„A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző milliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt.”
Az ember élete tele van borzalmas dolgokkal: elhunyt rokonok szelleme kísérti, befuccsol a szerelemi élete... és odaég a pirítós.
1987-ben Sue Bowl élete fenekestül felfordul. Édesanyja halála miatt úgy érzi, önmagából vesztett el valamit. Aztán az apja is összebútorozik egy Ivana névre hallgató förtelmes nőszeméllyel.
Ám Sue-t mindig arra biztatta az anyja, hogy hozza ki mindenből a legjobbat - neki pedig ott van a szavak szeretete és pár fura rokon.
Sue végül Coral néni roskadozó családi otthonába, Green Place-be költözik, amelyet szép lassan egyre több különc és csodabogár kezd el benépesíteni. A denevérekről nem is beszélve...
Roskadozó, vidéki angliai ház és dilis szereplők, engem ezekkel nagyon hamar el lehet csábítani, ebben a könyvben pedig egyikből sem volt hiány.
Másra számítottam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam tőle, és nagyon kellemeset csalódtam. Szívet melengető, bájos és rendkívül mókás olvasmány volt ez.
Szeretnivaló, hóbortos, tipikusan angol szereplők egy omladozó, vidéki kastélyba zsúfolva. Akik együtt sírnak és nevetnek, íróműhelyt alapítanak, néha természetesen össze is vesznek, de azért a helyén van a szívük.
Sue eleinte nekem egy fiatal lánynak tűnt, aki nem igazán találja a helyét a világban, de később kiderült, hogy ez miért is van így, hisz az édesanyja hirtelen elvesztése nagyon megviselte, amiről nem is igazán tud senkivel beszélni.
Icarus (vagy inkább csak Icarus szeme :)) iránti rajongását is teljesen megértettem, valljuk be sokan voltunk már reménytelenül szerelmesek (vagy csak hittük, hogy azok vagyunk)... :)
Coral nénit pedig nevezhetnénk akár mindannyiunk, hőn áhított (kissé bogaras) tündér keresztanyjának is, mindig Sue mellett állt, ha szüksége volt rá. Nagyon szerettem a már teljesen gyerekkorától írt, sok évet átölelő Füveskönyvét is olvasni.
Igazából (Loudelle-n kívül természetesen) az összes szereplőt nagyon megkedveltem, a ruhájukról elnevezett Nagyminta, Tafota és Zsorzsett nagyikat, az exférjét gyűlölő Deliát, és Little, majd később az összes többi admirálist is, akik igazi angol úriemberek voltak.
És végezetül üzenem Sue-nak, hogy abba ne hagyja az írást, az Ad Acta írói műhelynek pedig azt, hogy rám számíthatnak, ha tagfelvételt hírdetnek! :)
Köszönöm az Athenaeum Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a bájos történetet!
U.i: a könyv címén nagyon sokat törtem a fejem, nem igazán értettem, hogy miért pont ez lett a címe (angolul is ugyanez volt), bár én sem tudtam volna mit kitalálni. Végül azért megtaláltam ezt az idézetet amiben előkerül a Campari is:
„Nem ittam még Camparit reggelire; ilyet az emberek akkor csinálnak, ha lelki bánatuk miatt utaznak el valahová.”
10/10
Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése