John Boyne: Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett

Brocketékben nincs a világon semmi rendkívüli. Unalmasak, Tiszteletreméltóak (erre büszkék is), s lenéznek mindenkit, aki különös vagy éppen csak Másmilyen. Barnaby Brocket azonban a születése pillanatától fogva ellenáll a gravitáció törvényének... és lebeg. Mivel mindenáron a szülei kedvében akar járni, Barnaby igyekezne két lábbal állni a földön - csakhogy erre egyszerűen képtelen. Egy végzetes napon Brocketéknél betelik a pohár. Sosem kérték, hogy különc, abnormális, lebegő gyermekük legyen. 

Barnabynak mennie kell... A cserbenhagyott, rémült és magányosan lebegő Barnaby útját egy igazán különös hőlégballon keresztezi, s ezzel megkezdődik varázslatos világkörüli utazása....

Valamikor gyerekkoromban olvastam egy Delfin-könyvet, A repülő ember volt a címe. Az nekem akkor annyira tetszett, hogy azóta a repülni tudó emberekről íródott történetek, elsőbbségi olvasást élveznek nálam. Ebben a könyvben Barnaby sokkal rosszabb helyzetben volt, mint egy "átlagos" repülő ember. Ő nem tudott repülni, egyszerűen nem tudott megmaradni a földön, nem hatott rá a gravitáció és ha nem volt lesúlyozva, akkor egyszerűen fellebegett az égbe. 

Szerintem ezt a könyvet lehet felnőtt fejjel elemezni és értelmezni és akkor azt mondom, hogy ez a könyv a bármiféle, mindenféle másságról szól, eléggé abszurd stílusban megírva. Arról, hogy ha valaki más, mint a nagy átlag, valami szokatlan dolgot tud, vagy kirívó tulajdonsága van, akkor nem olyan egyszerű az élete, mint egy átlagos, hétköznapi embernek, jelen esetben gyereknek, Barnabynak. Ha melletted áll a családod, támogat, segít, akkor azonban könnyebb, mert együtt sok mindent le lehet győzni. Barnabyt a saját szülei nem támogatták, nyolcéves korára eljutottak oda, hogy nem tudják tovább elviselni legkisebb gyermekük különcségét. Ezért az anyja szélnek eresztette, szó szerint, és Barnaby lebegni kezdett az ég felé. Megkezdődött nagy kalandja, ahol előbb két hölggyel találkozott egy léghajóban, velük ment Brazilíába, és bár jól érezte magát náluk, haza akart jutni, mert ott van az otthona, ott vannak a szülei és a testvérei, és ott van W.E. Johns kapitány, a hűséges kutyája. El is indult, de nagy utat kellett még bejárnia, amíg hazajutott. Végigkövethetjük kalandjait, egészen az űrig lebeghetünk vele, miközben csak olyan emberekkel találkozott, olyan barátai lettek, akik valamiben mindannyian mások voltak, de valahogy nem akadtak fenn az ő másságán, mindannyian segítettek neki, hogy ne lebegjen el folyton folyvást. Aztán kalandjai végén hazaérkezett, kiderült, hogy miért is lebeg, már csak egy apró műtét, és megszűnik a lebegés. A szülei döntöttek, Barnaby döntött, W.E. Johns kapitány döntött.... A történet végén annyira nem kell gondolkoznom, értem én, hogy mi miért történt, de maradjunk annyiban, hogy érthető, de szokatlan vége van ennek a történetnek. Nekem bejött, mármint az egész könyv. 

Ha viszont, mondjuk egy gyerek olvasná, akkor szerintem ő is nagyon élvezné, mert ugye van Barnaby, aki remekül lebeg, melyik gyerek ne szeretne repülni, még akkor is, ha Barnaby csak lebeg. Bár én magam is elgondolkoztam, hogy miért nem próbál repülni, csapkodni a kezével, vagy valami ilyesmi, de ez a könyv abszurd módon csak a lebegésről szólt :) és nem arról, hogy Barnaby megtanul repülni. Szóval a kissrácok is élveznék, mert igazán kalandos, nagyon csudabogár barátai lesznek, egyedül utazgat, és izgalmas, hogy hazaér-e vagy sem.  Egy gyereknek ugyanígy lejönne a történetből, hogy az elfogadásról szól, attól, hogy valaki még lebeg, lehet a barátod, legfeljebb zsinórral kell magadhoz kötöznöd és hurcolnod, mint egy lufit, arról, hogy a szeretet nagy úr, csodákra képes, és megtudná azt is, hogy Barnaby szülei miért olyanok, amilyenek. És talán a végét is természetesnek venné, egy percig sem gondolkozna rajta. Mert nem kell mindent túlbonyolítani. 

10/10

Bea