Első book tag a blogon: Könyves Udvarlás Tag

Vegazus hívott meg minket erre a booktagre, aminek nagyon örültünk, ugyanis ez az első tag meghívásunk és egyben az első booktag is a blogon. :)

Jane Shemilt: Lányom

Amikor a 15 éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán....

Egy évvel később még mindig nem bukkantak a kamasz lány nyomára. Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét, a családja széthullik. És bár a nyomok kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. 

Ez a könyv egy anyáról szól, aki nem találta meg az egyensúlyt. Az egyensúlyt a karrier és a családja között. Ezért szörnyű árat fizet. A bizonyosságot, hogy eltűnt 15 éves lánya. A bizonytalanságot, hogy él-e még. A családja széthullik, miközben ő maga is azzal küzd, hogy ne hulljon darabjaira. Hogy tudjon hinni abban, hogy a lánya él. Hogy másik két gyermekét ne veszítse el. Vagy már mindent elveszített? 

A regény történései két részre oszlanak, az egyik a Naomi eltűnése körüli időszak, a másikban Jennyt látjuk egy év múlva. Az ő szemén, gondolatain, érzésein keresztül látjuk Naomit, a fiúkat és Tedet, a férjét. Jenny próbálja életben tartani a testét és a lelkét. Miközben újra végiggondolja és átéli a múltat. Hogy hol hibázott és mit tehetett volna. Nyomasztó könyv volt, mert bár én nem tudom elképzelni, hogy ennyire ne ismerjem a gyerekeimet, azt viszont tudom, hogy egy anyának iszonyú nehéz dolga van... Egy dolgozó anyának még nehezebb. Egy dolgozó anyának, akinek a munkáján életek múlhatnak, pedig iszonyatosan nehéz. Néha könnyebb elnapolni a dolgok megoldását, ahogyan Jenny is tette. És általában nem is következik be semmi rossz, és nincs is késő ahhoz, hogy megoldjuk a problémákat. Hacsak nem történik valami tragédia. Mint ahogy ebben az esetben.  Jennynek késő volt.

Megértettem  Jenny szenvedését, a gyengeségét, mert miközben nap, mint nap látta ébren és álmaiban a lányát holtan, reménykedett benne, hogy talán csak elszökött.... A remény adott neki erőt, de a kétségek letaglózták. De azért megpróbált élni, mert ha Naomi él, akkor egyszer szüksége lesz az anyjára...  Közben megtett mindent, hogy megpróbálja egyben tartani a családot, több-kevesebb sikerrel, a festészetből merített erőt, és barátok is szegődtek mellé. Miközben pedig gondolataiban visszatért a múltba, próbálta megismerni a lányát, a reménnyel, hogy válaszokat kap, a jelenben egy újabb tényező bukkan fel a múltból, ami talán segíthet megtalálni Naomit... 

Tele részvéttel olvastam ezt a könyvet, nem is akartam magam Jenny helyébe beleképzelni, azon viszont nagyon elgondolkodtam, hogy tényleg 100 %-ban ő, mint anya-e  hibás (no és persze a férje), hogy így alakultak a dolgok. Vagy a kamasz lánya akkor is elfordul tőle, csak azért mert tini.. Hmmm... Nem egyszerű dolog ez. Nekem szerencsém volt ezzel a korszakkal.

A könyv nagy tanulsága számomra az, hogy mindig figyeljek oda a családtagjaimra, mindig hallgassam meg őket, minden pillanatban legyenek ott a gondolataimban, persze ne nyomjam őket agyon a szeretetemmel, hanem találjam meg magamban az egyensúlyt, úgy, hogy az ő életük is kiegyensúlyozott legyen. Akkor semmi rossz nem történhet. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

Minikönyvklub: A marsi

Elérkeztünk a II. Mini-Könyvklub első olvasmányához, ami a Marsi című könyv. Most a sci-fi műfajú könyveket szavaztuk meg magunknak olvasásra (bizony, én is erre szavaztam! :)).

A Marsiról már nagyon sok szó esett itt a blogon, először is elolvasta Anya a könyvet, aki odáig volt tőle meg vissza, aztán elolvastam én is, és hát..... én nem voltam úgy odáig tőle, de végül is nem bántam meg, hogy elolvastam. :) Augusztusban pedig elnyerte a Hónap legmegosztóbb könyve kitüntetést. 

Íme, itt az én szerény véleményem:

Anya sokat áradozott erről a könyvről, mások is sokat áradoztak erről a könyvről, így nem tagadom, lehet túl nagy elvárásokkal fogtam a kezembe.

Először is túl sok volt nekem a tudomány, nagyon sok...sosem értettem/szerettem a kémiát még azon az alapszinten sem, mint az eddigi tanulmányaim során találkoztam vele, így egy idő után már el sem olvastam azokat a bekezdéseket amikben túl sok O2, CO2 és társai voltak. Igaz, a történet így is érthető maradt. Hát igen, akkor most következzen a regény története, cselekménye: Mark ezt elb#szta, rájön hogy a Marson fog meghalni, aztán pár oldallal később (nézzenek csak oda...) rájön a megoldásra, aztán pár oldallal később megint elb#ssza, és természetesen Mark (aki mindenhez ért...) megint megoldja a problémát, és aztán pár oldallal később én, aki olvassa a könyvet ezt szépen meguntam...

Legjobban az érzések, és az igazi hús-vér emberek hiányoztak nekem. 

Zsófi

Adrian Barnes: Álmatlanok

Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint.

Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis.

Négy hét után a test belehal. A két időpont közt pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr, új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak és az új hatalom egészében nyeli le a régit.

Már megint a tetszetős borító - érdekes fülszöveg (ja, meg persze, hogy olvasok valami olyat, amit nem igazán szoktam)  csapdájába estem bele.

Így került a kezembe ez a Saramago Vakság című könyvére hasonlító, de új élményekkel már nem igazán szolgáló könyv.

A miértekre itt hiába keresnénk választ, a könyvben nem esik szó arról, hogy miért tört rá az emberiségre az álmatlanság. Csak egyszerűen vannak az Alvók és a Felébredtek.

Az azonban elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg lehetséges lenne-e az, hogy az emberiség, a civilizáció ilyen hamar összeomoljon.

Nód létrejötte nekem egy kicsit Philip K. Dick történeteit jutatta eszembe, sőt ezt még érdekesnek is találtam egy darabig, de aztán az egész történet valamiféle szürreális, elvont irányba ment át. Eléggé nyomasztó olvasmány volt.

5/10

Zsófi

Jennifer Chiaverini: A kémnő

Egy polgárháború, ami egy nemzetet szakít ketté, és egy nő, aki az életét és a jó hírnevét is kockára teszi egy nemes, a hazája sorsát alakító cél érdekében.

A virginiai Richmondban, a rabszolgatartó Dél fővárosában élő Elizabeth van Lew és családja, más mint a legtöbb helybéli. Meggyőződésük ugyanis, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és mélyen ellenzik a rabszolgaságot. Amikor szülőállamuk, Virginia 1861-ben az elszakadás, egyben a rabszolgaság intézményének megtartása mellett dönt, és kitör a polgárháború, Elizabeth nem várt lépésre szánja el magát: a maga eszközeivel az Unió ügyének megsegítését és a Konföderáció mihamarabbi bukását igyekszik segíteni.

De mit tehet egy törékeny nő az ádáz, véres harcok közepette? Elizabeth úgy dönt, női mivoltát, eszét és befolyását felhasználva megpróbál az ellenség soraiba férkőzni. Attól sem riad vissza, hogy kémkedéssel felbecsülhetetlen értékű információt szerezzen az Uniónak - ha kell, egyenesen a Kondföderáció elnöke, Jefferson Davis irodájából...

Nagy kedvencem az Elfújta a szél, csakúgy, mint A kémnő is az amerikai polgárháború idején játszódik. 

A kémnő sokat segített nekem abban, hogy még jobban belelássak a kor eseményeibe, nagyon sok történelmi adatot tudhattam meg belőle.

Elizabeth szemén keresztül egy teljesen új nézőpontból láthattam a polgárháborút.

Olyan könyvet nem nagyon olvastam még, ami az északiak szemszögéből mutatta be ezt az időszakot, de Elizabeth elbeszélésében egy még "extrémebb" oldalról ismerhettem meg az eseményeket, ő ugyanis egy igazi Déli születésű úrihölgy volt, ám ezzel szemben igazi unionista eszméket vallott.

Eleinte még egy kicsit furcsának találtam Lizzie buzgóságát az  északiak ügyének segítésében, a bebörtönzött ellenséges katonák ellátásában, de aztán egyre jobban becsülni kezdtem Elizabethet a tetteiért, az emberségéért és bátorságáért. Egy nagyon erős és elszánt nő volt, aki egész életében kitartott amellett, amiben hitt, és mindent elkövetett azért, hogy eszméi beteljesülését segítse, még ha ez sokszor emberfeletti erőt és ügyességet igényelt. A félelem és megalkuvás szót hírből sem ismerte, nagyon csodáltam és becsültem ezért.

Bár a könyvnek csak egy mellékszereplője volt, azért megemlítenék egy másik szereplőt is, akit szintén nagyon megkedveltem és csodáltam tetteiért, mégpedig Mary Jane Boswert, a van Lew család színesbőrű szolgálólányát, aki szintén nagyon fontos szerepet vállalt az északiak győzelmében, Jefferson Davis elnök szolgálójaként beépülve fontos adatokat szivárogtatott ki az unionistáknak.

A történelmi regények kedvelőinek szívből ajánlom ezt az igaz történeten alapuló, a kort hűen ábrázoló könyvet.

A kollázson szereplő képeken látható: a könyv főszereplője Elizabeth van Lew (jobb oldalt), a van Lew rezidencia (lent bal oldalt), a van Lew ház rejtekszobája, egy kép a van Lew családról (bal oldalt középen), Mary Boswer (lent jobb oldalt), a Libby börtön, és a korabeli elnökök is a feleségeikkel. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

8/10

Zsófi

Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

„Soha nem láttam még ilyen gyümölcsöt, és nagyon szerettem volna megkóstolni. Amikor megérkeztünk a "Föld Őrzőjének" falujába, a férfit ezzel a gyümölccsel körülvéve találtuk, amint elégedetten rágcsálta a belét. Kétféleképpen fogyasztják. Lehet vízbe áztatni, hogy kicsírázzon: akkor a fiatal hajtást eszik meg, amely leginkább a zellerre emlékeztet. De azonnal is fogyasztható. A gyümölcs húsa rostos és narancssárga színű, állaga leginkább egy lábtörlőé, az íze, mint a baracké. Miután férfiasan rágcsáltam egy ideig, kezdtem ráérezni a dologra, és egész élvezetesnek találtam. Egy kedves, idős asszony, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy a gyümölcs fogyasztása nehézségeket okoz nekem, egy tökedényben odahozott megtisztítva egy adagot. Ez sokkal puhább volt. Ezt meg is jegyeztem Matthieu-nek.

- Hát persze, patron - válaszolta -, már megrágta neked.”

Afrikában töltött első évéről írott őszinte, mulatságos és kihagyhatatlan, lefegyverzően tiszteletlen beszámolójával Nigel Barley bepillantást enged egy szociálantropológus mindennapjaiba, aki egy sárkunyhóban ütött tanyát, hogy tanulmányozza a kameruni doajók szokásait, hiedelemrendszerét, életét. 

Nigel Barley Észak Kamerunba, a Poli nevű város közelében lévő Doajóföldre utazott terepmunkára. Amennyire idegenül mozgott az afrikai terepen, az afrikai erdőkben, a sárkunyhóból álló falvakban, annyire idegen volt nekem is ez a világ. Kutattam a doajók után a neten, sajnos nem találtam őket. Az eredeti könyv 1983-ban született, azt nem tudtam meg a könyvből, hogy zöldfülű antropológusunk mikor tanulmányozta őket. Azt viszont megtudtam, hogy a doajók egy nagyon öntörvényű, szabad törzs, de azért tartanak a városi tisztségviselőktől, a városi, technikai fejlődésektől. Mindenük a köles, azt eszik, azt isszák, és az a pénzük is. Kölesből főzik a sört, ez az ünnepi és a hétköznapi italuk. Kölessel fizetnek, ha mégis vágynának valami másra, mint a köles, és kölesből készítik az ételeik többségét is. Nagyon érdekes szimbólumaik vannak, annyira máshogyan fogják fel és élik az életet, hogy időnként Nigel sem értette az összefüggéseket, ezért nyilvánvalóan én sem. Mire is jók a koponyaünnepek, hogyan csinálnak esőt az esőcsinálók, miért fontos a férfiaknak a körülmetélés, milyen a nők helyzete a törzsben, milyen a nők férfiak egymáshoz való viszonya, rengeteg sosem hallott, érdekes dolog volt ebben a könyvben. 

Ami viszont a könyv erőssége volt, az a fajta humor, amivel Nigel bemutatta a doajókat, a mindennapi életüket, saját csetlését-botlását, miközben megpróbálta elfogadtatni magát a faluban. Nem volt olyan oldal, ahol ne mosolyogtam volna ennek a hihetetlen afrikai törzsnek az életén és  sok vicces helyzetet szült a fehér ember és a benszülöttek kapcsolata, közös kalandjaik és másfajta életszemléletük is. Mindenképpen el fogom olvasni  Nigel Barley másik, Az antropológia nem extrém sport című könyvét is. Ha érdekel benneteket egy teljesen más kultúra, egy mienktől eltérő, másféle világ, akkor olvassátok el ezt a könyvet. 

10/10

Bea

Leitner Olga: Bakker, azok a csoddálatos férfiak!

Azt gondoltam, hogy ez a könyv a férfiakról szól, nekünk nőknek. Nagyokat mosolyogtam rajta az elején, aztán bólogattam a közepén, és feldühödtem egy kicsit a végén. No nem a könyvre gurultam be, hanem a férfiakra. Hogy miért is nem értenek meg bennünket, nőket?  Meg akarnak-e egyáltalán érteni bennünket? Vagy tulajdonképpen nagyon okosak, mert rájöttek, hogy még mindig jobb nekik így, hogy nem értenek meg bennünket. Mert ha megértenének, akkor örök szomorúság lenne az életük ezután, hogy így bántak velünk szegény - meg nem értett - nőkkel eddig, és azon kellene hátra lévő életükben munkálkodniuk, hogy jóvátegyék vétkeiket. :)

A könyv olvasása közben jött a felismerés, hogy jééé, ezeket a pasikat én szinte mind ismerem!! Ismerem a tinédzser fiút, aki szünetben az aulában kicsire összehajtogatott, kockás papírra  angolul írt I love you-k hosszú sorát írta, ismerem a hamis bókolót, és ismerem az egy éjszakára hajtót. Ismerem a szerelmest, és ismerem a társkeresőt. Tulajdonképpen mi nők, mindannyian ismerjük egyik-másik, elég sok típusát a férfiaknak, ha elég idősek vagyunk már hozzá. 

Tetszett, ahogy összegyűjtötte Leitner Olga ezeket a férfitípusokat, viselkedésmintákat,  és őszintén, szókimondón, nagyon kritikusan és szabadszájúan kifigurázta őket. Na jó, nem értettem mindenben 100 %-osan egyet vele (90-ben azért igen:)), de tetszett, ahogyan kiállt a női nem mellett. Mindamellett, hogy remekül szórakoztam, megnyugvást is adott ez a könyv, az én csodddálatos férfimat illetően. :) Mert bár nem egy átlagos csodddálatos, de vannak átlagos tulajdonságai, mint pl. soha nem talál semmit, akkor sem, ha ott van a kezében, nem hall, nem lát, ha számítógép előtt ül és egy problémát old meg éppen. Ha felpróbálok és megmutatok neki egy frissen vásárolt felsőt és megpördülök előtte, hogy na milyen apukám, akkor bőszen dicséri az öt éve meglévő farmeromat, miszerint milyen csinos benne a hátsóm.:) Ha pedig azt mondom neki, hogy ezt meg kell beszélnünk, akkor "Jaj nekem" felkiáltással elsompolyog, majd két perc múlva megtalálom a kanapén horkolva. :)

De azért ő az én csodddálatos férjem már 10 éve, a maga hiányosságaival és kedvességeivel, mert azért vannak neki azok is, és éppen ennyi ideje próbáljuk egymást megérteni. Vannak napok, amikor sikerül.:) Amikor azt mondja megérti azt, amit mondok és majd ezen túl odafigyel, másképp csinálja. És másnap hajnali négykor felébreszt, hogy tényleg nem varrtam fel a gombot a munkásnadrágjára???!!! És én csúnya, gonosz, feledékeny nő, tényleg nem varrtam fel, és a puha, meleg ágyból szégyenkezve pislogok, pedig ő egy csodddálatos férfi, aki megteremti nekem azt a csodálatos lehetőséget, hogy itthon lehessek a gyerekeimmel, a kertemben molyoljak a növényeimmel és annyit olvassak, amennyit csak bírok. Az a tény pedig mindent visz, hogy a "Szeretlek" szó ritkábban már ugyan, mint hajdanán, de még 10 év után is szerepel a szótárában és használja is. Szóval, mégha nem is értjük egymást, és vannak is rossz tulajdonságaik, kétoldalú ez a dolog. Nekünk nőknek is vannak rossz tulajdonságaink (á dehogy vannak, csak olvassa a blogot), és  sokszor mi, nők sem azt mondjuk, azt tesszük, amit ezek a csodddálatosak szeretnének.

A könyv végére rájöttem, hogy ez a könyv  nemcsak nőknek szól férfiakról, hanem tulajdonképpen a férfiak is nagyon sokat tanulhatnának belőle, rólunk nőkről. Egyenesen kezelési tájékoztató a női nemről,  némi odafigyeléssel saját használatra átalakítva, nagyon sokat kihozhat belőle egy pasi. Amennyiben persze megfelelő önkritikával rendelkezik, valamint kellő humorral végig bírja olvasni a könyvet, és nem veszi magára a benne írtakat. :)) Ha azonban nincsenek meg benne a fentebb említett tulajdonságok, akkor férfiember ne vegye a kezébe, mert nem garantálható a könyv testi épsége! :)

Köszönöm az Athenaeum Kiadónak a könyvet!

Bea

Debbie Macomber: A szerelem ünnepe

Egy-egy Debbie Macomber könyvet már régi ismerősként emelek le a könyvtár polcáról. Olyanok ezek a könyvek, mint amikor egy cukrászda előtt elsétálván megkívánunk egy jó habos krémest. Nem ennénk mindennap, mert akkor talán ráunnánk, és egyszerre csak egyet, mert ha többet eszünk egymás után, akkor már túl édes lenne, túl tömény, elszállna a krémesevés öröme. Ilyeneknek érzem a Debbie Macomber féle szeretet-szerelem-család-szeretet-szerelem-kötés-exférjek-házasságok-terhes kismamák-szeretet-szerelem-saját gyerek-örökbefogadott gyerek-szeretet-szerelem témájú könyveket. Tulajdonképpen hétköznapi emberekről szól, bár a férfiak annyira szuperek, kedvesek, szeretetreméltóak, mint amilyeneket általában a nők elképzelnek maguknak. Ha mégis kiderül róluk valami, egy kis gyengeség, egy eltitkolt apróság az életükből, az csak azért jó, mert akkor van egy kis bonyodalom, szomorúság, szenvedés is a történetben, de csak azért, hogy ha ez elmúlik, akkor ismét örülhessünk annak, hogy minden happy, szép és kerek. Azért is szeretem ezeket a könyveket, mert nincsenek benne szélsőségesen gonosz figurák, sőt nincsenek is gonoszok, csak megtévedt, hibázó emberek, akik előbb-utóbb belátják, hogy hibáztak és jó útra térnek. A gyerekek éppen olyan makacsak, hisztisek, okosak, tudálékosak, aranyosak, mint a sajátjaink, a nők pedig annyira kedvesek, segítőkészek, összetartók, hogy bármelyikőjüket rögtön a barátnőmmé fogadnám. Tetszik a fonalbolt és a kötés témája, amely sok könyvét átszövi. Szóval Debbie Macomber könyveiben nem lehet csalódni, van amelyik ugyan egy kicsit édes, szirupos, és van amelyik még sziruposabb, de mint már írtam néha jót tesz az embernek egy habos krémes. :)

8/10

Bea

Richard Adams: Gesztenye, a honalapító

Vakarcs a legapróbb az egész nyúltanyán, de titokzatos képesség  szorult beléje: tévedhetetlenül megérzi a jövőt. Íme most is rátör a látnokok emésztő nyughatatlansága, tudja, hogy a tanyát közeli végveszély fenyegeti. De ki hallgat a prófétára a maga hazájában? Mindössze egy tucatnyi társa  kerekedik föl vele együtt a nyúltermészettel igazán ellenkező vándorútra, hogy száz veszéllyel dacolva új lakóhelyet találjanak. És amikor itt már biztonságban érezhetnék magukat, csak akkor törnek rájuk még nagyobb veszedelmek, akkor várnak rájuk a még nyaktörőbb kalandok. Aki Gesztenye, Vakarcs, Bósás és a többi hős tapsifüles történetét végigizgulta, kétszer is meggondolja majd, hogy nyúlszívűnek nevezze a gyáva embert.

Ez a könyv az Eleanor és Park könyv elolvasása után került a kezembe, Eleanor kíváncsivá tett, ugyanis nagyon szerette ezt a könyvet.  Nekem pedig bekerült a kedvenceim közé. A könyv  olvasása közben egy idő után a Gyűrűk ura története jutott eszembe, mert itt is vándorolnak, először egy új otthonért, aztán ismét útra kelnek, már-már egy "szent célért". Közben pedig elmélkednek, okos terveket szőnek, hogyan ússzák meg egyik-másik nehéz helyzetet, és nagyon sokat mesélnek benne egymásnak, régi történeteket. Nagyon aranyos momentuma a könyvnek ez a nyugodt, de akár veszedelmes pillanatokban is történő mesélés, amivel a mesélő megnyugtatja a többi, esetleg zaklatott nyulat, elfeledteti velük fájdalmaikat és félelmeiket., és még erőt is ad a következő megpróbáltatáshoz. Sokat megtudtam a nyulakról, a rétekről, a természetről. A könyvbeli okos nyulak tisztelik a többi állatot, ezáltal egy igen szeretnivaló madarat is megismerhetünk ebben a mesében. Egy kedves, szabad világ a nyulak élete - vannak kivételek -, ugyanakkor olykor kemény munka is, de a szabad nyulaknak az a legfontosabb, hogy élvezzék az életet, bármikor kimehessenek silflay-re, és a hrakázni. Nagyon aranyosak ezek a nyúlnyelvi szavak, és bár eddig is szerettem a nyuszikat, most már teljesen más szemmel nézek majd rájuk. A nevek is nagyon tetszettek, Gesztenye, Bósás, Vakarcs, Turpincs, Magyal, Kakukkfű, Nadálytő kapitány stb. Én már egy ideje szégyellem is magam, amiért a mi kis édes törpenyuszinknak nem tudtunk nevet adni, egyszerűen csak "nyuszinak" hívjuk, és azzal igazoljuk eme fantáziátlanságunkat, hogy a Micimackóban is csak nyuszinak hívják a nyulat. :)

(Ha esetleg valakinek ötlete támad, hogyan nevezzük el a fotón szereplő lánynyuszinkat, szívesen várjuk!(-: ))

A mi Nyuszink

Visszatérve a könyvre, imádtam olvasni, szép lassan haladtam vele, kiélveztem minden szavát. Bár gyerekek is élvezhetik, már-már azt mondanám rá, hogy ez egy felnőtteknek szóló szépirodalom. Bár el tudom képzelni, hogy kisebb gyerekeknek esténként felolvasva nagy kaland lehet ez a könyv. Nekem mindenesetre az volt. Amit pedig a könyv alapján megállapítottam: A nyulak igenis bátrak!!! 

10/10

Bea

Tara Moss: Fétis

Makedde Vanderwall vonzza a pszichopatákat. Gyönyörű, egyedülálló, modellként utazgat a világban és törvényszéki pszichológiát tanul. És éppen most gyilkolták meg brutálisan a legjobb barátnőjét.

A modellből lett írónőtől ez az első könyvem. Beleszőtte a modellvilágot és érdeklődési körét is a krimibe, főhőse  Mak törvényszéki pszichológiát tanul. Nem volt rossz olvasni a könyvet, egy könnyed pár órát adott számomra, bár volt ahol a gyilkos tevékenységének ecsetelése  már túl sok volt. Idegesített Mak kotnyeleskedése, az, hogy nem bírta kivárni a rendőrségi nyomozást, és ő maga akarta kideríteni a dolgokat, és elhallgatott  tényeket a rendőrség elől. Jól megráztam volna, hogy térjen már észhez és menjen haza. De ha így tett volna, akkor nincs következő áldozatjelölt, nincs cselekmény, nincs izgulnivaló. Mert volt egy része a könyvnek, ahol egy kicsit felpörögtek az események, de mire a körmömet rágtam volna, már véget is ért a feszültség.  Kiszámítható volt a könyv, nem volt benne sok eredeti, és igazából még egy csavar sem volt a végén. Erre mondom azt, hogy egyszer el lehetett olvasni.

6,5/10

Bea

Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót!

„...bár isten engem úgy segéljen, az kész rejtély, hogy mégis hogyan került ennyi ember a hajóra. Édes Jézus a karácsonyfán. Egy madár, egy gyerek, négy férfi és egy nő, mintha valami vicc eleje lenne.”

Declan O Donnell kihajózik az óceánra, mert elege van a világból és a többi emberből. Úgy határoz, egyedül száll vízre, önmaga lesz saját egyszemélyes univerzumának középpontja és kapitánya, aki nem tartozik senkihez és akihez senki nem tartozik. Kénytelen azonban felismerni, hogy a világ nem így működik. Miközben egy titokzatos ellenség üldözőbe veszi, a sors és az óceán seregnyi különös, szórakoztató és veszélyes utast sodor az útjába. A magányos hajó lassan megtelik humorral és szeretettel, veszekedéssel és feszültséggel, no meg madarakkal. Declan kénytelen sorra feladni a maga által hozott szabályokat, csak egyvalamihez ragaszkodik: "Ne hagyd el a hajót!"

Úgy gondolom, hogy a könyvek között is, akárcsak az emberek között, vannak nyílt, közvetlen természetűek, akik/amik már az első találkozáskor, az első oldalon megnyitják magukat és tudod mire számíthatsz, és vannak zárkózottabb könyvek, amiket nem tudod, hová tégy, nem tudod mi rejtőzik belül és nem könnyű barátságot kötni velük. Ha viszont sikerült behatolnod a zárkózottság mögé, akár még a legjobb barátok is lehettek. Így jártam én ezzel a könyvvel.

A történet elején nem tudtam eldönteni, hogy egy sajátos, óceáni zarándoklatról olvasok, vagy inkább egy ismeretterjesztő könyvről, benne rengeteg tudnivalóval a Csendes-óceánról, bölcsességek és elmélkedések sorával. Volt ez a Declan O Donnell, aki "kurtára" (ahogy ő mondaná) magára akart maradni, elege volt az emberekből, igazi filozofikus alkat, elindult hajójával az óceánon. Először régi barátjával Piko-val találkozik egy szigeten, és annak kislányával Pipával, akik tulajdonképpen rá vártak és csatlakoznak hozzá.  Majd jönnek a többiek. A szereplői elsőre amolyan groteszk jellemek voltak, furcsa tulajdonságokkal felruházva, van aki jobban, van aki kevésbé, de ahogy olvastam a könyvet, úgy kedveltem meg a szereplőket a mindenféle tulajdonságaikkal együtt. Mert nagyon mókásak és szerethetőek voltak. Szinte egytől egyig. Azért szinte, mert volt egy rájuk leselkedő gonosz is, akiről azonban kiderül, hogy neki is megvan a maga keresztje.

Nagyon különleges történet ez, kicsit abszurd, kicsit  misztikus, vagy inkább misztikusan ezoterikus. Helyenként bonyolult, fájdalmas, zűrzavaros, akár az élet, de mindvégig tele van sok-sok szeretettel és humorral.

Az elején úgy jöttek az események, mintha a nagy, hatalmas óceánban talált kagyló kinyílt volna a kezünkben, és abban csücsül egy igazgyöngy. Így támadtak benne a bölcselkedések közepette a történetek, és olyan figurákat is teremtett az író, aki bár csak egyszer tűnt fel a könyvben, mégsem marad számunkra ismeretlen és jelentéktelen, azonnal sok infót kapunk róla. És azt vettem észre, hogy ezek érdekesek, szeretem olvasni őket, a szereplőket imádom, a magvas gondolatok pedig igazán megdolgoztatták szürke kis agysejtjeimet, mintha minden egyes gondolat után színessé váltak volna.:) 

A világ, az élet, a sors körforgása van ebben a könyvben, minden kapcsolatban van egymással, a dolgok előbb-utóbb összeérnek. Néha olyan szépek voltak a leírások, a gondolatok, a könyv sorai, mintha egy költeményt olvastam volna.

Azért a hőseink sem vesznek el ebben az értékelésben, ahogyan a Sors egymás mellé rendelte ezeket az embereket, úgy a végén elrendezi a sorsukat is.

Magam is meglepődtem rajta, főleg a kezdeti meghökkenésem után, hogy mire a könyv végére értem, nagy KEDVENC lett! Olvassátok nyitott szívvel és lélekkel!

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Richard Morais: Madame Mallory és kis indiai konyhafőnöke

„...egy gourmand-ban mindig van annyi tehetség és állhatatosság, hogy akkor is tud enni, ha már nem éhes.”

Nem voltak nagyon magasztaló vélemények erről a könyvről a molyon, de azt sem írták , hogy  nem jó, így győzött a kíváncsiságom és a tetszetős borító. A borítót is kifogásolták páran, de végül is van köze a regényhez, hiszen szerepel benne indiai kisfiú is, levendulás Franciaország is, és természetesen a francia konyha. A címéről is elmondhatom ugyanezt, szerepel benne Madame Mallory, szerepel benne kis indiai is, de kis indiai konyhafőnökként feltüntetni egy 17-18 éves fiatalembert, már nem annyira telitalálat, ez esetben jobb lett volna, ha marad az eredeti cím.

A  régebben olvasott vélemények  ott csücsültek várakozóan a fejemben, még akkor is, ha nem akartam, hogy befolyásoljanak. Úgy indultam a könyv olvasásának, hogy lehet, hogy nem fog tetszeni, de adok neki egy esélyt. Hasszán indiai családja azonban teljesen elbűvölt, a mumbai kifőzde működése megmosolyogtatott, és nagyon szívemhez nőttek a családtagjai is. Leginkább persze az édesapja, aki a család mozgatórugója és lelke volt. Nagyon tetszett az indiai része a történetnek, kicsit sajnáltam, amikor elköltöztek. Először Londonban, majd a francia Lumiere városkában kötöttek ki és telepedtek le. Szórakoztató volt viszályuk Madame Malloryval, majd Hasszán egyszercsak felnőtt, különvált a családtól és külön folytatódott az élete. Ez sem volt unalmas, de ahogyan ő maga is depressziós volt, a könyv hangulata is leült kissé, nem volt mosolyognivaló, volt viszont gazdasági válság, tragédiák, Michelin csillagok, szomorúság,  de aztán a végén, megkaptuk az ígéretet, hogy Hasszán felülkerekedik depresszióján, bánatán, és elkezdi élni a saját, örömteli életét. 

8/10

Bea 

Film: Csillagainkban a hiba

Amikor bejelentettük, hogy ezt a filmet szeretnénk nézni, és miután nagy vonalakban elmeséltük a fiúknak, hogy miről szól, nagy ellenzéki tábort alkotva kijelentették (na jó, Apa igazából most nem volt tagja eme csoportnak), hogy ők nem fognak lehangoló filmet nézni, úgyhogy a "Nagy Csapat" ( megjegyzés: ez alatt minket értettek Anyával, cseppet sem pozitív értelemben...) nézze csak meg nyugodtan ezt a filmet magában.

Nem akarok és nem is tudnék sokat írni erről a filmről, de azt kijelenthetem, hogy nem volt lehangoló.

Mindig gondban vagyok a hasonló témájú könyvekről és filmekről formálódó véleményemmel, hisz valahogy furának érezném azt leírni, hogy nagyon tetszett, nagyon jó film volt. Hogy írhatnám ezt le egy olyan történetről, ami két tragikus sorsú fiatalról szól, akikkel egyszerűen nem volt igazságos az élet. Mégis ezek a filmek legtöbbször nem lehangolóak, hanem inkább mindig az élet szeretetéről, az élni akarásról szólnak. És hát igen, ezek után a filmek után megtanulod egy kicsit jobban becsülni azt, amid van.

Gus karaktere valami elképesztő volt, a szerelmük pedig Hazellel gyönyörű és megható, nagy harcosok voltak mind a ketten.

Én nem olvastam még a könyvet, de Anya már igen, és ő azt mondta, hogy a film nagyobb hatással volt rá.

Van még egy másik hasonló témájű könyv (és film is), már régebben olvastam (láttam a filmet), de nagyon megérintett és szerintem kiemelkedő az ilyen témájú könyvek között, ez pedig Jenny Downham Amíg élek című könyve. (A könyvből készült film címe: Most jó.)

Zsófi

Lori Nelson Spielman: Édes megbocsátás

„A remény a balfékeknek való. Hinned kell benne.”

New Orleans csinos és fiatal tévésztárja, a népszerű műsorvezető Hannah Farr foggal-körömmel óvja a magánéletét. Erre minden oka megvan, hiszen egyrészt a város főpolgármesterével jár, másrészt pedig egy régi konfliktust követően sosem sikerült rendeznie megromlott viszonyát édesanyjával.

Ami először eszembe jutott a könyvről, hogy gyönyörű. Olyan a szemnek, mint egy rózsaszínű vattacukor, vagy azok a pici, finom, puha, többszínű  gumicukrok. Azt hittem, egy könnyed, laza, romantikus lányregényt kapok. Ráadásul egy olyan közegben, a reggeli szórakoztató műsorok és beszélgetős showműsorok világában, amiket ki nem állhatok, tíz éve láttam ilyet utoljára. 

De egyáltalán nem volt könnyed, nem volt rózsaszínű a történet. Elgondolkodtató, komoly és megindító volt. Szólt emlékekről, életekről, tettekről, amik teljesen megváltoztatták az érintettek életét, sokszor jóvátehetetlenül, egész életen át tartó bűntudatról, teherviselésről, nyomasztó titkokról, kételyekről, bocsánatkérésről és megbocsátásról. Mit nehezebb megtenni, bocsánatot kérni vagy megbocsátani? 

Fiona Knowles, Hannah egykori,  íróvá lett iskolatársa indítja el a megbocsátásköveivel a lavinát. Fiona úgy véli, ha az ember a belső béke elérésére törekszik, a múltbéli sérelmek levezeklése elengedhetetlen lépés. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy felvállaljuk szégyenletes tetteinket, még nagyobb ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk érte. Fiona tetteivel is igazolja elméletét, 35 bocsánatkérő levelet fogalmazott meg és küldött el, ezek egyikét Hannah kapta, akitől az iskoláskorukban, tinédzserként ellene elkövetett gonoszságaiért kér bocsánatot. 

Hannah 14 éves kora óta édesapjával él, 18 évesen látta utoljára édesanyját. Idős barátnője Dorothy noszogatására, miszerint béküljön ki édesanyjával, egyre többet gondol arra, hogy lehet, nem is úgy történtek a dolgok, ahogyan ő emlékszik, vagy ahogyan ő akarja látni. Meg kell vizsgálni a másik oldalról is a történteket, ki kell nyitnia elméjét és szívét, hogy az édesanyja szemszögéből is láthassa a dolgokat. Biztos, hogy édesapja, mindent az ő, Hannah érdekében tett? Vagy egész életében manipulálta a lányát, szeretetébe jól elrejtve, becsomagolva?

Hannah-nak ki kell derítenie mi történt, el kell döntenie, hogy megbocsátania kell-e vagy bocsánatot kérnie. Eleinte nagyon naívnak tartottam Hannah-t, mintha egy rózsaszín ködfátyolban élne (talán innen a szép rózsaszín a borítón:)), nem látta át, vagy inkább nem akarta látni főpolgármester szerelme valódi természetét, nem vette észre fiatal, csinos, gátlástalan kolleganője mesterkedéseit. Naívsága ellenére a történet előrehaladtával megszerettem, szorítottam érte, és azért, hogy el tudja magát szánni a megbocsátás-kövek elküldésére. 

Szerettem a mellékszereplőket is, és bár romantikus történet volt, nem volt giccses és habos, hanem igazi érzelmeket csalt ki belőlem. Voltak szívszorító, erősen papírzsepi-igényes pillanatok. És bár a címében ott a történet lényege, mégsem volt minden teljesen fekete vagy fehér, mert a "megbocsátás épp olyan bonyolult, mint a szerelem és az élet". 

A könyv elolvasása után visszatértem a borítóhoz; a sárga gumicsizma, a piros horgászláda, a kő és a színek, mind-mind értelmet nyertek. Szép, akár a történet.

Köszönöm a Magnólia Kiadónak a könyvet! 

10/10

Bea

Rachel Joyce: Queenie Hennessy szerelmes levelei

Ez a harmadik könyvem Rachel Joyce-tól és meg kell állapítanom, hogy lassan, csendesen belopta magát a kedvenc szerzőim közé. 

A Queenie Hennessy szerelmes levelei nem előzménye a Harold Fry valószínűtlen utazásának, hanem az írónő megfogalmazása szerint is párhuzamos vele, kiegészítik egymást. Útitársak.  Teljesen különálló könyvként is megállja azonban a helyét.

Queenie Hennessy nemrég költözött a Szent Bernát Otthonba, ahol végstádiumú betegek a társai, ahol segítenek neki lelkileg és fizikailag, enyhítik fájdalmait gyógyszerekkel,  az apácák és az önkéntesek társaik a végső úton. Queenie levelet ír Harold Fry-nak, annak az embernek, akihez élete végéig plátói szerelem fűzte. Meglepetésére a férfi válaszlevelében megírja, hogy gyalog indul el Anglián keresztül, hogy meglátogassa Őt. Queenie Hennessy addig nem halhat meg, amíg Harold Fry el nem ér az otthonba. Ezzel kezdetét veszi a várakozás, melyben támasza és segítsége Mary Inconnue nővér, aki a legnehezebb órákban is biztatja őt. Queenie levelek hosszú sorába kezd, melyben feltárul egy életen át tartó, beteljesületlen szerelem története, ami tele van elfojtással, megbánással, kétségekkel, ugyanakkor rengeteg szeretettel, erővel és önfeláldozással.

Egy keserédes, bús, fájdalmas történet ez, aminek az olvasásához le kell lassulni egy kicsit, el kell mélyülni benne,  kóstolgatni kell a szép szavakat, mondatokat, amiket Rachel Joyce papírra vetett. Nem az izgalom volt, ami hajtott előre, hanem az együttérzés Quennie-vel, hogy meg tudja írni a leveleit, mielőtt kifárad a teste, hogy ezáltal megnyugodjon a lelke is.  A várakozás Harold Fry-ra, aki az útjáról képeslapokat küldött, rövid üzenetekkel, amiknek eleinte csak Queenie örült, de aztán azt vesszük észre, hogy a Szent Bernát Otthon összes lakóját várakozással tölti el Harold hősies útja. Mert Harold akaratlanul hőssé válik a szemükben, és a mienkben is, mert ezeket az embereket ez a várakozás tartja életben. Idős és fájdalmas életükben, amikor már tudják, hogy közeleg a vég, a legapróbb szépséget is magukba szívják, a legkisebb dolognak is örülnek, hát még egy barátnőjükért Queeniért történő zarándoklatnak.

Mert miközben itt élnek, a közös sorsuk nagyon közel hozza őket egymáshoz és barátok lesznek. Olyan barátok, akik örülnek minden együtt töltött napnak, támogatják egymást, és tudnak nevetni. Egymáson, egymással. Meg kell említenem a humort, amit az író nagyon finoman sző bele az otthon lakóinak mindennapjaiba, gyakran nevettem beszólásaikon, tetteiken, miközben sírni lett volna kedvem. Szívszorító volt, ahogyan életük utolsó pillanatáig emberek voltak, érzésekkel, érzelmekkel, hangulatokkal, szerettek, nevettek, társaságra vágytak.

Queenie életét a levelekből ismerjük meg, amik nem kimondottan szerelmes levelek, tulajdonképpen Harold Fry-nak köszönhetően, mégegyszer végigtekint az életén, emlékezik a szüleire, összegzi tetteit, újraéli élete fontos eseményeit. Megtudjuk hogyan ismerkedtek meg, milyen közös emlékeik lehetnek. Utolsó levelében leírja Haroldnak a titkát, ami egész életében nyomasztotta, bántotta, vádolta magát érte. Ezáltal leteszi lelki terheit és megkönnyebülten indul a fény felé, hogy találkozzon a barátaival.

Az utolsó fejezet pedig egyszerűen fantasztikus, egy kis csavar, amitől egyszerre fájt a szívem, de picit mosolyogtam is rajta. 

Mindannyiunknak meg kellene írnunk a magunk "szerelmes" leveleit a gyerekeinknek, szerelmünknek, szüleinknek. Nem az életünk végén, hanem minél hamarabb, már holnap. Hogy könnyebbek és vidámabbak lehessünk, ne nyomassza semmi a szívünket. Ezt tanultam Queenie Hennesy-től. Meg azt, hogy használjuk ki az alkalmas pillanatokat.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik erőt akarnak meríteni, akik reményt akarnak kapni, akik el akarnak búcsúzni, vagy egyszerűen csak el szeretnének olvasni egy torokszorító, megindító, szép könyvet.

Köszönöm a Maxim Kiadónak, hogy olvashattam ezt a könyvet!

10/10

Bea

Natasha Solomons: Mr. Rosenblum listája

Jack Rosenblum a második világháború előtt feleségével és kislányával menekülni kényszerül Berlinből. Így megannyi sorstársával zsidó menekültként érkezik Angliába. A bevándorlók kapnak egy listát, hogy könnyebb legyen számukra a beilleszkedés, és hogyan viselkedjenek "angolként". Jack igyekszik pontról pontra betartani a javaslatokat. Kitartásának köszönhetően egy szőnyeggyárat működtet, méregdrága Savile Row öltönyt visel, Jaguárral közlekedik, sosem beszél németül, és fel tudja sorolni a brit monarchia valaha élt összes szereplőjének a nevét.

Egy dolgot nem tud elérni: hogy megbecsült tagja lehessen egy előkelő angol golfklubnak.  A háború utáni Angliában ez számára a lehetetlennel egyenlő. Ezért Jack Rosenblum úgy határoz, hogy megépíti a saját golfpályáját, és létrehozza saját elegáns golfklubját.

Natasha Solomonstól ez az első könyvem, úgy érzem nagyon jól választottam, amikor leemeltem a könyvtár polcáról, bevallom, csak a csodaszép borítója miatt.  Mr. Rosenblumot az első oldalakon még nem nagyon tudtam hová tenni magamban, magának való, önző embernek tűnt, annyira angollá akart válni, hogy nem nagyon foglalkozott mással, főként nem a feleségével Sadie-val, aki viszont nem akart angollá válni, nem akarta elfelejteni a zsidó szokásokat, az édesanyja receptjeit, a Németországban maradt családtagjait, és esténként titokban németül mondta a hagyományos német esti meséket kislányának Elizabeth-nek. Jack azonban nem foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, otthon is angolul beszéltek, ezáltal elvesztették a meghittséget, a kapcsolatuk már szinte csak formai volt. Így fordulhatott elő, hogy Sadie egyszercsak Dorsetben találta magát, ahol Jack egy nádtetős falusi parasztházat vásárolt hatalmas területtel, ahol a golfpályáját készült felépíteni. És itt történt az igazi varázslat, az angol vidéki emberekkel, Curtissel, Basettel, a gyapjas disznóval, Curtis titkos receptű almaborával, Bobbi Jonessal. Zöld Jack, és a szentjános-bogarak, a Baum torta, a gyönyörű angol vidéki táj segített a Rosenblum házaspárnak, hogy  megtalálják az életben, amit szeretnének, rátaláljanak magukra, mégha nagyon göröngyös is az út odáig. 

Ez a könyv a Pettigrew őrnagy utolsó csatája c. könyvet juttatta eszembe, és ahhoz hasonlatosan a kedvencem lett. Finoman átszőtt humor jellemzi, nem harsogó, hanem az a nagyon megmosolyogtató, jóleső. És ahogyan az a történet is, úgy ez a könyv is szól a kitartásról, a család erejéről, a szeretetről, és ami a mai napokban nagyon aktuális, az elfogadásról is.  Aki szereti az angol vidéki életet, az angol embereket, a gyönyőrű tájleírásokat, a finoman szórakoztató történeteket, mindenképpen olvassa el.

10/10

Bea

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra.

Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat - Howl varázsló palotájába.

Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a lelküket.

A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar-díjas animációs filmet.

Már régebben láttam a fülszövegben is említett animációs filmet, ami nagyon tetszett, de arról fogalmam sem volt, hogy egy könyv volt az alapja, azonban hála a molynak, teljesen véletlenül rátaláltam. 

És még milyen jó, hogy megtaláltuk egymást, mert nagyon tetszett, jó volt kikapcsolódásnak egy könnyed, vicces mesét olvasni, két "komolyabb" könyv között.

Howl és Sophie évődésein, veszekedésein végig jól elszórakoztam, teljesen magával ragadott és beszipantott a történet, olyan volt, mintha én is ott ültem volna a Vándorló palota nappalijában, Calciferrel csevegtem volna és Sophie és Howl társaságában rettegtem a volna a Puszták Boszorkányától.

A varázslóvilággal kapcsolatban feltettem volna még egy csomó kérdést, szívesen olvastam volna többet róla, de ezt azért nem tudom hibának felrónni a könyvnek, még csak hiányosságnak sem. (Ezt csak az én makacs kíváncsiságom . :))

Az animációs filmmel volt sok közös pontja a könyvnek, de voltak azért eltérő dolgok is.

Gyereknek és  mesekedvelő felnőtteknek egyaránt ajánlom. A sorozat másik két részét is mindenképpen el szeretném majd olvasni.

10/10

Zsófi

Mette Jakobsen: Minou szigete

Ez a történet egy szigetről szól, ami olyan kicsi, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Egy kislányról, akinek az édesanyja egy évvel ezelőtt elindult otthonról a legszebb cipőjében és soha többé nem tért vissza. Szól még Tiszteletesről, aki japán tornagyakorlatokkal tölti az idejét, és perecet süt. Ládásról, aki különleges dobozokat szállít a világ minden tájára. Meg Nevenincs kutyáról, aki nagyon szereti a narancsos sütit, a tüzes karikákon való átugrálást viszont annál kevésbé. Amikor a tenger egy ismeretlen fiút sodor a partra, az ő egyhangú életük teljesen felborul, Minou pedig nyomozásba kezd...

Nem tagadom először a könyv gyönyörű borítója, aztán amikor a kezembe vettem aranyos mérete ragadott meg. A fülszöveget elolvasva is nagyon érdekesnek, ígéretesnek tűnt.

Tetszett a könyv stílusa, tetszettek a szereplők, tetszett a történet, bevallom igazából csak egyvalami nem tetszett, mégpedig a történet befejezése. Számítottam valamiféle megoldásra, szép lezárásra, de sajnos nem kaptam meg.

Egy kicsit nekem a Hová tűntél Bernadette című könyv is eszembe jutott olvasás közben, ami nem volt baj, mert nagyon szerettem azt a könyvet. Jó volt ezeket a felnőtt dolgokat, problémákat egy naív, ártatlan kislány szemén keresztül látni. 

A sziget összes különc lakója (mind az emberek és állatok is) nagyon a szívemhez nőtt, a furcsa szokásaikkal együtt.

A halott fiú jelenléte eleinte nem zavart, annyira belefeledkeztem a történetbe, magával ragadott a könyv kicsit nyomasztó, sejtelmes, de mindenképpen mosolyra fakasztó hangulata. De aztán rájöttem, hogy a halott fiú azért egy kicsit morbid eleme is ennek a könyvnek, és gyerek kezébe sem szívesen adnám.

A legnagyobb csalódás akkor is a történet befejezése volt számomra, én sajnálom a legjobban, hogy ilyen furcsán és gyorsan lett vége.

7,5/10

Zsófi

Cheryl Strayed: Vadon

...”milyen érzés kilométereket gyalogolni csakis azért, hogy megszemléljük a fákat és mezőket, hegységeket és sivatagokat, forrásokat és sziklákat, folyókat és füveket, napkeltéket és napnyugtákat.”

Édesanyja hirtelen jött betegsége után Cheryl élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak, házassága megromlott. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. A túra teljesítése először csak homályos ötlet volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki előtte.

Zarándoklata 1100 mérföldön és három hónapon át tartott, igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. A külső utazás, a távolság, a természet, a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta  tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.

Nekem is elsöprő élményt jelentett, hogy végigkövethettem Cherylt embert próbáló útján. Mindig is érdekeltek a zarándokutakról, az El Camino-ról szóló könyvek, blogok, olvastam jobbat is, rosszabbat is. Érdekelt az emberek motivációja azt illetően, hogy miért indultak el, érdekelt, hogy testileg hogyan bírták, és kíváncsivá tett a lelki átalakulást illetően. Tényleg így van vajon? Más ember lesz a zarándokból az út végére? Ezt nem tudhatom, amíg én magam is nem indulok el egy ilyen zarándokútra. Mindenképpen elgondolkodtató, nincsenek ott a  hétköznapokban megszokott tárgyak, a mindennapi apró-cseprő problémák,  magadban vagy, általában, mert szerintem az az igazi zarándoklat, ha magadban vagy, bár el tudom képzelni valakivel, akit szeretek. Egy ilyen extrém helyzetben egy hozzánk közelálló ember teljesen másik oldalát, másik lényét is megismerhetjük. De ez számomra egyelőre csak egy vágyálom, amit tovább erősített Cheryl Strayed könyve.

A Pacifikus Túraösvényről (PTÖ) a könyvből készült film megnézéséig még nem hallottam. Először a filmet sikerült megnéznem, majd a könyvet elolvasnom. Bátran ajánlom azoknak is a könyvet, akik még csak a filmet látták, mert sokat hozzátett a filmhez. Az események nagyjából ugyanúgy történtek, és már nekem a film is tetszett, de a könyv a maga csendes, nyugodt, félelmetes valóságával lenyűgözött. Fantasztikus ez a túraösvény, gyönyörű, félelmetes, magányos, felemelő. Cheryl igazi lelki és testi átalakuláson ment át az út végére. Közben emlékezett az édesanyjára, haragudott rá, vívódott magával, gyötrődött a testvérei miatt. Édesanyja halála utáni négy évben megjárta a poklot, nagyon mélyre süllyedt. A túra lehetőség volt, hogy kihúzza magát a mélységből, megbocsásson magának, elfogadja az édesanyjával történt tragédiát, és megtudja, hogy ő maga  mire képes. Képes-e végigmenni egyedül a sötét rengetegben, hófödte hegyeken, sivatagos tájakon,  zuhogó esőben, égető napon? Megváltoztatja-e az életét, hogy végigment a Pacifikus Túraösvényen? 

Nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet, megnyugtatott, elgondolkodtatott, kikapcsolt. Cheryllel izgultam, amikor vadállatok tűntek fel a közelében és  vártam a következő ellátmányos csomagot,  átéreztem testi szenvedéseit, és megkönnyebbültem, amikor barátokra talált. Nem egy izgalmas krimi, de mégis izgultam, nem egy romantikus regény, de akartam, hogy társra találjon, meghatódtam az emlékeitől, megkönnyebbültem a megbocsátástól és fellelkesített az új élet reménye. Mindez a hatalmas, fenséges, hegyekkel körülvett, leigázhatatlan természetben... 

10/10

Bea

60-as évek zenéi idézet:

„A jó emlékek inkább versre hasonlítanak, haikunál alig hosszabbra. Ott van például az, hogy mennyire szerette Johnny Cash és az Everly Brothers zenéjét. Ott vannak a tábla csokik, amiket a vegyesboltból hozott haza, ahol dolgozott.”

„-Rendben bébi, akkor nem hívlak szivinek. - A fejpántos felvihogott az égre. - De tuti, hogy bébinek foglak nevezni. Ahogy Jimi Hendrix is megmondta: Mindenkit bébinek hívok.”

Sara Crowe: Campari reggelire

„A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző milliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt.”

Az ember élete tele van borzalmas dolgokkal: elhunyt rokonok szelleme kísérti, befuccsol a szerelemi élete... és odaég a pirítós.

1987-ben Sue Bowl élete fenekestül felfordul. Édesanyja halála miatt úgy érzi, önmagából vesztett el valamit. Aztán az apja is összebútorozik egy Ivana névre hallgató förtelmes nőszeméllyel.

Ám Sue-t mindig arra biztatta az anyja, hogy hozza ki mindenből a legjobbat - neki pedig ott van a szavak szeretete és pár fura rokon.

Sue végül Coral néni roskadozó családi otthonába, Green Place-be költözik, amelyet szép lassan egyre több különc és csodabogár kezd el benépesíteni. A denevérekről nem is beszélve...

Roskadozó, vidéki angliai ház és dilis szereplők, engem ezekkel nagyon hamar el lehet csábítani, ebben a könyvben pedig egyikből sem volt hiány.

Másra számítottam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam tőle, és nagyon kellemeset csalódtam. Szívet melengető, bájos és rendkívül mókás olvasmány volt ez.

Szeretnivaló, hóbortos, tipikusan angol szereplők egy omladozó, vidéki kastélyba zsúfolva. Akik együtt sírnak és nevetnek, íróműhelyt alapítanak, néha természetesen össze is vesznek, de azért a helyén van a szívük.

Sue eleinte nekem egy fiatal lánynak tűnt, aki nem igazán találja a helyét a világban, de később kiderült, hogy ez miért is van így, hisz az édesanyja hirtelen elvesztése nagyon megviselte, amiről nem is igazán tud senkivel beszélni.

Icarus (vagy inkább csak Icarus szeme :)) iránti rajongását is teljesen megértettem, valljuk be sokan voltunk már reménytelenül szerelmesek (vagy csak hittük, hogy azok vagyunk)... :)

Coral nénit pedig nevezhetnénk akár mindannyiunk, hőn áhított (kissé bogaras) tündér keresztanyjának is, mindig Sue mellett állt, ha szüksége volt rá. Nagyon szerettem a már teljesen gyerekkorától írt, sok évet átölelő Füveskönyvét is olvasni.

Igazából (Loudelle-n kívül természetesen) az összes szereplőt nagyon megkedveltem, a ruhájukról elnevezett Nagyminta, Tafota és Zsorzsett nagyikat, az exférjét gyűlölő Deliát, és Little, majd később az összes többi admirálist is, akik igazi  angol úriemberek voltak.

És végezetül üzenem Sue-nak, hogy abba ne hagyja az írást, az Ad Acta írói műhelynek pedig azt, hogy rám számíthatnak, ha tagfelvételt hírdetnek! :)

Köszönöm az Athenaeum Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a bájos történetet! 

U.i: a könyv címén nagyon sokat törtem a fejem, nem igazán értettem, hogy miért pont ez lett a címe (angolul is ugyanez volt), bár én sem tudtam volna mit kitalálni. Végül azért megtaláltam ezt az idézetet amiben előkerül a Campari is:

„Nem ittam még Camparit reggelire; ilyet az emberek akkor csinálnak, ha lelki bánatuk miatt utaznak el valahová.”

10/10

Zsófi

Justin Cronin: A szabadulás

Rákbeteg felesége halála után dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat erdményeként azonban a 12 kísérleti alany - minden emberi vonását elvesztve - félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a kísérleti alanyok, azaz a "fertőzöttek" kiszabadulnak. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé. Egyedül Amy, a hatéves kislány szervezete reagál másképpen a vírusra. A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek az Egyesült Államok egész területét ellepik: már csak egy emberi közösség marad valahol Kaliforniában, melynek tagjai jól kiépített erődjük és harcosaik segítsével majd' száz éven át megakadályozzák a fertőzöttek bejutását. A Kolónia lakói elszigetelten élnek a kaliforniai hegyekben, a régi, vírus előtti világot az idősek beszámolóiból vagy a hosszú Portyákon látott romokból ismerik. Egy nap egy idegen lány jelenik a Kolónia kapujában - Amy. Felbukkanása gyökeres változást hoz a Kolónia életében...

Már nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvel, évekkel ezelőtt láttam meg egy könyvesboltban, és a fülszöveg egyből felkeltette a figyelmem, de valamiért mégis csak most, évekkel később olvastam el, na mindegy, jobb később mint soha. :)

A könyv első része nagyon jó volt, sejtelmes, rejtelmes, Lacey nővér megjelenése pedig számomra egy kis misztikumot is csempészett a történetbe. Egy kicsit még olyan Stephen King-es érzésem volt ennek a résznek az olvasása közben. Sajnos erről az első részről nem is nagyon írnak a fülszövegben. Disztópiákban legtöbbször mindig csak azt látjuk, hogy milyen lett a világ, arról sajnos nem olvashattunk, hogy milyen történések vezettek odáig. Ebben a könyvben viszont (igen, annak a bizonyos első résznek hála...) minden hibát és lépést megismerhetünk, ami a vírus kitöréséhez, majd az emberiség pusztulásához vezetett.

De aztán jön a második rész, én pedig felkiáltok: A fenébe nekem senki sem szólt a vámpírokról! :) 

A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek - így olvashattuk ugye a fülszövegben, és nekem erről nem vámpírok jutottak eszembe. De végül is felülemelkedtem a vámpíros megrázkódtatáson, olvastam tovább a könyvet, és attól eltekintve, hogy egy kicsit erősnek éreztem a váltást az első és második rész között, tetszett ez is. Jó volt a Kolónia társadalmáról, rendszeréről, mindennapjairól olvasni. Tetszett, hogy több szereplő szemszögéből is olvashatjuk a történetet. Az én két kedvenc szereplőm Sara és Michael lett.

De aztán, jöjjön még egy de, eljött az a rész amikor nekem már túl sok volt ezekből a zombiszerű vámpírlényekből, ezt a telepatikus, álomszerű kommunikációt sem igazán sikerült teljesen befogadnom.

Egy idő után már a könyv hosszának indokoltságán is elgondolkoztam...mármint, hogy a kevesebb, néha több (és jobb).

Mindent összevetve végül is nem volt rossz könyv ez, akik szeretik a zombis, vámpíros disztópiákat, azoknak mindenképpen ajánlom olvasásra. Azoknak pedig akik már szintén régóta szemeznek ezzel a könyvvel,  azt mondanám, hogy adjanak neki egy esélyt.

Természetesen meg fogok próbálkozni a második résszel is. :)

8/10

Zsófi

NYEREMÉNYJÁTÉK!

Szeretettel várunk mindenkit lassan féléves blogunk őszi nyereményjátékára.

A játék folyamán két könyvet fogunk kisorsolni: a Felhőatlaszt és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit.

A könyvek mellé ajándékba még két egyedi, saját készítésű, a könyvek ihlette könyvjelző is jár.

A nyereményjátékban való részvétel feltételei:

1. Kedveld a blog facebook oldalát, és a nyereményjáték képe alá (facebookon) írd meg hozzászólásban, hogy melyik könyvet szeretnéd megnyerni.

                                                                         vagy

2. Figyelj minket a molyon, és küldj egy üzenetet nekünk (a molyon) arról, hogy melyik könyvet szeretnéd megnyerni.

Itt a molyos profilunk (link): Zsófi és Bea 

Akik mind a két feltételt teljesítik, azok dupla eséllyel vesznek részt a sorsoláson!

(Ha mind a két feltételt teljesítetted, akkor küldj nekünk molyon egy üzenetet a neveddel, amelyikkel hozzászólást írtál a facebookon.)

Természetesen a már meglévő kedvelőink és molyos figyelőink is részt vehetnek a játékban, nekik csak annyi a dolguk, hogy facebookon vagy a molyon megírják, hogy melyik könyvet szeretnék megnyerni.

A játék  szeptember 10-től október 1-ig tart.

A nyerteseket október 2-án fogjuk kisorsolni. 

A könyveket csak magyarországi címre postázzuk.

A nyeremény könyvjelzők

Ha bármilyen kérdésed van a nyereményjátékkal kapcsolatban, írd meg nekünk ide a bejegyzés alá hozzászólásban, vagy az e-mail címünkre (konyvutcablog@gmail.com).

Szerzői megjegyzés: a nyereményjáték képét, amin egy négykezű, baltát és könyveket tartó lány látható, mi készítettük. Az ötletgazda és a négykezű Wednesday Addams én (Zsófi) voltam, a fotót Anya készítette, a plusz kezekért pedig ezúton mondok köszönetet lelkes segítőnknek, kisöcsémnek Titusznak! :)

A könyvjelzők megtervezése és kivitelezése pedig teljesen egészében Anya kézügyességét dícsérik! :)

Charles Belfoure: A párizsi építész

A tehetséges építész, Lucien Bernard a német megszállás alatt álló Párizsban 1942-ben olyan megbízást kap, amely nagyon sok pénzt hozhat neki, de az életébe is kerülhet. Titkos búvóhelyet kell terveznie egy vagyonos zsidónak úgy, hogy azt még a legelszántabb német katonák se találják meg. Luciennek szüksége van a pénzre, és a lehetőségnek sem tud ellenállni, hogy túljárjon a nácik eszén, akik elfoglalták szeretett városát, ezért úgy dönt elvállalja a feladatot.

Elég sokáig nem volt nekem szimpatikus Lucien, a párizsi építész. Felesége mellett szeretője van, szinte közömbösen viselkedik, amikor egy zsidót a nyílt utcán lelőnek mellette, és elsősorban a pénzért vállalja el a fülszövegben említett megbízatást, másodsorban pedig a kihívásért, amit építészetileg jelent számára, és véletlenül sem a zsidók iránti együttérzésből vagy emberségből. 

Aztán szépen lassan megismertem az életét, az építészet és művészet iránti rajongását, vívódását a megbízatásait és egy új barátságát illetően, kapcsolatát a feleségével és a szeretőjével. A rejtekhelyek építése folyamán Lucien hatalmas változáson esett át.  Már nem az ellenszenves építész volt, hanem egy "igaz ember" lett belőle. Annak ellenére is, hogy nemcsak rejtekhelyeket épített, hanem a németeknek is dolgozott.

A Gestapo állandó jelenléte és ténykedése miatt elég feszült volt a történet, szörnyű volt, amit a zsidókkal, és nem zsidó francia lakosokkal műveltek a fasiszták. Elszomorító volt, ahogyan egy rettegéssel teli német megszállás idején az emberek viselkednek, mit tesznek és mit nem tesznek, hogy mentsék a saját életüket, vagy éppen hogyan viselkednek a bátor emberek, akik csupán emberségből mentenek meg, bújtatnak el zsidókat.

A történet végére megkedveltem Lucient, és izgultam az életéért. Azt is meg kell említenem, hogy el tudom képzelni, hogy nem minden német katona értett egyett a nácik zsidógyűlöletével és üldözésével, aki elolvassa ezt a könyvet megérti, miért mondom ezt.

9/10

Bea