A Queenie Hennessy szerelmes levelei nem előzménye a Harold Fry valószínűtlen utazásának, hanem az írónő megfogalmazása szerint is párhuzamos vele, kiegészítik egymást. Útitársak. Teljesen különálló könyvként is megállja azonban a helyét.
Queenie Hennessy nemrég költözött a Szent Bernát Otthonba, ahol végstádiumú betegek a társai, ahol segítenek neki lelkileg és fizikailag, enyhítik fájdalmait gyógyszerekkel, az apácák és az önkéntesek társaik a végső úton. Queenie levelet ír Harold Fry-nak, annak az embernek, akihez élete végéig plátói szerelem fűzte. Meglepetésére a férfi válaszlevelében megírja, hogy gyalog indul el Anglián keresztül, hogy meglátogassa Őt. Queenie Hennessy addig nem halhat meg, amíg Harold Fry el nem ér az otthonba. Ezzel kezdetét veszi a várakozás, melyben támasza és segítsége Mary Inconnue nővér, aki a legnehezebb órákban is biztatja őt. Queenie levelek hosszú sorába kezd, melyben feltárul egy életen át tartó, beteljesületlen szerelem története, ami tele van elfojtással, megbánással, kétségekkel, ugyanakkor rengeteg szeretettel, erővel és önfeláldozással.
Egy keserédes, bús, fájdalmas történet ez, aminek az olvasásához le kell lassulni egy kicsit, el kell mélyülni benne, kóstolgatni kell a szép szavakat, mondatokat, amiket Rachel Joyce papírra vetett. Nem az izgalom volt, ami hajtott előre, hanem az együttérzés Quennie-vel, hogy meg tudja írni a leveleit, mielőtt kifárad a teste, hogy ezáltal megnyugodjon a lelke is. A várakozás Harold Fry-ra, aki az útjáról képeslapokat küldött, rövid üzenetekkel, amiknek eleinte csak Queenie örült, de aztán azt vesszük észre, hogy a Szent Bernát Otthon összes lakóját várakozással tölti el Harold hősies útja. Mert Harold akaratlanul hőssé válik a szemükben, és a mienkben is, mert ezeket az embereket ez a várakozás tartja életben. Idős és fájdalmas életükben, amikor már tudják, hogy közeleg a vég, a legapróbb szépséget is magukba szívják, a legkisebb dolognak is örülnek, hát még egy barátnőjükért Queeniért történő zarándoklatnak.
Mert miközben itt élnek, a közös sorsuk nagyon közel hozza őket egymáshoz és barátok lesznek. Olyan barátok, akik örülnek minden együtt töltött napnak, támogatják egymást, és tudnak nevetni. Egymáson, egymással. Meg kell említenem a humort, amit az író nagyon finoman sző bele az otthon lakóinak mindennapjaiba, gyakran nevettem beszólásaikon, tetteiken, miközben sírni lett volna kedvem. Szívszorító volt, ahogyan életük utolsó pillanatáig emberek voltak, érzésekkel, érzelmekkel, hangulatokkal, szerettek, nevettek, társaságra vágytak.
Queenie életét a levelekből ismerjük meg, amik nem kimondottan szerelmes levelek, tulajdonképpen Harold Fry-nak köszönhetően, mégegyszer végigtekint az életén, emlékezik a szüleire, összegzi tetteit, újraéli élete fontos eseményeit. Megtudjuk hogyan ismerkedtek meg, milyen közös emlékeik lehetnek. Utolsó levelében leírja Haroldnak a titkát, ami egész életében nyomasztotta, bántotta, vádolta magát érte. Ezáltal leteszi lelki terheit és megkönnyebülten indul a fény felé, hogy találkozzon a barátaival.
Az utolsó fejezet pedig egyszerűen fantasztikus, egy kis csavar, amitől egyszerre fájt a szívem, de picit mosolyogtam is rajta.
Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik erőt akarnak meríteni, akik reményt akarnak kapni, akik el akarnak búcsúzni, vagy egyszerűen csak el szeretnének olvasni egy torokszorító, megindító, szép könyvet.
Köszönöm a Maxim Kiadónak, hogy olvashattam ezt a könyvet!
10/10
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése