Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

„Soha nem láttam még ilyen gyümölcsöt, és nagyon szerettem volna megkóstolni. Amikor megérkeztünk a "Föld Őrzőjének" falujába, a férfit ezzel a gyümölccsel körülvéve találtuk, amint elégedetten rágcsálta a belét. Kétféleképpen fogyasztják. Lehet vízbe áztatni, hogy kicsírázzon: akkor a fiatal hajtást eszik meg, amely leginkább a zellerre emlékeztet. De azonnal is fogyasztható. A gyümölcs húsa rostos és narancssárga színű, állaga leginkább egy lábtörlőé, az íze, mint a baracké. Miután férfiasan rágcsáltam egy ideig, kezdtem ráérezni a dologra, és egész élvezetesnek találtam. Egy kedves, idős asszony, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy a gyümölcs fogyasztása nehézségeket okoz nekem, egy tökedényben odahozott megtisztítva egy adagot. Ez sokkal puhább volt. Ezt meg is jegyeztem Matthieu-nek.

- Hát persze, patron - válaszolta -, már megrágta neked.”

Afrikában töltött első évéről írott őszinte, mulatságos és kihagyhatatlan, lefegyverzően tiszteletlen beszámolójával Nigel Barley bepillantást enged egy szociálantropológus mindennapjaiba, aki egy sárkunyhóban ütött tanyát, hogy tanulmányozza a kameruni doajók szokásait, hiedelemrendszerét, életét. 

Nigel Barley Észak Kamerunba, a Poli nevű város közelében lévő Doajóföldre utazott terepmunkára. Amennyire idegenül mozgott az afrikai terepen, az afrikai erdőkben, a sárkunyhóból álló falvakban, annyire idegen volt nekem is ez a világ. Kutattam a doajók után a neten, sajnos nem találtam őket. Az eredeti könyv 1983-ban született, azt nem tudtam meg a könyvből, hogy zöldfülű antropológusunk mikor tanulmányozta őket. Azt viszont megtudtam, hogy a doajók egy nagyon öntörvényű, szabad törzs, de azért tartanak a városi tisztségviselőktől, a városi, technikai fejlődésektől. Mindenük a köles, azt eszik, azt isszák, és az a pénzük is. Kölesből főzik a sört, ez az ünnepi és a hétköznapi italuk. Kölessel fizetnek, ha mégis vágynának valami másra, mint a köles, és kölesből készítik az ételeik többségét is. Nagyon érdekes szimbólumaik vannak, annyira máshogyan fogják fel és élik az életet, hogy időnként Nigel sem értette az összefüggéseket, ezért nyilvánvalóan én sem. Mire is jók a koponyaünnepek, hogyan csinálnak esőt az esőcsinálók, miért fontos a férfiaknak a körülmetélés, milyen a nők helyzete a törzsben, milyen a nők férfiak egymáshoz való viszonya, rengeteg sosem hallott, érdekes dolog volt ebben a könyvben. 

Ami viszont a könyv erőssége volt, az a fajta humor, amivel Nigel bemutatta a doajókat, a mindennapi életüket, saját csetlését-botlását, miközben megpróbálta elfogadtatni magát a faluban. Nem volt olyan oldal, ahol ne mosolyogtam volna ennek a hihetetlen afrikai törzsnek az életén és  sok vicces helyzetet szült a fehér ember és a benszülöttek kapcsolata, közös kalandjaik és másfajta életszemléletük is. Mindenképpen el fogom olvasni  Nigel Barley másik, Az antropológia nem extrém sport című könyvét is. Ha érdekel benneteket egy teljesen más kultúra, egy mienktől eltérő, másféle világ, akkor olvassátok el ezt a könyvet. 

10/10

Bea