Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót!

„...bár isten engem úgy segéljen, az kész rejtély, hogy mégis hogyan került ennyi ember a hajóra. Édes Jézus a karácsonyfán. Egy madár, egy gyerek, négy férfi és egy nő, mintha valami vicc eleje lenne.”

Declan O Donnell kihajózik az óceánra, mert elege van a világból és a többi emberből. Úgy határoz, egyedül száll vízre, önmaga lesz saját egyszemélyes univerzumának középpontja és kapitánya, aki nem tartozik senkihez és akihez senki nem tartozik. Kénytelen azonban felismerni, hogy a világ nem így működik. Miközben egy titokzatos ellenség üldözőbe veszi, a sors és az óceán seregnyi különös, szórakoztató és veszélyes utast sodor az útjába. A magányos hajó lassan megtelik humorral és szeretettel, veszekedéssel és feszültséggel, no meg madarakkal. Declan kénytelen sorra feladni a maga által hozott szabályokat, csak egyvalamihez ragaszkodik: "Ne hagyd el a hajót!"

Úgy gondolom, hogy a könyvek között is, akárcsak az emberek között, vannak nyílt, közvetlen természetűek, akik/amik már az első találkozáskor, az első oldalon megnyitják magukat és tudod mire számíthatsz, és vannak zárkózottabb könyvek, amiket nem tudod, hová tégy, nem tudod mi rejtőzik belül és nem könnyű barátságot kötni velük. Ha viszont sikerült behatolnod a zárkózottság mögé, akár még a legjobb barátok is lehettek. Így jártam én ezzel a könyvvel.

A történet elején nem tudtam eldönteni, hogy egy sajátos, óceáni zarándoklatról olvasok, vagy inkább egy ismeretterjesztő könyvről, benne rengeteg tudnivalóval a Csendes-óceánról, bölcsességek és elmélkedések sorával. Volt ez a Declan O Donnell, aki "kurtára" (ahogy ő mondaná) magára akart maradni, elege volt az emberekből, igazi filozofikus alkat, elindult hajójával az óceánon. Először régi barátjával Piko-val találkozik egy szigeten, és annak kislányával Pipával, akik tulajdonképpen rá vártak és csatlakoznak hozzá.  Majd jönnek a többiek. A szereplői elsőre amolyan groteszk jellemek voltak, furcsa tulajdonságokkal felruházva, van aki jobban, van aki kevésbé, de ahogy olvastam a könyvet, úgy kedveltem meg a szereplőket a mindenféle tulajdonságaikkal együtt. Mert nagyon mókásak és szerethetőek voltak. Szinte egytől egyig. Azért szinte, mert volt egy rájuk leselkedő gonosz is, akiről azonban kiderül, hogy neki is megvan a maga keresztje.

Nagyon különleges történet ez, kicsit abszurd, kicsit  misztikus, vagy inkább misztikusan ezoterikus. Helyenként bonyolult, fájdalmas, zűrzavaros, akár az élet, de mindvégig tele van sok-sok szeretettel és humorral.

Az elején úgy jöttek az események, mintha a nagy, hatalmas óceánban talált kagyló kinyílt volna a kezünkben, és abban csücsül egy igazgyöngy. Így támadtak benne a bölcselkedések közepette a történetek, és olyan figurákat is teremtett az író, aki bár csak egyszer tűnt fel a könyvben, mégsem marad számunkra ismeretlen és jelentéktelen, azonnal sok infót kapunk róla. És azt vettem észre, hogy ezek érdekesek, szeretem olvasni őket, a szereplőket imádom, a magvas gondolatok pedig igazán megdolgoztatták szürke kis agysejtjeimet, mintha minden egyes gondolat után színessé váltak volna.:) 

A világ, az élet, a sors körforgása van ebben a könyvben, minden kapcsolatban van egymással, a dolgok előbb-utóbb összeérnek. Néha olyan szépek voltak a leírások, a gondolatok, a könyv sorai, mintha egy költeményt olvastam volna.

Azért a hőseink sem vesznek el ebben az értékelésben, ahogyan a Sors egymás mellé rendelte ezeket az embereket, úgy a végén elrendezi a sorsukat is.

Magam is meglepődtem rajta, főleg a kezdeti meghökkenésem után, hogy mire a könyv végére értem, nagy KEDVENC lett! Olvassátok nyitott szívvel és lélekkel!

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea