Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az az utolsó?

A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog.

Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával.

Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki.

Csak négy embertől: egy Humphrey Bogart-rajongó szomszédtól, egy fiatal hegedűvirtuóztól, egy lelkész lányától, és egy tanártól. 

Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, sorra fény derül Leonard titkaira. Talán egy nap majd elhiszi, hogy nem baj, ha valaki más, mint a többiek. Sőt néha még jó is.

Korábban már olvastam Matthew Quicktől a Napos oldalt is, a könyvből készült film pedig nagy kedvencünk, akármikor és akárhányszor újra tudjuk nézni, egyszerűen megunhatatlan. A könyvről annyit, hogy nekem az is tetszett, de a film valahogy jobban sikerült.

Amit egyből megállapítottam a könyvről olvasás közben, hogy ez a magyar borító borzasztó és egyáltalán nem illik a könyvhöz, és hiszem, hogy Leonard Peacocknak sem tetszene. A másik dolog, ami már a könyv megkezdése előtt is nagyon zavart, az az, hogy mit keres egy magyar könyvön jó nagy betűkkel egy angol cím. Ez egy magyar kiadású könyv nem?! Akkor meg mi a fenének kell angolul ráírni a címet (megjegyzem, sokkal kisebb betűkkel ott van magyarul is, de akkor is, és ráadásul nem is arról van szó, hogy nem lehet jól lefordítani a címet, vagy ilyesmi...)?

Na mindegy ezen most már kidühöngtem magam, lássuk a könyvet.

Sosem tartoztam a népszerű lányok közé, de a stréberek közé sem, igazából úgy sehová sem, én is igazi különc voltam, ebben nagyon hasonlítunk egymásra Leonarddal.

Mégsem tudom leírni azt, hogy átéreztem Leonard gondjait. Hála a szüleimnek, megtanultam, hogy különcnek lenni nem rossz, és azt, hogy nem baj, ha nem vagyok olyan, mint többiek. Nálunk azt jelentette az, hogy valaki különc, hogy van egyénisége. A különcség nálunk nem csodabogárság volt, hanem elvárás, hogy mi ne legyünk olyanok, mint a többiek. Így, hogy a családban van egy csomó csodabogár, sosem éreztem, hogy kitaszított lennék és magányos. Sohasem tapasztaltam meg azt, amit Leonard, így nem tudom megmondani, hogy mit tettem és mit nem tettem volna az ő helyében.

Bogie és Bacall

Persze a könyv közel sem csak a kitaszítottságról szól, Leonarddal történt valami szörnyű, amiért magába zárkózott, és kerülte az embereket. Nem tudom leírni a könyvről, hogy tetszett-e vagy sem, hisz hogy írhatnám le azt egy olyan könyvről ami egy öngyilkosságra készülő fiatal egy (utolsó) napját meséli el, hogy tetszett?

Sőt igazából nem értem a regény üzenetét sem. Az élet szar, az emberek rosszak de ezért ne öld meg magad, hisz majd sok-sok év múlva lehet, hogy jobb lesz? Hát ez lenne az utolsó mondat, amivel egy bizonytalan embert vigasztalnék, persze erre mondhatjuk azt, hogy az élet tényleg ilyen (szar).....de azért én hiszek benne, hogy nem. Nem tudom, lehet, hogy sosem voltam bizonytalan tinédzser (dehogynem voltam...), azért nem sikerült most ezt a könyvet átéreznem.

Leonardnak pedig azt üzenem, hogy az élet nem szar, és bízzon abban, hogy nem kell kivárnia egy nukleáris katasztrófát addig, amíg a világ egy jobb hely lesz számára.

U.i.: azok a lábjegyzetek egy idő után már borzasztóan idegesítettek (pedig az elején még jópofának tűntek), teljesen megtörték a történetet, az olvasást. Szerintem simán bele lehetett volna a szövegbe illeszteni őket.

Zsófi