és nem azért, mert a szomszéd túl hangosan hallgatja a lemezjátszót. 

Másrészt pedig éppenhogy javasolnám nekik is, és nem hipochondereknek is természetesen az elolvasását, mert fantasztikus volt az a hozzállás, ahogy Oliver Sacks doktor a betegei lelkét megközelítette, ahogyan érdekelte a mások által fogyatékosnak, esetleg bolondnak elkönyvelt embertársai érzései, kíváncsi volt az emberben a lélekre, a belső gondolataira  és nem úgy kezelte őket, mint egy pácienst, akit gyorsan meg kell vizsgálni és le kell tudni. 

A könyv néhol meglehetősen tudományos, vagy orvosi nyelvezetű volt, ilyenkor Sacks doktor a betegségeket magyarázta, ebből nem is értettem sokat, de már régebben rájöttem, hogy kifejezetten kedvelem az ilyen szövegeket, helyzeteket. Ez még Stephen Hawking könyvének olvasásakor derült ki, és Temple Grandin története közben ismét bebizonyosodott.  Mintha kihívás lenne az agyamnak. :) Aki azonban nem szereti az efféle kihívásokat, az is elbűvölve, meghökkenve olvashatja, hogy az emberi agy milyen egy fantasztikus, titokzatos, kiismerhetetlen csoda. Egy szerv a fejünkben, milyen hatalmas változásokat képez okozni egy ember életében, akár értelmetlenné teheti az életét is, de arra is képes, hogy új értelmet adjon, egy már mindenről lemondott betegnek és csodákat műveljen. 

Így történhet meg, hogy egy ember kalapnak nézze a feleségét, létezéséhez állandóan énekelnie kell, egy volt tengerésznek húsz év kiessen az életéből, egy másik férfi pedig minden pillanatban kitalálta magának a saját életét, mert nem voltak emlékei. 

Mindamellett, hogy ezek a történetek meghökkentenek, néhol megmosolyogtatnak, igencsak elgondolkodtatóak. Mégpedig azért, mert azt a meggyőződésemet támogatta, hogy ha elég erős az akaratunk, az élni akarásunk, akkor az agyunk segítségével nagyon sok mindent elérhetünk, a lehetetlen helyzetekből is kikapaszkodhatunk, de akár  másféle valóságokat, szépségeket is megélhetünk. 

Nemcsak az általunk hétköznapi életnek tartott mindennapok lehetnek normálisak, minden relatív.  Egy fogyatékkal élő vagy egy sérült ember is megpróbálhatja az életéből a lehető legtöbbet kihozni, és gondolhatja úgy, hogy az élet szép is lehet. Csak meg kell értenünk őket. 

A férfi kalapnak nézte a feleségét, én pedig emelem a kalapom az emberi természet és Oliver Sacks doktor előtt, hogy egy ilyen emberbaráti nézőpontból, szeretettel és alaposan  ismertetett meg bennünket érdekes neurológiai eseteivel.

10/10

Bea

Elizabeth Little: Amíg a lányod voltam

Janie Jenkins szexi, okos, és nemrég szabadult a sittről. Évekkel ezelőtt a lányt az évtized perében elítélték anyja meggyilkolásáért. Ártatlanul ült, vagy mégsem? Az anyja gyönyörű volt, gazdag és elviselhetetlen. Valaki brutálisan végzett vele, és Janie nevét írta fel vérrel a holttest mellé. Szabadulása után a lány megfogadja, megtalálja anyja valódi gyilkosát...

A nyomok egy Dakota állambeli porfészekbe vezetnek, ahol mindennek és mindenkinek története van. Egy kifakult fotó, egy elhagyott ház, egy gyűrött napló - mindösszesen ennyi maradt a lányra az anyai örökségből, de éppen elég ahhoz, hogy mindent összezavarjon.

Janie egy dologban biztos; gyűlölte az anyját, de hogy megölte volna?

Az álmos kisváros sötét titkokat őriz, és a médiával, a rendőrséggel és egy nem akármilyen rosszakaróval a nyomában Janie kénytelen időben leleplezni magát, ha nem akarja újra elvinni a balhét...

Először is leszögezem, hogy a fülszöveg nem tudta leírni igazán, amiről a történet szólt.  Mert tényleg adott Janie Jenkins, aki most szabadult a sittről, de fontosabb információ az, hogy 17 évesen ítélték el az anyja meggyilkolásáért, és 10 év múltán azért szabadult, mert a DNS labor, ami a bizonyítékokat vizsgálta annak idején, adathamisítási botrányba keveredett. Így Janie is kiszabadult, a szexi, okos jelző lehet, hogy megállná a helyét, ha Janie-ként viselkedne a történetben, de álruhát, álkinézetet vesz fel, és Rebecca-ként keresi az igazát szinte végig a könyvben. Ezekkel még azt hiszem nem árultam el semmi nagy dolgot, mert az első oldalon mindez ki is derül. Tényleg volt kifakult fotó, elhagyott ház és gyűrött napló, de ekkora jelentőséget egyáltalán nem kapott, mint a fülszövegből gondolnánk. 

Sőt, igazából ebben a könyvben semmi nem kapott nagy jelentőséget. Az eleje még teljesen rendben volt, csodálkoztam is, hogy miért kapott a molyon csak 68 %-ot, de ahogy haladtunk előre a történetben, megértettem. Az, hogy nem nagyon voltak benne érzelmek még talán szintén érthető is volt, Janie a börtönben kikészült, szeretet nélkül nőtt fel, aztán még börtönbe is került az anyja meggyilkolásáért, ezért a könyv is úgy volt hiteles, hogy Janie/Rebecca is érzelemnélkülivé váljon. De valahogy tűz sem volt az egészben. 

Ha a könyv thriller, akkor legalább feszültnek kellett volna lennem, izgulnom kellett volna, utálnom kellett volna valakit, de senkit nem tudtam sem szeretni, sem utálni, sőt volt egy rész, ahol annyira unalmas volt, felesleges dolgok oldalakon át, hogy majdnem letettem.

Ha krimi, akkor a nyomozásnak érdekfeszítőbbnek, világosabbnak, logikusabbnak kellett volna lennie, de nem volt az, sőt többször is előfordult, hogy azt gondoltam, hogy na ez most itt elég hihetetlen. Egy lány, aki eredetileg nem volt bűnöző, most hirtelen mindent tud, mindent megcsinál, teljesen egyedül. 

Ha pedig lélektani irányba akart volna elmenni a könyv, akkor többet kellett volna megtudnom a főbb szereplőkről, legfőképpen Janieről és az anyjáról. Kaptam persze információkat róluk, a kapcsolatukról, de valahogy mégis olyan üresen kongott minden.

Véleményem szerint ez egy nagyon jó könyv is lehetett volna, bár valószínűleg sokaknak tetszett is, mert a fülszöveg szerint 24 országban megjelenő sikerkönyv, de én olyan kidolgozatlannak, olyan lelketlennek, üresnek találtam. Mintha csak úgy összehajigálták volna. Pedig egy-két csavarféle is volt benne, de nem tudott meggyőzni Elizabeth Little. Hiányzott belőle a tűz, az energia, a szenvedés, az izgalom, az érzelmeim és gondolataim teljesen a nullán maradtak.

7/10

Bea

Mark Lawrence: Tövisek Hercege

Óvakodj a Tövisek Hercegétől...

Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.

Tizenöt évesen király akar lenni...

Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma - és nincs vesztenivalója.

Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?

Bea: 

Jelentkeztem én is Vegazus Mini-Könyvklubjába, ahol ebben a negyedévben fantasy könyvekre lehetett szavazni és a szavazatok alapján választódott ki a három könyv, amit minden könyvklub tag el fog olvasni.  Érdekes, hogy akkor jelentkeztem, amikor olyan jellegű könyveket olvasunk, amiket tulajdonképpen nem szeretek. Illetve, ez így nem teljesen igaz, mert azért olvastam már fantasy könyveket, amelyeket szerettem, pl. Michael Ende Végtelen története, Narnia krónikái, Harry Potter. Úgy látom azonban, hogy fantasy és fantasy között hatalmas különbségek lehetnek. 

A Tövisek hercege egy dark fantasy volt, ami fantasy- és horrorelemeket egyaránt tartalmaz. Nem szeretem egyiket sem, tehát valahol várható volt, hogy ezt a történetet sem fogom szeretni. Ami még érdekes, hogy én is erre a könyvre szavaztam. Mert a fülszövegből azért számítottam valami jóra. De meg kellett volna fogadnom a fülszöveg első sorát: Óvakodj a Tövisek Hercegétől....

Az elején lévő vérontás és Jorg herceg szedett-vedett bandája után azt gondoltam, hogy ez csak ütős bevezető, majd lesz ez ettől jobb és másabb is. Nem lett. Meglehetősen fiatalka főszereplőnket csak az élteti, hogy megbosszulja édesanyja és testvére halálát (ez még teljesen rendben is lenne), de az éltette napról napra, hogy minél több embernek vágja le a fejét, szúrja nyakába a kését, ontsa a vérét, legyen az ellenség, saját harcos-testvére, vagy valami ilyesmi. Voltak még valami mocsárlények, vagy zombik, nem igazán jöttem rá, volt időben ugrálás, amit nem mindig tudtam követni. 

Amikor Jorg herceg visszatér apja várába, miután évekig eltűntként éldegélt a koszos, büdös, vérszomjas testvéreivel, akkor felajánlanak neki egy fürdőt, de ő büszkén elutasítja, ő szeret így büdösen élni, és amikor másnap reggel felébred a rendelkezésére bocsátott szobában, ez járt a fejében:

"...négy éve már, hogy egyedül öltözködöm. Sőt a fenébe is, alig fordult elő, hogy levetkőztem ez alatt az idő alatt.... Végigtúrtam a hajamban, nem találok-e olyan kövér tetűt, amit már meg lehet fogni, s ezzel készen is álltam a reggelihez."

Itt egy kicsit elkapott valamiféle émelygés és a 19. fejezet elején befejeztem a könyv olvasását. Nem tudom mennyire elfogadott,  remélem azért maradhatok a klubban. :)

Összefoglalva a dolgokat, a 19. fejezetig nekem semmi sem tetszett benne, nem fogott meg a nyelvezete, a cselekmény egyenesen szörnyű volt, a szereplőket pedig egyszerűen nem értettem. Illetve értem én, hogy az író egy ilyen világot teremtett, ilyen történetet talált ki, ami nem tudom, hol és mikor játszódott, valószínűleg ha tovább olvasom, akkor kiderül, de inkább ebben a témában tudatlan maradok.

Zsófi: 

Vegazussal közösen rávettük Anyát, hogy csatlakozzon ő is a Minikönyv-Klub tagjaihoz. Én meg már jól ki is találtam, hogy majd egy bejegyzésen belül fogunk egy-egy könyvről írni, és majd csak akkor olvassuk el egymás értékeléseit, ha mind a ketten elolvassuk a könyvet. Azt gondoltam, hogy így majd érdekes lesz elolvasni  az értékeléseket és befolyásolni sem fogjuk egymást.

De Anya már nagyon hamar megdöntötte ezt a tervemet, ugyanis, miután megírta a Tövisek hercegéről az értékelését, szólt, hogy jöjjek olvassam el, én pedig, mivel egy kis sürgetést is hallottam a hangjában, mentem is gyorsan, megfeledkezve a tervünkről, hogy addig nem olvassuk el a másik véleményét, míg meg nem írjuk a sajátunkat.

Számomra elég hamar kiderült, hogy ez a könyv nem egészen a mi stílusunk lesz. Már a történet elejétől kezdve bombázott minket az író erőszakosabbnál erőszakosabb jelenetekkel, ami nem igazán az én műfajom. Sok volt nekem a név, és egy kicsit gyors volt a múlt és a jelen váltakozása, nem igazán tudtam követni, hogy akkor most hol is vagyunk.

Anya azzal piszkál már napok óta, hogy a saját véleményemet írjam meg a könyvről, hiába mondom neki, hogy az tökéletesen megegyezik az övével, és remélem, majd a második könyvklubos könyv jobban fog tetszeni mind a kettőnknek! :)

David Walliams: Gengszter nagyi

„Ben nagyija pontosan olyan, amilyennek az ember a nagyikat elképzeli:

- ősz haja van és műfogsora

- a használt zsepit mindig a kardigánja ujjába gyűri

- és nemzetközi hírű ékszertolvaj.”

A 11 éves Ben rettegve gondol a péntek estékre, amikor a nagymamájánál kell aludnia. Ő ugyanis minden idők legunalmasabb nagymamájának látszik: állandóan szókirakósdit játszik és káposztalevest főz. De van egy dolog, amit Ben nem tud róla...

Kalandos és megindító történet egy nagymamáról és az unokájáról, valamint lopott koronaékszerekről.

Mostanában csak úgy falom a gyerekkönyveket, ez az eredménye annak, hogy Anyával együtt nézelődök a gyerekkönyvtárban (vagyis inkább annak, hogy Anya olyan sokáig nézelődik a gyerekkönyvtárban, amikor megbeszéltük, hogy gyorsak leszünk).

David Walliamstől ez az első könyvem, de biztos, hogy fogok még keresgélni a könyvei között. Főleg, hogy őt ismerem egy kicsit  máshonnan is, mármint úgy értem, hogy láttam egy pár filmben. Ő játssza például Tommyt az új BBC-s Partners in crime-ban, aminek az alapjául Agatha Christie Tommy and Tuppence törénetei szolgáltak. De korábban is láttam már őt szintén egy Agatha Christie adaptációban, a Holttest a könyvtárszobában, amiben számomra emlékezeteset alakított.  Igaz, hogy csak egy mellékszereplő volt, de mi nagyon jól szórakoztunk azon a tesze-tosza, kicsit nyomi pasason, akit játszott.

Kicsit elkalandoztam, az író színészi pályafutása után térjünk is vissza a könyvre. :)

A történet elején megismerjük Bent, akit a szülei nem igazán értenek meg, és alig foglalkoznak vele. Péntekenként pedig mindig lepasszolják a a nagymamájához, amíg ők a Táncos lábú sztárok élő színpadi változatának előadásán vesznek részt.

Ben nem kedveli túlzottan ezeket a péntek estéket, mert a nagyijával sem találja meg igazán a közös hangot, mert öregnek és unalmasnak tartja, és utálja a káposztalevesét, és az átható káposztaszagot, ami a mamája házát elárasztja.

Amellett, hogy jól szórakoztam Ben "miért unalmas a nagymamám" elmélkedésein, egy kicsit mérges is voltam rá, mert ő sem nagyon igyekezett a kapcsolatot ápolni a nagyijával. Sok nagymamának vannak apró-cseprő furcsaságai, de ezeket azért illik nekik elnézni.

Egyik este azonban kiderül Ben nagyijáról, hogy nem is olyan unalmas ő, sőt valójában elképesztő és izgalmas múlttal rendelkezik, ugyanis régebben egy híres ékszertolvaj volt. 

Itt kezdődnek Ben és a Gengszter nagyi hajmeresztő kalandjai, a Tower meghódítása, Ben táncversenyen való szereplése, küzdelem a minden lében kanál szomszéddal, Parker úrral, na és persze ne felejtkezzünk meg a királynővel való találkozásról sem.

Tetszett a könyv, jól szórakoztam olvasás közben, és nagyon hamar a történet végére értem. Ám a könyv végével nem teljesen vagyok elégedett, nekem ez egy kicsit túl gyors és komor befejezése volt az előzményekhez képest, főleg egy gyerekkönyv esetében.

És már film is készült belőle, ráadásul Miss Marple játssza a nagymamát

8/10

Zsófi

L.M. Montgomery: Anne otthonra talál

Legelőször is köszönetet szeretnék mondani Lonette-nek, a Varázstinta blog írójának, mert többször is rajongva és szeretettel említette az Anne Shirley könyveket,  az ő hatására került Lucy Maud Montgomery Anne otthonra talál könyve a kezembe. Lonette kedvenc könyvei közé tartozik ez a regény, most már elmondhatom, hogy az én kedvenceim között is ott a helye. Köszönet érte. :)

Az idős és magányos testvérpár - Marilla és Matthew Cuthbert - elhatározza, hogy örökbe fogad egy árva fiúgyermeket, aki segítségükre lesz a gazdálkodásban.  Valamiféle véletlen folytán egy vörös hajú, szeplős, vézna kislány várja Matthew-t az állomáson.  Anne Shirley, aki e-vel kéreti a nevét mondani, mert úgy ezerszer jobban fest, bár szívesebben lenne Cordelia, mert az meg olyan előkelő, szóval ez az Anne amilyen vézna, olyan sokat beszél. Már a hazaúton lyukat beszél a női nemtől óvakodó Matthew hasába, aki meglepő módon mégsem érzi magát kényelmetlenül, hanem azt veszi észre, hogy élvezi az utat Anne társaságában. 

Hazatérésük után Marillán a meghökkenés sora, és a nagy probléma eldöntése, maradhat-e náluk Anne, megtartják-e vagy visszaküldik, és várnak egy fiúra. Annie viszont annyira varázslatos, annyira szeretetre méltó, hogy próbaidőre maradhat, és közben mindent elkövet, hogy alkalmasságát bizonyítsa. 

Ami nem egyszerű dolog, mert igen önérzetes és makacs, a legkisebb sérelem is heves konokságot, ellenkezést vált ki belőle. A furcsa beszéde és szóhasználatai miatt pedig eléggé csudabogárnak tűnik. 

Lucy M. Montgomery az 1900-as évek elején írta ezt a könyvet, de ez nekem olvasás közben fel sem tűnt. Annyira szeretetre méltó főhőst teremtett, akit nem lehetett nem szeretni,  a folytonos végeérhetetlen mondandója miatt pedig állandó mosolyoghatnékom volt. Olyan bájos, olyan kedves és olyan jószándékú leányzó volt Anne, hogy nagyon hamar én is a szívembe zártam, és így volt ezzel mindenki Avonlea-ben. Egy csapásra megkedvelte szinte mindenki, iskolába járt és barátai is lettek. Még azok szívét is meglágyította, akiét senki más nem tudta.

Annyira jó volt egy ilyen könyvet olvasni! Amiben minden szép és egyszerű, nincsenek nagy bonyodalmak, egyszerűen csak valami nagyon jó érzés fogja el az embert, hogy olvashatja. Ahogyan a zárkózott, érzelmeit magába rejtő Marilla megszereti Anne-t, ahogyan a hallgatag Matthew a maga módján harcol Anne-ért, ahogyan Anne megszereti a Zöldmanzárdos házat és lakóit, és amennyire vágyik egy igazi, kebelbarátnőre, ezek mind-mind torokszorító pillanatok voltak. 

Nagyon jól játszott ez a könyv az érzelmeimmel. Imádtam Anne hatalmas, kacifántos, irodalmi szófordulatokkal teletűzdelt monológjait.  Szépek is voltak és mulattatók is. Komolyan mondom, még engem is megtanított, hogy nézzek másképp a dolgokra. :) Anne mindenféle egyéb mókás helyzetbe keveredett és még mókásabb módon vágta ki magát belőlük, sokat nevettem a könyv olvasása során. Olyan is volt, amikor potyogtak a könnyeim a meghatottságtól. Bájosan régimódi, imádnivaló történet. Érzelmek, szeretet, szomorúság, vidámság, hétköznapi emberek, csodaszép táj, egyszerű történések, ez volt a könyv és mégis felejthetetlenül varázslatos volt. Természetesen ezek után szépen, sorban elolvasom a többi Anne-történetet is.

10/10

Bea

Sarah Lotz: A Hármak

Négy repülőgép-katasztrófa.

Három túlélő gyerek.

Egy üzenet, amely örökre megváltoztatja a világot.

Fekete Csütörtök: ezt a napot senki sem felejti el.

Négy utasszállító repülőgép szinte egyszerre zuhan le a világ négy különböző pontján.

Csupán négy túlélő van. Három közülük gyerek, akik szinte sértetlenül megmenekülnek. De egyre furcsábban viselkednek.

A negyedik túlélő egy amerikai háziasszony, aki nem sokkal a tragédia után meghal. Ám előtte fontos üzenetetet küld a telefonjáról a lelkipásztorának.

Az üzenet örökre megváltoztatja az emberek sorsát.

Isteni gondviselés vagy ördögi cselszövés?

Első dolog ami eszembe jutott, ahogy a könyv végére értem: jaj nekem, miért nem foghatom most azonnal a kezembe a második részt? El is olvastam gyorsan a következő rész, a Negyedik nap fülszövegét, de sajnos nem lettem sokkal okosabb, bár nem is tudom mire számítottam... :)

A Hármak nem volt rossz, sőt! Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy bő két nap alatt elolvastam. Nagyon tetszett a történetnek a könyv a könyvben formája, én még nem olvastam ilyen felépítésű könyvet ezelőtt.

A történet a következő: négy repülő a világ különböző pontjain lezuhan, a katasztrófákat csak három kisgyermek éli túl, és mindent összevetve nagyon kicsi az esélye annak, hogy ez véletlen legyen. A világ, az emberek tehetetlenek, a katasztrófák kivizsgálásai sem nyújtanak mindent megmagyarázó és tisztázó eredményeket. A kérdés mi, vagy ki állhat a történések hátterében? Mi lehet a jelentése a haldokló Pamela Davis utolsó, lelkipásztorának hagyott rejtélyes üzenetének?

Miután az első fejezetben végigkísérhettük, ahogyan lezuhan Pamela Davis gépe Japánban, el is kezdődik a könyvben  Elspeth Martins Fekete Csütürtök című könyve, amelyben interjúkon, újságcikkeken és chatbeszélgetéseken keresztül megismerhetjük, hogy milyen hatással volt a világra és az emberek életére a repülők lezuhanása.

Ettől a "könyv a könyvben" formától pedig végig olyan érzésem volt, mintha egy igaz történet elevenedne meg a szemem előtt.

Megismerhettem a repülők lezuhanásának részleteit, beszámolókat olvashattam a becsapódás pillanatáról, belehallgathattam a pilóták lezuhanás közbeni párbeszédébe,  és megismerhettem a három túlélő gyerek gondviselőit és betekinthettem a katasztrófa utáni mindennapjaikba. Láttam a nehézségeket,  amikkel szembe kellett nézniük, az agresszív sajtót, a konspirációs elméletek gyártóit és a vallási fanatikusokat is. Sokszor gondolkodtam azon, hogy én vajon, hogy viselkedtem volna ezekben a helyzetekben, mit gondoltam volna erről az egészről.

A furcsán viselkedő túlélő gyerekekről pedig időnként igazán kitört a frász, Jesstől a kislánytól tartottam a leginkább.

Pamela Davis utolsó üzenete után elnevezett és kialakult vallási kultusz és mozgalom, úgymond szekta is nagyon félelmetes és hatalmas méreteket öltő volt, bár jobban belegondolva ilyenre már a mi világunkban is volt példa.

Ám amellett, hogy nagyon élveztem az olvasást és csak úgy faltam a lapokat annak a reményében, hogy na most végre majd kiderül valami, egy kicsit csalódtam a történet lezárásában illetve csak abban, hogy nemhogy semmiféle lezárást nem kaptam, hanem csak egy még hatalmasabb nagy kérdőjelet. Szóval itt maradtam meghatározatlan időre magamban a nagy kérdéseimmel, amire remélem, amint megjelenik a következő rész,  azért fogok válaszokat kapni. Anyának pedig most az javaslom, hogy várjon az olvasással addig, amíg majd megjelenik a második rész, ne végezze úgy mint én a könyv végén.

U.i.: Azt mondjuk nagyon nem értem, hogy miért virít Stephen King neve ugyanolyan méretben a borítón, mint az íróé. Jó persze értem, hogy miért, csak nem értek vele egyet, mert szerintem enélkül is elég figyelemfelkeltő lenne a borítója, meg úgy maga a könyv is.

(nagyon erős)8-9/10

Zsófi

Ezeket néztük a héten #7

Az idős Mr. Holmes története, Star Wars VII., meg egy kis személyes: kalandok a banyatankkal és a Star Warsos poharakkal. 

Kedvenc íróink: Wass Albert

Wass Albert nem mindkettőnk kedvenc írója, de talán Zsófinak is kedvence lesz, ha megismerkedik a műveivel. Wass Albert esetében nem beszélhetek arról, hogy minden művét elolvastam, mert hatalmas életművel rendelkezik. Szerencsére valamikor a 90-es években elég sok könyvét sikerült beszereznem, nagy részét már el is olvastam, de még mindig vár rám jó pár darab. 

Wass Albert 108 éve, 1908. január 8-án született egy Válaszút nevű erdélyi faluban. Szülei korán elváltak, így nagyapjával töltötte gyermekkora legtöbb idejét. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református kollégiumban végezte. Debrecenben a Gazdasági Akadémián szerzett erdészeti diplomát, majd Németországban és a párizsi Sorbonne-on tanult tovább, ahol erdőmérnöki és vadgazdasági diplomákat szerzett. 

Az 1940-es években erdőfelügyelőként dolgozott Dés településen, majd 1942-ben tartalékos katonai képzésen vett részt. A második világháború utolsó szakaszát katonatisztként élte át. Észak-Erdély újbóli román elfoglalása előtt, 1945-ban nyugatra emigrált. Négy fiával az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, felesége és egy fia Németországban maradt. 1952-ben újranősült, skót származású feleségével Floridába költöztek, ez lett a végleges otthonuk. 

Egy kis ajánló a műveiből:

A funtineli boszorkány

Ezt a könyvet olvastam el tőle legelőször és teljesen megbabonázott, azonnal az író rajongójává váltam. Annyira gyönyörűen ír Wass Albert, hogy szavakkal ki  sem tudom  fejezni. Bár a történet baljós, az események fenyegetőek, mégis szeretnem kellett a benne lévő emberségért, a gyönyörű természetért, a csendért, a tisztaságért, a szép és igaz dolgokért, az életért. Ahogy ír az állatokról, az erdőről, a növényekről, ahogyan szövi a történetet, az valami gyönyörű. Ha a történet összes apró mozzanatára nem is emlékszem már, hiszen úgy húsz éve olvastam, de a hangulata, a tisztasága máig bennem van. Ünnepélyesen ígéretet is teszek magamnak, hogy hamarosan ismét elolvasom.

Eliza

A vadnyugat első telepeseiről, kezdeti nehézségeiről, beilleszkedésükről, életük megalapozásáról szól ez a könyv. Benne Elizával, aki egy egyszerű, de dolgos lány, és Jakobbal, aki bár írástudatlan, de elszánt, dolgos férfi, aki vinni akarja valamire az életben. Kettőjük küzdelméről, szerelméről szól. Nagyon szeretem Wass Albert írásmódját, és azt hiszem erről a könyvről elmondhatom, hogy a második  legnagyobb kedvencem az írótól.

Kard és kasza 

Legyen ez a harmadik nagy kedvencem. Két köteten keresztül olvashatunk gyönyörű, "wassalbertes" tájleírásokat, erdélyi magyar történelmet, családregényt. Szeretetről, hitről, fantasztikusan olvasmányosan. Olykor igen megrázóan.

Persze vádolták - e könyve kapcsán is - elfogultsággal, a magyarság felsőbbrendűségét illetően, de ez a könyv akkor is nagyon emlékezetes, nyomot hagy az emberben.

Adjátok vissza  a hegyeimet!

Ennek a könyvnek már a címében ott van a kétségbeesés és a bátorság. Megrázó, szívfacsaró, gyönyörű, nagyon sírós. Gyönyörű tájakkal, igaz emberekkel, szépséggel és aljassággal.

Tavak és erdők könyve

Meseszép, különleges történetek, gyerekeknek és felnőtteknek. A jóságról, a szépségről, a természet és állatok szeretetéről, magával ragadó mesék.

Ez csak egy rövid ízelítő, ha sikerült kedvet csinálnom hozzá keressétek a könyveit, olvassatok Wass Albertet. 

(Magamnak mindenesetre sikerült, így elő is veszem a Tavak és erdők könyvét.)

Bea

Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora

Jean Brodie kisasszony karizmatikus tanító és a tökéletes femme fatale. Élete negyvenes éveiben jár, avagy saját szófordulata szerint "fénykorában", és egyetlen hivatásának azt tekinti, hogy a Brodie-féle csapatot, vagyis osztálya 5-6 kiválasztott diákját a krémek krémjévé formálja. Egyéni pedagógiai és életfelfogása az iskolavezetés állandó támadásainak céltáblájává teszi. Megosztó személyiség, aki nemcsak kollégái számára, de tanítványainak is örök életre szóló enigma. Az 1930-as évek egyszerre felvilágosult és képmutató Edinburghjének háttere előtt kibontakozó történetben idősíkok csúsznak egymásra, perspektívák nyílnak meg és értelmezik egymást, és szemünk előtt kibontakozik a modern angol irodalom egyik legizgalmasabb nevelődési regénye, és Jean Brodie kisasszony tragédiája, aki tanítványa árulása nélkül sohasem szenvedett volna vereséget.

Amikor a könyv végére értem, felkiáltottam, hogy végre vége! Pedig nem volt egy hosszú olvasmány, csupán 158 oldal, és tulajdonképpen ez a rövidség volt az oka, hogy nem hagytam félbe. 

Egy brit lányiskola, egy karizmatikus femme fatale tanítónő, aki nagy hatást gyakorol a taníványaira, Edinburgh az 1930-as években, féltékeny kollégák, és befolyásolható diáklányok, a fejemben teljesen másféle történetet képzeltem el ezeknek az összetevőknek a felhasználásával, és a fülszöveg alapján is másra számítottam.

Milyen volt Jean Brodie? Milyen volt a Brodie-féle csapat? Fogalmam sincs, számomra ez nem igazán derült ki a könyvből. Karizmatikus, femme fatale tanárnő helyett én csak egy nőt láttam, aki a saját élete egyszínűsége miatt politikai eszméket hajszol, és könnyen befolyásolható kislányok fejét tömi meg mindenfélével, döntéseket hoz meg helyettük, sőt egyesekkel elég kegyetlenül is bánik. Engem egyáltalán nem varázsolt el a személyisége, amit igazából a könyvből eléggé meg sem ismerhettem. Nem tudtam meg, hogy a felszín alatt, milyen ember volt Brodie kisasszony, aki most élte a fénykorát, és ezt úgy körülbelül minden harmadik oldalon meg is ismételték, hogy el ne felejtsük.

A Brodie-féle csapatot szintén nem ismerhettem meg túl részletesen, nem tudtam meg milyen ember volt Sandy és Jenny, vagy, hogy mit érezhetett a kis Mary, amikor Brodie kisasszony megalázta. 

A lányok felnőttkoráról pedig megint csak egy pár morzsát kapunk meg, hogy abból ítéljük meg magunknak, hogy milyen hatással is volt rájuk a fénykorát élő Jean Brodie kisasszony.

Mindent összevetve csak annyit tudok mondani, hogy ez nem az én könyvem, történetem volt.

6/10

Zsófi

Rick Yancey: Végtelen tenger

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt.

Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek...

Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő - életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

A trilógia első részéről, Az ötödik hullámról írt értékelésemet itt olvashatjátok. A könyvvel kapcsolatban még egy bejegyzés született, új rovatunkban, a Különvéleményben Zsófi is leírja a véleményét, amit én természetesen elfogadok, de azért próbálom a helyes irányba terelni Zsófi gondolatait.:)

Nehéz úgy írni a Végtelen tengerről, hogy ne áruljak el semmit. Márpedig természetesen nem akarok és nem is fogok. Induljunk ki a fülszövegből. Abban a lepukkant hotelban kezdődnek el, vagy folytatódnak az események. Eleinte én is tanácstalanul olvastam, szinte tébláboltam a szereplőkkel együtt, hogy akkor most mi legyen, van-e bármire is valamiféle remény. Van-e esély egyáltalán az életre, van-e esélyük küzdeni érte, a szupertechnikával rendelkező idegenek és a gyermekekből képzett hadseregük ellen.  Nekem úgy tűnt, hogy ezt sokszor ők maguk sem tudják, sőt én is éppen ennyire zavart voltam, kilátástalan helyzetben éreztem magam, egyszóval hamar sikerült ismét belehelyezkednem a történet eseményeibe. 

Aztán egyikük elindul, hogy a fülszövegben is említett téli szálláshely ügyében felderítést végezzen.  Hirtelen beindulnak az események. Van aki jön, van aki megy, van aki megsérül, van aki fogságba esik és van akit hajt az ígérete. 

Új szereplők jelennek meg, a régi szereplők életéről is tudhatunk meg részleteket, több szemszögből olvashatjuk az eseményeket. Miközben próbáltam rendbeszedni ismereteimet az idegeneket illetően, összerakni a morzsákat, amit kaptunk az előző részben, hozzáadva azt, amit ebben a részben megtudhattunk, azt gondoltam, hogy most már nagyjából értem, hogyan működnek, mit akarnak és miért. 

Ekkor azonban az események olyan fordulatot vettek, hogy felváltva kristályosodott ki és homályosodott el a kép bennem, a gondolatok száguldottak az agyamban, teóriákat gyártottam és próbáltam megérteni, hogy akkor most MI VAN??!!! Mikor már azt gondoltam, hogy na jó végre kezdem érteni, kezdek többet megtudni, akkor rájöttem, hogy semmit sem értek. Mert minden a feje tetejére állt, értelmetlenné vált. Vagy éppen értelmet nyert? Komolyan, én már semmit sem értek.

Mint egy ember, aki úszik a Végtelen Tengerben, nem tudja, hogy került oda, nem tudja hogyan megy el onnan, nem tudja lát-e valamit, vagy csak képzeli, nem tudja kicsoda tulajdonképpen és azt sem tudja, hogy tud-e úszni egyáltalán. Szerintem amúgy zseniális fordulatok, szürrealisztikusnak tűnő események, és kiváló befejezés jellemzi ezt a részt is. Talán még jobban is tetszett, mint az első kötet, de ez egy trilógia esetében talán nem is hátrány. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea

Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek

A tizenkét éves Billie és anyukája egy kisvárosba költöznek, egy roskatag, ám a felnőttek szerint bájos házba. A kislány azonban már az első perctől kezdve gyanakodva méregeti új otthonát. Sok itt a furcsaság. Például az előző lakók olyan sietve távoztak, hogy még a gyerekek könyveit és rajzait sem vitték magukkal. Vagy ott vannak azok a furcsa üvegfigurák, amik rejtélyes módon vándorolnak a szobában. Máskor meg egy apró tenyérnyom tűnik fel egy poros asztallapon. Az ehhez hasonlsó különös esetek egyre szaporodnak, ezért Billie, valamint barátai, Simona és Aladdin arra a következtetésre jutnak, hogy a házat kísértetek lakják. Na de az ő korukban már senki nem hisz a kísértetekben! Kell lennie valami ésszerű magyarázatnak! A három gyerek nyomozni kezd, hogy kiderítse: milyen titok lappang a különös események mögött.

Nyikorgó parketta, himbálózó lámpa, rejtélyes eredetű üzenetek, egy régi ház és három elszánt jó barát, akik a nyomába erednek ezeknek a rejtélyeknek. Nekem tetszett ez a gyerekeknek íródott nyomozós kísértethistória, egy nap alatt el is olvastam a könyvet, mert a kis oldalak és a nagybetűk miatt gyorsan lehetett vele haladni. A cselekmény titkai is magukkal ragadtak. Billie-ékkel együtt nem mertem megnézni, hogy ki kopogtat az ablakon, és szerintem én egy ilyen éjszakai ablakkocogtatás után a paplan alól sem mertem volna kikukucskálni, így igazán bátornak tartottam őt és Simonát. Aladdin meg egy nagyon bájos fiúszereplő volt, már ha egy fiúszereplőt lehet bájosnak nevezni.

Tetszett az írónő stílusa, a környék, ahol a történet játszódott, a régi faház, a tengerpart közelsége és a szereplőket is nagyon megkedveltem. Billie, Simona és Aladdin pedig nagyon jó nyomozó-hármast alkottak. Így természetesen el fogom olvasni a sorozat második részét is.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik "gyors" kikapcsolódásként egy igényes gyerekkönyvet olvasnának, és bátrabb gyerekeknek is, mert én bizony egy kicsit megborzongtam a kísértetes részeknél, és a mi tízévesünket ismerve, ha elolvasta volna a könyvet, annak bizony az esti ide-oda kikísérgetés újbóli igénylése lett volna az eredménye.

9/10

Zsófi

Borzongós kedd

Egy kis válogatás a az utóbbi időkben olvasott thrillerekből és krimikből összeállítva.

Sophie Mckenzie: Mióta meghaltál

Ez egy igazán letehetetlen könyv volt, olyan igazi "azt a mindenit" befejezéssel.

A történet főszereplője Geniver, aki nyolc évvel ezelőtt vesztette el a gyermekét, és ezt a mai napig nem tudta feldolgozni. Egy nap becsenget hozzá egy ismeretlen nő, aki azt állítja, hogy a kisbabája egészségesen született és nem halt meg, mint ahogy azt a férje, és orvosa is állítja. Így Geniver nyomozni kezd, hogy fényt derítsen múltjának sötét titkaira. A könyvet olvasva nem fogjuk tudni, hogy kinek hihetünk, ki mond igazat, s ki hazudik, az elkerülhetetlen végkifejlet felé tartva pedig már esélytelen, hogy akár csak egy perce is megszakítsuk az olvasást.

Pierre Lemaitre: Téboly

Ezt a könyvet szintén jellemezhetem a letehetetlen jelzővel (bár szerintem minden jó thrillert megillet ez a jelző). A történet nagyon is nyomasztó és sötét volt, de ettől eltekinve tetszett a könyv. Aki szereti a jó borzongatós, agyafúrt pszichothillereket, ki ne hagyja ezt a könyvet.

John Scalzi: Bezárt elmék

Jobban belegondolva ez a könyv nem is volt olyan rossz, csak sajnos engem nagyon sok más történetre emlékeztetett, úgy tűnt, minhta az író csipegetett volna innen is, onnan is egy kicsit, és ez sokat levett nekem az olvasás élményéből. Valószínű, hogy ha nem folyton ehhez és ahhoz hasonlígattam volna, akkor lehet, hogy jobban tudtam volna élvezni.

M.C Beaton: Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka

Agatah Raisin történeteit nem ajánlatos nagy dózisban olvasni, legalábbis a saját tapasztalataim szerint, mert így hamar az agyunkra mehet. Nálam az vált be a legjobban, hogy minden hónapban engedélyeztem magamnak egyet, így nagyon élvezhetőek maradtak számomra a nyomozásai, és nem mentek az agyamra Agatha hülyeségei sem, hanem nagyon jót szórakoztam rajtuk.

A balszerencsés boszorka szerintem a sorozat kiemelkedően jó részei közé sorolható, a gyilkossági - nyomozós szál is szintén kiemelkedően jó volt. Mondjuk az igaz, hogy M.C Beaton krimijei számomra inkább olyan nevetős krimiknek számítanak, és meg sem próbálom őket az úgymond klasszikus bűnügyi történetekhez hasonlítani.

Úgyhogy azt hiszem, készen is állok Agatha egy újabb kalandjára!

Paula Daly: Milyen anya az ilyen?

Ez eléggé megosztó könyv, de nekünk tetszett. Zsófival vitatkoztunk is a történet alaphelyzetén, azon, hogy mennyire felelős a főszereplő Lisa, lánya osztálytársának eltűnése miatt. Inkább azon thrillerek közé tartozik, amelyek lélektani vonalon is boncolgatják az eseményeket.

Chevy Stevens: Nincs menekvés

Egy emberrablásos és fogvatartásos történet, nagyon jó felépítéssel. Megrázó volt, izgalmas, végig feszült. A könyv felépítése miatt már az elején tudhattuk a végét, de amik közben történtek, azok minden képzeletet felülmúltak.

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

Öt alak áll körbe egy sekély sírhantot. Mindannyian kivették részüket az ásásból. És egy életre némaságot fogadtak... Csakhogy a végzet és Kim Stone felügyelőnő elől nem lehet elbújni.

Egy letehetetlenül izgalmas krimi, sokrétű figurákkal.

Nem olvastam nagyon sok krimit mostanában, pedig régen nagy krimirajongó voltam. Persze azért előfordul most is az olvasmányaim között, de nem jellemzően sok. Pedig ha ilyenek lennének, mint az Elfojtott sikoly, akkor valószínűleg sokkal hamarabb a kezembe vennék egy-egy nyomozós sztorit. Na nem az elborzasztó, szörnyű bűnesetek fogtak meg annyira, hanem a szereplők nagyszerűsége. 

Először is Kim Stone, a magát keménynek láttató, motorokért rajongó nyomozónő. Kívülről egy hideg, érzéketlen, kemény főnöknek tűnik, közben lassan kiderül róla, hogy a saját életének szörnyű emlékei és tragédiája miatt teszi el dobozokba a rossz, elviselhetetlen emlékeit, és megpróbálja soha nem elővenni őket.  A munkájában piszkosul jó, nem kifejezetten tartja be a szabályokat, a főnöki utasításokat és iszonyatosan jó,  szarkasztikus humora van. 

Egy másik nagyszerű szereplő Bryant, a kijelölt társa a nyomozásban és a csapatának egyik tagja. Ők ketten nagyon jó párost alkottak, pedig gyanítom azért még a következő részekben lesz mit megismernünk az életükből, imádtam a humorizálásukat, a párbeszédeiket. Kérdezhetnénk, hogy egy szörnyű gyilkosságokkal teli krimiben mit kereshet a humor, de igenis van helye a történetben. Szükségük van rá a szereplőknek, hogy el tudják viselni az újabb és újabb napvilágra került gyilkosságokat, a kézzel fogható bizonyítékok látványát, és szükségünk van rá nekünk, olvasóknak is, hogy enyhítse az olvasott borzalmakat. 

Kim csapatának többi tagja is szimpatikus figurának tűnt, de róluk még nem tudtunk meg túl sokat, gondolom majd a következő részekben ők is közelebb kerülhetnek hozzánk. 

Tetszett, hogy emberközeliek voltak a nyomozók, az életükről is megtudhattunk részleteket. 

Ahogy az első gyilkosságra fény derült, beindult a nyomozás, majd kiderült, hogy nemcsak egy jelenkori gyilkost kell keresniük, hanem múltbeli borzalmak elkövetőjét is. Emiatt különösen izgalmas volt, ahogyan folyt a nyomozás, összekapcsolódtak a szálak. 

A történet közepén azt hittem, hogy tudom ki a gyilkos, aztán kétségek támadtak bennem és kettőre bővült a gyanúsítottaim köre. Amiből egyikőjük be is jött a végén, de azért közben időnként meginogtam meggyőződésemben.

Angela Marsons annyira jól keverte a szálakat, hogy a másik, jelenkori gyilkos személye fel sem merült bennem, vagy arra már nem is koncentráltam, így szinte letaglózott a befejezés. Amire azt kell mondanom, hogy remek volt. 

Voltak még egyéb szörnyű dolgok a könyvben, mint  nevelőotthonokba adott gyerekek, gyermekbántalmazás, Kim lelkének szörnyű, sötét titkai, de ugyanakkor egy kerek egész történetet kaptunk, emberi együttérzéssel, gondoskodó szeretettel, és megható befejezéssel. Türelmetlenül várom Kim Stone újabb kalandjait!

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak! 

10/10

Bea

Ezeket néztük a héten #6

Egy kellemes családi film, egy nem annyira jó és egy egész jó sci-fi plusz egy kis filmes vonatkozású személyes - ezeket néztük a héten. 

Különvélemény

Új rovatot indítunk, aminek az apropóját két közelmúltban - mindkettőnk által - olvasott könyv adja. 

Általában hasonló az ízlésünk a könyvek terén, de azért vannak kivételek. Én szeretem a disztópiákat, Zsófi nem annyira. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még egyiket sem értékelte sem 10 pontosra, sem túl lelkendezően, és mindig talál benne kifogásolnivalókat szép számmal. Nem szereti azt sem, hogy a disztópiákban általában tizenévesek a főszereplők. 

Az eltérő véleményünk megfogalmazása egyébként még azért is hasznos, hogy saját magunkat is megnyugtassuk, és benneteket is,  ha egy olyan könyvet olvasunk, ami például a molyon nagyon jó értékeléseket kapott, nekünk pedig nem tetszett - vagy akár fordítva - hogy ne aggódjunk ezért, hiszen még családon belül is előfordulnak ilyenek. Máig nem bocsátottam meg például Zsófinak a Marsit. :) Vagy például a Burok sem lett a kedvence, nekem pedig igen. Akkor már el is jutottunk a Különvélemény rovatunk első könyvéhez, ami Az ötödik hullám. Az én értékelésemet itt olvashatjátok, most pedig Zsófi mondja el, hogy miért nem lopta magát a szívébe.

Cselekményleírást tartalmazhat!

Lauren Oliver: Szobák

Meghal Richard Walker, a magányos pátriarka. Megérkezik az elidegenedett család - Caroline, a megkeseredett elvált feleség, Trenton, a zaklatott kamasz, Minna, az engesztelhetetlen lány -, hogy átvegyék az örökséget, egy sokszobás vidéki házat, és egy élet kacatjait. Ám Walkerék nincsenek egyedül. A fojtogató falak között ott kísért Alice és Sandra, a rég halott asszonyok, akiknek nyughatatlan lelke örökre hozzá van kötve a házhoz. Alice és Sandra térért és emlékekért dulakodva, egymással marakodva és a saját életükre emlékezve lesik a családot. Bár a hangjukat nem hallani. a házzal üzennek, fűtőtestek sziszegésében, lépcsők recsegésében, kiégő villanykörtékkel. Élőket és holtakat kísértenek a fájdalmas emlékek, amelyek vulkanikus erőkkel törnek a felszínre. Amikor megjelenik egy új kísértet, és kiderül, hogy Trenton tud beszélni vele, az élők és a holtak világa összeütközik, aminek robbanás lesz a vége.

Az elegánsan felépített és ragyogóan ütemezett Szobák lebilincselő és fantáziadús kísértethistória, ugyanakkor felejthetetlen és megrendítő családregény.

Korábban olvastam már az írónő egy másik könyvét, a Mielőtt elmegyek címűt. Ami attól függetlenül, hogy egy szereplő sem volt szimpatikus, és a történetét sem mondhatjuk különösképpen egyedinek, de tetszett.

A Szobáknál is maradtak a rettenetesen ellenszenves szereplők, de a történetet akár egy kicsit különlegesebbnek is nevezhetjük.

De, akkor most itt jön az a nagybetűs DE. :)

Rögtön az első fejezetben megismerhetjük a már előbb is említett, nem túl rokonszenves szereplőinket: a pattanásait vakargató, önbizalomhiánnyal küszködő tizenéves fiút Trentont (igen, igen a pattanás vakargató fontos jelző, még többször is meg fogják említeni e nem túl szép szokást a történet folyamán), a fiatal anyukát Minnát, akiről elsőre még nem is tudtam mit gondoljak (később bőven kárpótolt ezért a könyv...), és az iszákos Caroline-t.

Akik, mint a fülszövegből is kiderült,  a ház elhunyt tulajdonosának Richard Walker nek avolt felesége és a gyerekei, azért jöttek, hogy hozzálássanak kitakarítani a házat, és megszervezni a temetést, e két dolgot nevezhetjük a regény főcselekményének is, kiegészítve némi extrával.

Itt jönnek képbe a szellemek, Alice és Sandra, akik végigkommentálják a ház kitakarításának folyamatát, és egyáltalán nincsenek valami jó véleménnyel a könyv élő szereplőiről. Mozaikdarabkák tűnnek fel előttünk az ő életükből is, amik összeállnak valamivé a könyv végén, de számomra semmiképpen sem valami egésszé.

A szellemeinket úgymond nem a klasszikusan vett szellemként kell elképzelni, csak amolyan hangokként, alaktalan valamikként, a házban ragadt lelkekként. Ha nagyon kritikus akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy számomra ők csak amolyan narrátori szerepet töltöttek be a könyvben (de az oldalszámnövelő hatásuk sem elhanyagolható). De azért azt is megjegyezném, hogy csak a könyv második felében kezdett ez a vélemény megfogalmazódni bennem, az elején még úgy gondoltam, hogy akár valami különleges dolog is lehet ebből.

Az élő szereplőink életéből itt-ott felsejlik valami, egy régi emlék, sérelem, vagy trauma, de sajnos ezeket én túl kevésnek találtam, így nem tudtam megérteni, hogy miért lettek ők olyanok, amilyenek. Trenton egy korábbi autóbalesetét annyiszor megemlítették, hogy azt hittem valami nagyobb jelentősége lesz majd később. Ugyanez az eset állt fent Richard Walker sokszor emlegetett kibírhatatlan természetével is. Túl hamar bezáródtak számomra azoknak a bizonyos szobáknak az ajtajai, rám hagyva a megválaszolatlan kérdéseimet.

A könyvben központi szerepe volt Richard Walker házának Coral Rivernek, ám amit nagyon hiányoltam, hogy úgy igazából egyszer sem kaptunk egy leírást sem a házról, sem a külsejéről, sem a belsejéről, ami szerintem fontos lett volna.

Ezektől függetlenül valahogy mégsem volt olyan rossz olvasni a könyvet, hamar a végére értem, de én valami többre számítottam, és nagyon sok kérdésem maradt megválaszolatlanul is. Sok dologról hittem azt a történet folyamán, hogy a végén majd biztos lesz valami célja, vagy jelentése, ám mégsem lett.

És igazából sem kísértethistóriának, sem családregénynek nem nevezném a könyvet, legalábbis nekem ezek műfaji meghatározások teljesen mást jelentenek.

7/10

Zsófi

Cassie Beasley: A varázslatos Circus Mirandus

„A Circus Mirandus az a fajta hely volt, amivel egészen tele lesz az ember feje.”

Micah életének legmeghittebb órái azok, amikor Ephraim nagyapa csodálatos történeteit hallgathatja a Circus Mirandusról, arról a varázscirkuszról, ahova nagyapjának még gyerekkorában sikerült eljutni. Ott találkozott a Fényhajlítóval, aki ígéretet tett neki: teljesíti egy kívánságát. Ephraim súlyosan megbetegszik, úgy érzi, eljött az idő, hogy beváltassa a Fényhajlítóval az ígéretét. Micah-ban ekkor tudatosul, hogy a Circus Mirandus, noha túl meseszerű, a valóságban is létezik. Útra kel, hogy megkeresse a cirkuszt és a Fényhajlítót, hiszen ez az egyetlen esélye, hogy megmentes nagyapját.

Varázslatosan szép történet a képzelet erejéről, hazatalálásról, elszakíthatatlan kötelékről. Gyönyörű ívű, igazi remekmű, értékes iránytű, mely irányt ad, hogy megtalálhassuk saját utunkat.

Megint csak ismételni tudom magam, hogy azért szeretek ifjúsági és gyerekkönyveket olvasni, mert nem lehet csalódni bennük, viszont általában nagyon is izgalmasak, csodálatosak, olykor meghatóak, szóval nagyon jót tesznek az én gyermeklelkemnek. 

Hamar kiderült, hogy a Circus Mirandus is egy ilyen igényes és rendkívül élvezhető gyermekkönyv lesz.

Már rögtön az első oldalakon kapunk egy gonosz nagynénit, egy aranyos tízévest Micah Tuttle személyében, és egy nagy mesélőkedvvel ellátott nagypapát, majd később még megjelenik Micah osztálytársa, a néha tudálékos, de jószívű Jenny is.

Ephraim nagypapa meséi nyomán a szemünk elé tárul a varázslatos Circus Mirandus, megismerjük Geoffrey-t a jegyszedőt, akinek igencsak érdekes elképzelései vannak a belépőjegyekről. Megismerjük az Erőseket és a Bámulatos Amazóniai Madárnőt, aki gyönyörű hangjával még a madarakat is megbűvöli, és együtt reppen fel velük a látogató gyerekek nagy örömére és csodálatára. Én mint nagy cirkuszrajongó imádtam ezeket a részeket. A cirkuszban megismerünk még egy nagyon fontos szereplőt is, mégpedig  Az Embert, Aki Fényt Hajlít (de használhatjuk még a Fényhajlító elnevezést), aki varázslat segítségével, csodálatos helyekre repíti el a gyerekeket.

A csomókészítésben nagyon ügyes Ephraim pedig kiérdemel egy csodát a Fényhajlítótól.

Micah látja, hogy a nagyapja nagyon beteg, ezért mindenképpen meg szeretné találni a Circus Mirandust, és a Fényhajlítót is, hogy a nagyapa megkaphassa a csodáját.

A cirkusz keresésébe beszáll még Jenny is,  és ezzel kezdetét veszi a nagy kaland.

Még ejtenék pár szót a Tuttle család csomókészítő mesterségéről is, amiben mind Ephraim, mind Micah igen ügyesen tevékenykedett.

A varázslatos cirkuszi hangulatnak sikerült magával ragadnia, részt vettem a kipu csomók készítésében, és  nagypapa csodájának keresésében is, amit nagyon élveztem, de mindeközben néha elszorult a torkom, hisz a varázslat és a kalandok mellett még egy nagyon komoly dologról, a szeretteink elvesztéséről, a búcsúzásról szólt a a könyv. Megmutatta azt nekünk, hogy egy történet vége, akár egy új élet kezdete is lehet.

A könyvet köszönöm a Betűtészta Kiadónak!

9/10

Zsófi