Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozástól?

Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: „Mit csinálnak a fiaid?”

Ma már sürget az idő, közel a világ vége, és én az enyészet felé haladok, úgy döntöttem könyvet írok nekik.

Hogy ne feledjék el őket, hogy ne csak egy rokkantságiigazolvány-kép maradjon róluk. Talán, hogy lelkifurdalásaimat papírra vessem. Nem voltam valami jó apa. Sokszor nem tudtam elviselni őket. Angyali türelem kellett hozzájuk, és én nem vagyok angyal.

Megrendítő  írás ez, nem is nagyon tudom szavakba önteni, mit érzek. Minden leendő szülő azt kívánja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy fiú vagy lány lesz a kisbabája, a fő, hogy egészséges legyen. Az egészségesen pedig a testi, lelki, értelmi egészséget értik/értjük.

Alig több, mint 100 oldalas ez a könyv, amelyben Jean-Louis Forurnier ironikusan  ír a két testi és értelmi fogyatékkal született fiáról, a hétköznapjaikról, de e keserű humor mögött ott van a szeretete, a lelkiismeretfurdalása, a kitartása, a szomorúsága és elkeseredettsége. 

Amit én nem érezhetek soha igazán át, mert én beszélgetek a gyerekeimmel. Az én gyerekeim válaszolnak, az én gyerekeim rám néznek, az én gyerekeim rajzolnak, zenélnek, tanulnak, az én gyerekeim szeretnek és ezt ki is tudják mutatni és mondani. Csak elképzelni tudom valamennyire, de azt is tudom, hogy az messze állhat a keserű valóságtól.

Igaz, Jean-Louis nem tudott rájuk kiabálni, hogy ne firkálják össze a falat és ne kenjék össze a kanapét csokival, ne öntsék le magukat kakaóval, ne verekedjenek az iskolában, üljenek le olvasni, tanulni, ne feleseljenek az édesanyjukkal, köszönjenek szépen a szomszéd néninek, de mindezt nagyon szívesen megtette volna százszor, ezerszer, csak egészséges gyermekei lettek volna. 

Nagyon tisztelem, hogy le merte írni ezeket a dolgokat éppen így, ahogy tette, bár azt is el tudom képzelni, hogy nem tetszik mindenkinek ez a fajta viccelődés és  esetleg nem is érti miért volt szükség ebben a könyvben a humorra, de szerintem az író/apa mint már írtam csak saját keserűségét, fájdalmát, szeretetét írta bele a könyvbe. Élete vége felé, idős korában írta, hogy amikor ő már nem lesz, és nem tud emlékezni a fiaira, ez a könyv megőrizze őket, általa emlékezzenek mások.

Bea