Héctor Tobar: A sötét mélyben

Amikor 2010-ben a chilei Copiapó melletti San José-bánya beomlott, 69 napra maga alá temetett 33 bányászt, a hegy gyomrába zárva őket.

A bányászok Héctor Tobar Pulitzer-díjas újságírónak mondták el történetüket, így az ő segítségével elevenednek meg szemünk előtt a két hónap viszontagságai és föld alatti, valamint föld feletti küzdelmei. Átéljük a bezártság minden nyomorúságát, megértjük, mire ítéli áldozatát a mardosó éhség és a kilátástalan sötétség, miközben tanúi lehetünk a bent rekedtek komoly és egyre erősödő hitének, a közös imádság megtartó erejének. Nyomon követjük a föld fölötti mentőcsapatok és hozzátartozók megfeszített küzdelmét és hősies kitartását, amelynek köszönhetően még akkor is tovább kutatnak, amikor már semmi esélye, hogy bárkit életben találhatnak a föld alatt.

És amikor már minden remény elveszett, megtörténik a csoda....

Riportregény tulajdonképpen ez a könyv, Héctor Tobar újságíró kapta meg a lehetőséget, hogy megírja a bányászok tragédiáját. Újságíróhoz méltón, alaposan utánajárt a dolgoknak, így lehetséges az, hogy részletesen megtudhattuk, hogy a szerencsétlenül járt bányászok nagy része mit csinált aznap, a munkába indulás előtt, milyen gondolatok foglalkoztatták, mivel foglalkozott a bányában és hogyan búcsúzott a családtagjaitól, mit csinált éppen és mit gondolt, amikor rájuk szakadt a hegy.

Bár tudtam a történet végkimenetelét, azt, hogy a bányászokat egytől-egyig kimentik, kiemelik a mélyből, mégis ugyanúgy éreztem kétségbeesésüket, ijedtségüket, reménytelenségüket, megbékélésüket, majd reményüket. Csak elképzelni tudom a bezártságot, de valószínűleg meg sem közelíti az ő igazi érzésüket, az éhségüket, amikor már csak kétnaponta ettek fejenként 100 kalóriát. Tiszteletemet mindenképpen kivívták azzal, hogy összetartottak a bajban, és a 33, egykor jó erőben lévő férfiember elért arra a pontra, amikor csekélyke élelmüket megosztották igazságosan egymással, próbálták egymást életben tartani úgy lelkileg, mint testileg. Dominót barkácsoltak, ugratták egymást, meséltek egymásnak, majd közös imába fogtak. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb fizikai állapotba kerültek, a lelkük is megtört, felkészültek a halálra. A hit ereje azonban segítette őket, s bár elfogadták a halált is, szembenéztek egymással és önmagukkal is, mégsem adták fel. A remény ott lapult mindenkiben, hogy talán mégis megmentik őket. Amikor pedig ez megtörtént, ott még nem ért véget a történet. További másfél hónapig voltak lent a mélyben, a hegy továbbra is morgott, az omlások nem álltak meg. 

Az emberi természet pedig nem egyszerű dolog, további próbák elé állította a bányászokat. Miután már kaptak orvosi segítséget, élelmet, kommunikálhattak a külvilággal és szeretteikkel, kezdett szétszakadni a bajban formált közösség, egyre több lett közöttük a konfliktus. 

A könyv a mentés utáni életükről is beszámol, megtudhatjuk, hogy mennyire tudták feldolgozni azt a hatalmas stresszt, amit a mélység, a bezártság, az éhezés és a megpróbáltatások okoztak nekik, kaptak-e segítséget ehhez.

Mert amíg a bányában rekedtek, hősök voltak. Hősök azért, mert életben maradtak 17 napig, majd további 52 napig. Chile és az egész világ szorított nekik, piedesztálra emelte őket. Még ők is elhitték, hogy hősök. Mert miközben valóban azok voltak, éppen annyira voltak áldozatok is, akiknek egész hátralévő életüket meghatározta az a sötét, mélyben töltött 69 nap. Megrázó történetüket Héctor Tobar méltó módon írta le, mert könyvéből nemcsak a hősöket ismerhetjük meg, hanem a hősökben megbúvó embert is. Az emberhez tartozó családot is, a családhoz tartozó közösséget is, és magunk is szemtanúi lehetünk a csodának.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Ha nem tudjuk, hogy a megajándékozott milyen könyveket szeret, és nem szeretnénk nagyon melléfogni, akkor bátran adhatjuk ezt a könyvet. Mert ez nem arról szól, hogy tetszik vagy nem tetszik. Ez egy igaz történet, ami az író által olvasmányosan megírt, megrázó erejű, erőt adó, és reményt, hogy vannak még csodák.