Kedvenc íróink: Isabel Allende

Ebben a rovatban, kedvenc íróinkat mutatjuk be nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk. Műveik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk ezeket másokkal is megismertetni. (A rovat korábbi bejegyzéseit ide kattintva érhetitek el.) 

Isabel Allende Llona chilei író és újságíró 1942-ben született Limában. Napjaink legismertebb spanyol nyelven alkotó írója, könyveit több mint 57 millió példányban, 35 nyelvre lefordítva adták el. Az egykori chilei elnök, Salvador Allende másodunokahúga.

1959 és 1965 között az ENSZ élelmiszer és mezőgazdasági szervezete santiagói részlegének dolgozott. Időközben lelkes újságíró és aktív feminista vált belőle: más, a női egyenjogúságért harcoló nőkkel megalapította a „Paula” című magazint (1967), Chile első feminista lapját.

1973. szeptember 11-én meggyilkolták Salvador Allende elnököt; Augusto Pinochet Ugarte tábornok vezetésével az országban jobboldali katonai junta vette át a hatalmat, Isabel és családja száműzetésbe kényszerült: 1975-ben Venezuelába menekültek, ahol 13 évig maradtak. Csak 1990-ben tért vissza Chilébe, hogy átvegye a Gabriela Mistral-díjat.

1981-ben elhunyt, Santiagóban maradt 99 éves nagyapja, ami nagyon megrendítette őt. Elkezdett írni neki egy levelet, amiből végül a „La Casa de los Espiritus” (Kísértetház) című, rövid idő alatt világhírűvé vált regény kézirata lett. A könyv 1982-ben jelent meg. (bővebben: wikipédia)

A Kísértetház című könyvet olvastam el legelőször az írónő könyvei közül. Egy kreatív írás könyvet olvasgatva akadtam rá egy listára, ami olyan könyveket tartalmazott, amit hasznos lehet (sőt kötelező) elolvasni leendő írópalánták számára, hát gondoltam, akkor egy könyvmolynak sem árthat, ha elolvassa őket.

Így került a Kísértetház a kezembe, és vált az egyik kedvenc könyvemmé.

Az írónő könyveiben elkalauzol minket szülőhazájának mesés tájaira, és képet fest a távoli Dél-Amerikai világról is.

Kísértetház

A Trueba család több nemzedékének tagjai elevenednek meg a regény lapjain. A nagy és kárhozatos szerelmekkel, pusztító és gyilkos indulatokkal, olthatatlan és kielégíthetetlen vágyakkal megidézett, és hívatlanul betoppanó szellemekkel teli történetben szinte észrevétlenül rajzolódik ki egy keservesen modernizáló, majd véres diktatúrába zuhanó ország története.

Mikor olvastam, teljesen elvarázsolt ez a több nemzedéken keresztül ívelő családregény, és magával ragadott az írónő csodás stílusa is. A könyv második felében egy kicsit előtérbe került Chile akkori politikai helyzete, de végül is nem ez lett a regény fővonulata. 

Akik szeretik a családregényeket, azoknak mindeképpen ajánlom ezt a könyvet.

Lelkem, Inés

A szemrevaló, szegény fiatal spanyol varrólány, Ines Suárez 1537-ben kalandvágyó férje keresésére indul az Újvilágba. Csábító külseje miatt már a hajóút során hajmeresztő kihívásokkal kell megküzdenie, de nem kevesebb küzdelem várja Amerika földjén sem. Elverekszi magát egészen a perui alkirályságig, ahol egy kaland során megismerkedik az akkor már neves spanyol konkvisztádorral, Pedro de Valdivával, akivel szenvedélyes,  mindent elsöprő szerelembe esik.

Egy számomra teljesen ismeretlen korba és helyre varázsolt el az írónő. Inés egy kemény, erős nő, aki a legnehezebb körülmények között is állja a sarat, kiáll a véleménye mellett, tiszteli az ellenfeleit. Chile felfedezéséről, meghódításáról szól ez a szörnyűségekkel és borzalmakkal is teli történelmi regény.

Távoli sziget

Zarité rabszolgának született az 1700-as években, a karibi Saint-Domingue szigetén. Kilencévesen háziszolga lesz, így nem kóstol bele a cukornádültetvények kíméletlen munkájába. Természetes szépsége azonban másfajta kizsákmányolásra kárhoztatja, de ő vigaszra lel az afrikai dobok ritmusában, a testében lüktető táncban és zenében, a voodoo szertartásokban.

Az Isebel Allende regények elolvasása után szívesen veszek elő egy térképet, amit aztán sokáig elböngészhetek, és az ujjammal én is bejárhatom a regény szereplőinek kalandos útjait. A Távoli sziget egy fantasztikus élmény volt számomra, teljesen beszipantott a voodoo szertartások, és a fülledt Haiti, majd New Orleans világa. Zarité személyében ismét egy erős, mindenre elszánt hősnőt ismerhetünk meg.

Bea-Zsófi

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

1938 tavaszán járunk, amikor is a zsidóknak már nem biztonságos Bécsben élniük. A fiatal Elise Landaunak sikerül Angliában egy udvarháznál munkát találnia, így kénytelen a családját, a fényűzést és a kényelmet  hátrahagyni, és szobalányként folytatni eddigi életét, egy számára teljesen idegen országban. Lakóhelye ezentúl Tyneford lesz, az öbölnél álló hatalmas ház, ahol a cselédek folyvást ezüstöt fényesítenek, és frissítőket szolgálnak fel a teraszon. De a háború fenyegetően közeleg, a világ nagy változások előtt áll. Amikor Tyneford urának ifjú örököse, Kit hazatér, a két fiatal között szokatlan barátság szövődik, amely átformálja Tynefordot és Elisét is - visszavonhatatlanul.

És végre megvan az augusztusi szabadon választott Mini-Könyvklubos olvasmányom is. (A Mini-Könyvklubról már írtam korábban is egy bejegyzést, amit ide kattintva érhettek el, és ne feledjétek, még ér jelentkezni! :))

Ez a könyv sajnos kivételt képez az eddigi Könyvklubos romantikus olvasmányaim közül, mégpedig azért, mert az előző három könyvvel ellentétben, ez most nem annyira tetszett.

Egész jól indult a könyv, persze Elisét nem kedveltem még túlzottan a könyv elején, gyerekesnek és elkényeztetettnek tartottam, de aztán ahogy haladtak az események a jelleme szépen fejlődött és kikupálódott, olyannyira, hogy meg is szerettem őt.

A Kittel kibontakozó szerelmük is nagyon jól kidolgozott, és egyedi volt.

Szerettem, ahogy az írónő bemutatta Tynefordot, a gyönyörű angol vidéket, a cselédek mindennapi munkáit, az udvarház életét,  a halászatot, a fényűző esti bálokat.

A könyv második felében azonban nagyon elromlottak a dolgok, ott kezdődik, hogy úgy száz oldallal bőven lehetett volna rövidebb a könyv, és így talán a történet sem laposodott volna el.

VIGYÁZAT A KÖVETKEZŐ RÉSZ CSELEKMÉNY LEÍRÁST TARTALMAZ!

Persze várható volt Kit eltávolítása a színről (amit a II. világháború kitörése biztosított), hogy Elise a hősszerelmes szerepében csilloghasson, de Kit eltávolításának módja számomra akkor is felháborító és nem túl valósághű volt. Már az első vitorlás akciót is feleslegesnek éreztem a történet szempontjából, nem értettem miért nem hívhatják egyszerűen csak vissza a seregbe, és halhat meg majd hősként a csatatéren. Miért kell a felettesétől azt a parancsot kapnia, hogy most azonnal induljon ki egy hajóval vissza az egységéhez a nyílt óceánra? Meg egyébként is eddigi (háborús könyvekből és filmekből szerzett) ismereteim alapján a sebesülteket már nem is az eredeti egységükhöz szokták visszaküldeni... kételyeimet megosztottam családunk férfi tagjaival, ők is azt mondták, hogy ez tényleg így szokott lenni.

Egyszóval nem értem, ha már egy író a II. világháború időszakát használja a regénye színteréül, akkor miért nem tud hű maradni a valósághoz. Miért kell főhősét egy a valóságtól elrugaszkodott kamikaze akcióba küldeni? Ja, igen a második vitorlás akció volt ez a bizonyos halálos küldetés, ami után Tyneford lakói, és szenvedő (és nem reménykedő) hősszerelmesünk Elise, bár teljes bizonyosságot nem szereztek róla, hogy Kit halott, ők úgy döntöttek mégis az lesz, és innentől kezdve már csak múltidőben beszéltek róla.

A regény vége számomra már nem tartogatott semmiféle csavart, hisz sejtettem, hogy valami ilyesféle vége lesz...

CSELEKMÉNY LEÍRÁS VÉGE!

Még én magam is meglepődtem azon, hogy nem annyira tetszett ez a könyv, annál is inkább mivel a molyon is 90%-os volt...na mindegy ízlések és különbözőségek. :)

Még kihoztuk a könyvtárból Natasha Solomons másik könyvét is, a Mr. Rosenblum listáját, és hát igen annak is olyan elképesztően szép borítója van, mint a Tyneford háznak.... majd Anyával előolvastatom... :)

7/10

Zsófi

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Ez a könyv az amerikai vadnyugat első telepeseinek döbbenetes története az 1850-es években. Mindazokat a bátor nőket ünnepli, akikről eddig sosem hallottunk: akiknek az elméjét és a lelkét meggyötörték a keserű megpróbáltatások. Keresni kell egy "hazatérítőt", aki visszakíséri őket keletre egy szanatóriumba. Amikor a vidék egyetlen férfija sem vállalja, a feladat Mary Bee Cuddyra hárul, a rettenthetetlen, leleményes vénkisasszonyra és volt tanítónőre. Mary Bee legyen bármilyen bátor is, tudja, hogy egyedül nem járhat sikerrel. Csak egyetlen útitársat talál, az alantas George Briggset, a földfoglalót. 

Így kezdődik a könyv fülszövege, és folytatódik hasonlóan, véleményem szerint megtévesztően, mert nem azt kaptam, amit az alapján vártam. A könyv közepe táján felháborított a könyv címe. Mert szerelem az nem volt benne. Nem tudom miért nem az eredeti címet fordították le találóan, miért kellett egy újat kreálni. Döbbenetes lehetett volna, ha jobban kifejti az író az életüket, az érzéseiket. Bátor nők ünneplését sem találtam benne, inkább megalázó volt, ahogyan az őket ért szörnyű csapások után elpaterolták őket a háztól. 

Az egész könyv olyan volt, mintha röviden, gyorsan, velősen elmesélném valakinek egy könyv tartalmát, lényegét. Nem tudtam elmélyülni benne, hiányoztak a szívet, lelket megérintő érzelmek. Szeretem az utazós történeteket, de ebben a könyvben nem használta ki az író az ebben rejlő lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy beleéljem magam, izguljak a szereplőkkel, lássam a szememmel a tájat. Amiben egy kicsit elmélyült az leginkább Mary lelkivilága volt, de abban sem annyira, hogy megérthessem azt, ami történt. Értem én, hogy kegyetlen volt ez a világ, hiszen ezek az asszonyok is azért őrültek meg, kegyetlen a halál, és kegyetlen az életben maradás, de akkor ezt éreznem is kellett volna, szívbemarkolóan. Engem inkább felháborított az, ahogyan a férjek magukra hagyták bizonyos helyzetekben az asszonyaikat, majd amikor elvesztették a józan eszüket ezek a nők, a férfiak igyekeztek megszabadulni tőlük, gyermekeik anyjától, életük szerelmétől, attól az embertől, aki követte őket az embertelen vadnyugatra, bízva egy közös jövőben, egy közös életben. De amikor már nem funkcionáltak, mint feleség és anya, akkor vissza a feladónak. Ezért persze nem az íróra haragszom, mert könyvét hosszas kutatások előzték meg, tehát volt valóságalapja, de mindössze ez a része érzékenyített el és dühített fel. Az utazás leírása csalódás volt, mint ahogyan Mary sorsa is, sőt még az is, amit Briggs művelt a történet végén.

Nem nyert meg ez a könyv magának, bár azt el tudom képzelni, hogy a film jó lehet. A könyv, mint forgatókönyv, az érzelmeket és a tájak bemutatását pedig a színészekre és az operatőrökre bízzák.

7/10

Bea

John Fowles: A lepkegyűjtő

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteményének ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy - akár a lepkékben - gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja.

Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története - az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller - a filmvásznon is sikert aratott.

Hűha, hát elég érdekes könyv volt ez. Nem is igazán állítanám, hogy helytálló itt a pszichothriller műfaji besorolás, pszichonak elég pszicho volt, de thrillernek nem igazán mondanám. A thrillerek fő jellemzője számomra az izgalom, feszült történetvezetés (na jó valamennyire, itt is feszült volt a légkör), meglepő fordulatok, ebben a könyvben pedig szerintem nem igazán ezeken volt a hangsúly, hanem a dolog lélektani részén, de ettől függetlenül nagyon jó könyv volt. 

John Fowlesnak hála teljesen beleláthattunk egy őrült fejébe, megtudhattuk, mi zajlik le benne, hogy látja ő a tetteit, és ha ez még nem lenne elég az író megteremtette azt a helyzetet is (legalább is az én esetemben), hogy teljes egészében ezzel az őrült, pszichopatával érezzünk együtt.

Azt hiszem nem árulok el sokat ha leírom, hogy a regény egyik részét az elrabló, a másik részét pedig az elrabolt leírásában olvashatjuk, a történet végén pedig jönnek a következmények.

Ferdinanddal egész sokáig együtt éreztem. Nem volt ő más csak egy egyszerű, magányos ember, akinek az élet nem osztott túl jó lapokat. A totófőnyereményt elnyerve azonban, addig elérhetetlen dolgok is megszerezhetővé válnak számára.

Ám ő nem akar mást csak Mirandát. Egész sokáig azt is elhittem neki, hogy tényleg igaz, tiszta szerelemmel szereti a lányt, akit aztán szépen meg is szerez magának a gyűjteményébe. Ferdinanddal együtt vártam, hogy megismerhessem végre ezt a szőke, gyönyörű lányt.

De aztán az első napok eltelte után én is csalódtam Mirandában. A szép külső csak egy báb volt, amiből egy önző, gonosz és ostoba perszóna bújt elő. Végig az járt az fejemben, hogy ha használná az eszét (amire ő olyan nagyon büszke volt), mutatna egy kis igazi kedvességet Ferdinand felé, akkor talán még a szabadulásra is módot találhatna.

Miranda fejezeteit olvasva pedig csak még jobban megerősödött az ellenszenvem iránta. Persze azért itt már sikerült Ferdinandot is egy kicsit más szemmel néznem, de azért még mindig Miranda volt a negatív szereplő számomra. Aki az előbb felsorolt gonoszsága mellett még elképesztően sznob is volt. (Olyan a "világ csak körülöttem forog" típus, de abból is az idegesítőbb fajta.)

A visszaemlékezéseiből megismerhettünk egy Miranda apja-korabeli, londoni, nagymenő festőt egy bizonyos G.P.-t (szintén egy "a világ csak értem forog" típus), akibe Miranda őrülten szerelmes volt, annak dacára is, hogy ez a G.P. elég sokszor figyelmbe se vette, sőt megalázta. Nahát számomra Mirandának ez a rajongása ugyanolyan betegesnek tűnt, mint Ferdinandé Miranda iránt.

Ennek a regénynek az erőssége a szereplők kidolgozottságában és ábrázolásában volt, és abban is, hogy ebben a helyzetben, amelyikben egyértelműen az áldozattal kellett volna együtt éreznünk, az írónak sikerült elérnie azt, hogy az elkövető oldalára álljunk. Egy ilyen történet befejezése nem mehet el túl sok irányba, nem tartogat már olyan nagy meglepetéseket, így nem is csalódtam benne.

U.i.: Érdekes, hogy ez a bejegyzés pont Caroline Kepnes Te című, hasonló témájú könyve után került fel, de teljesen véletlenül alakult így, azt is szeretném még elolvasni, lehet majd egy - a két könyvet összehasonlító - bejegyzés is várható.

8/10

Zsófi

Caroline Kepnes: Te

Caroline Kepnes kötete vérfagyasztó beszámoló a könyörtelen, eszelős szerelemről. Betekintést enged egy mániákus elméjébe, hasonlóképp, mint John Fowles híres regénye, A lepkegyűjtő. Perverz módon romantikus thriller, amely az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót.

Amikor befejeztem az olvasását, azt éreztem, hogy nagyon nehéz lesz értékelést írnom erről a könyvről. Mert nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e vagy nem. Nem éreztem a végén semmiféle katarzist, egyszercsak vége lett. Mondhatnám, hogy nem is lehetett volna más vége, szinte hozta magával a történet. De ha egy kicsit gondolkodom, el tudtam volna egy teljesen más, feszültebb, körömrágós véget képzelni. Egy teljesen meglepőt, amire azt mondják, hogy nagyon ütős volt. Igen, azt hiszem az volt a bajom, hogy nekem nem volt ütős a vége.

DE! Nem tudtam letenni a könyvet, faltam az oldalakat, és meg kell mondjam, szinte végig jobban bírtam Joet (!!?), mint Becket. Mert akár normális is lehetett volna, csak szerelemre és szeretetre vágyott. Igazából a normális és az őrület között  nagyon vékony lehet a határ. Mindannyiunknak vannak őrült pillanatai,  és az őrültek is lehetnek normálisak. Vagy legalábbis tudnak úgy tenni, mintha azok lennének. Szóval talán ezért bírtam Joe-t, mert alapjában véve nem egy ellenszenves fickó, szereti a könyveket, romantikus, nem sekélyes, intelligens. Inkább együttérzést váltott ki a háttere, a lakása, a körülményei. Persze csak időnként, azért tisztában voltam vele, hogy egy pszichopata és kiszámíthatatlan, (vagy inkább nagyon is kiszámítható), hogy mikor mit tesz.

Voltak homályosan maradt részek a könyvben, sőt egy-két dolog félbemaradtnak, befejezetlennek tűnt. Vagy nem volt hiteles, mert azt gondoltam, hogy azért a való életben biztos nem így történne a dolog, de mivel ez egy könyv volt, ezért történhetett így is. :)  És azért persze az életben sem kiszámíthatóak legtöbbször az események.

Mindenképpen azt érzem, jó, hogy elolvastam.  Akkor végül is tetszett. :) Zsófi most éppen A lepkegyűjtő-t olvassa, ahhoz hasonlították ezt a könyvet. Kíváncsi vagyok az ő véleményére is, főleg A lepkegyűjtő elolvasása után.

9/10

Bea

Ron Rash: Serena

A díjnyertes bestseller szerző, Ron Rash a kapzsiság, a korrupció és a bosszú gótikus meséjét varázsolja elénk, amelynek középpontjában egy könyörtelen, erős és feledhetetlen asszony áll.

A cselekmény az 1930-as évek Amerikájában, az észak-karolinai hegyvidék vadonjában játszódik, hátterében az épp kibontakozóban lévő környezetvédelmi mozgalommal.

Ez a könyv teljesen elvarázsolt, egyszerűen fantasztikus volt. A szerző az első oldalaktól kezdve nem kímél minket Serenától, már a könyv legelején elénk tárja kegyetlenségét. 

Úgy gondolom Serena személyében egy rendkívül egyedi, félelmetes és egyben elbűvölő karaktert sikerült az írónak megalkotni. Általában már én is a könyv elejétől kezdve utálni szoktam egy regény főgonosz szereplőit, de Serena esetében ez nem így történt. Ugyanúgy csodáltam, mint körülötte mindenki, és alig vártam, hogy megtudjam a titkait, de rájöttem, hogy Serenáról úgyis csak annyit tudhatsz meg amennyit ő maga árul el magáról.

Olvastam pár értékelést a könyvről, amiben nekem az jött le, hogy egyeseknek pont Serena gonoszsága, kegyetlensége miatt nem tetszett a könyv. Nekem erről egyből egy másik nagy kedvenc szereplőm jutott eszembe, akit szintén nem igazán sorolnék a pozitív főhősnők sorába, ez pedig Scarlett O'Hara. Egy szóval gonosz főhősnőnk személye senkit ne riasszon el a könyv elolvasásától.

Serena mellett, még fontosnak tartom megemlíteni a két szálon futó cselekmény másik főszereplőjét Rachelt is. Őt én ugyanolyan főszereplőnek tartottam, mint Serenát, és méltó ellenfelének is a számára. Nem volt kegyetlen, de olyan erős nő volt ő is, mint Serena.

Ám ez a könyv még Serenánál is többról szólt. A regény elvitt engem egészen észak-karolináig, én is ott voltam a sötét erdőkben a favágók között. Láthattam milyen nehéz az életük, milyen veszélyes a munkájuk, és tudtam mitől félnek. Kedvenc részeim a munkások egymás közti szavajárása, bölcselkedése, filozofálgatása volt, ezeken nagyon sokat nevettem. 

Nagyon érdekes volt még az akkori környezetvédelmi mozgalomról, a nemzeti parkok kialakításáról is olvasni. Itt is két nézőpontból láthattunk rá a történésekre. Egyrészt a dúsgazdag emberek szempontjából, akik amellett, hogy fontosnak is tartották a természet kincseinek megőrzését, azért jó úri mókának is tartották ezt, de teljesen más volt ezt a munkások szemével nézni, akik a nemzeti park kialakítása miatt vesztik el munkájukat, és más az őket kizsákmányoló főszereplőink szemszögéből, akik pedig az állami kisajátítási jog ellen küzdöttek.

Ez a történet teljesen magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és addig nem engedett el, ameddig a végére nem értem, és  be is került a kedvenc olvasmányaim közé. Talán szerettem volna többet megtudni Serenáról, arról, hogy mit tett vele az élet, amiért ilyen őrült kegyetlen lett, de ha használom a fantáziám kialakíthatom a saját elképzeléseimet is...

A befejezésről pedig csak annyit írnék, hogy elképesztő volt... ;)

10/10

Zsófi

Katherine Applegate: Ivan, az egyetlen

„Az emberek túlságosan sokat beszélnek. Fecsegnek, mint a csimpánzok, fellármázzák a világot még akkor is, amikor nincs semmi mondanivalójuk.”

Erről a könyvről a molyon olvastam először, kívánságlistás lett. Amikor elkezdtem olvasni azt hittem, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv. Az állatok beszélnek egymással, egy kutya, két elefánt és egy gorilla. Egy gorilla, akinek nagyon bölcs gondolatai vannak és aki szeret rajzolni. Egy gorilla, aki egy cirkuszközpontú bevásárlóközpontban lakik, a rajzait húsz dollárért (kerettel huszonötért) árulják a lakhelye melletti ajándékboltban.

Júlia a kislány is fontos szereplője a történetnek, aki a jó emberek közé tartozik. Mert nem minden ember gonosz. Ezt tudja Ivan is, és tudja Ruby is a kiselefánt. Csak még Bob a hajléktalan kutyus nincs meggyőzve erről. De Ivant nagyon szereti. Ivan pedig nagyon szereti Stellát, majd Rubyt. Ruby olyannyira fontossá válik számára, hogy megígér valamit, és ezért  még többet gondolkozik. 

Ez egy olyan könyv, amit minden felnőttnek és gyereknek is el kellene olvasnia. Az állatok tiszteletére, szeretetére és megértésére tanít. Arra, hogy az állatok is érző és gondolkodó lények, nem tarthatjuk olyan körülmények között őket és nem bánhatunk úgy velük, ahogyan mi sem szeretnénk élni és ahogyan nem szeretnénk, ha velünk bánnának, ha mi lennénk ők.

"Az elefántok is emberek." Ezt Anthony Lawrence Elefántsuttogója után már én is így gondolom. Ivan, az egyetlen pedig egy nagyszerű művész, hatalmas lelke van és ragyogó elme. Hogy ember vagy gorilla? Az teljesen mindegy.

10/10

Bea

Romain Puértolas: A fakír, aki egy IKEA szekrényben ragadt

Volt egyszer egy szürke ruhás, nagyon szakállas hindu fakír, Hathdarab Béhrez Nehmár (ejtsd: hat-darabért-ez nem ár). Csalásból éldegélt, cukorszögeket és álpengéket nyelt reggeltől estig.

Egy napon ez a fakír megérkezik Párizsba, hogy felkeresse az elemes bútorok Mekkáját, a szerelési útmutatók Lourdes-ját: az IKEA áruházat. Vásárolni szeretne magának egy - a kényelmet és kenyérkeresetét egyszerre biztosító - szöges ágyat. Mivel szállodára nincsen pénze, elhatározza, hogy az éjszakát az áruházban tölti.

Ám a szekrényt, ahol elbújik, egyszer csak felteszik egy Angliába induló kamionra, melynek rakterében néhány szudáni férfi lapul. Angliában letartóztatják, és a bevándorlókkal együtt kitoloncolják Spanyolországba. Innen egy utazóládában menekülve Rómában találja magát, ahol nekilát megírni élete első regényét...

Egy mese felnőtteknek, röviden így értékelném. 

Jó volt olvasni a könyvet, megmosolygni fakírunk elképesztő kalandjait. De szerintem, elbírt volna még egy kicsit több vicces jelenetet a történet, hogy ezekkel átsegítsen minket az író (képtelenségeken) abszurd, szürreális eseményeken.

Egy kicsit nekem Winston Groom Forrest Gump című könyvére emlékeztetett ez a regény.

Igen, ez az a könyv, ami alapján az azonos című film készült, de ebben ki is merül minden hasonlóság a film és a könyv között. A könyv teljesen más műfajú, mint a keserédes film.

Életem legviccesebb olvasmányai közé sorolhatom (sőt igazából mindenki a családban).

Valami ilyesmit vártam volna  a fakírtól is, de nem teljes egészében kaptam meg. A könyv eleje még rendben is volt (vicces részek tekintetében is), de vége felé nekem egy kicsit "eltündérmesésedett" a történet. 

7/10

Zsófi

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Az én nagymamám nem csinált égbekiáltóan különleges dolgokat.  Valószínűleg csak nekünk volt különleges és mulatságos, ahogyan megragadta Kormit, a macskát a hátára ragadt egérfogó-ragasztós kartonpapírnál fogva és kivitte a szobából, mint egy design macskás ridikült. Vagy amikor úgy nézett régi parasztházában egy szobán átsuhanó egér után, mintha csak egy hangya masírozott volna el a szeme előtt. Még legyintett is hozzá. Majd az egérfogó megfogja. Amiből épp az imént csinált macskás ridikült. :)

Talán azt sem volt különleges, hogy varrónő barátnője konyhájában kiscsirkék laktak, ha nagyobbak lettek és már repülni is tudtak, akkor az asztalon és a karos ládán sétálgattak. Erre is csak legyintett.

Vagy már kicsit idősebben lett egy fogsora, és természetesen csak reprezentáláshoz használta, amikor templomba, vagy orvoshoz ment, vagy valaki beszélgetni jött hozzá, más esetekben, pl. amikor evett, pohárban tartotta, néha a zsebébe csúsztatta. A "Hová tettem a fogamat?"- kérdés ilyenkor előfordult. :)

De említhetném még a naftalin-szagú kabátját, amit nemcsak a molylepkék kerültek el, hanem mi is :), az őszibarack-joghurtos lecsóját, a szilvalekváros derelyéjét és a konyha-szalonját, ahová rendszeresen betértek az utcabeliek, szomszédok, hogy elmondják bújukat-bajukat vagy éppen pletykáljanak egy kicsit, miközben falatoznak a frissen sült kalácsból, vagy éppen ők vittek egy tál süteményt.

Mindenkinek van egy hasonló nagymamája, mint ahogyan a 7 éves Elsának is volt egy igazán "különleges" nagymamája, aki dohányzott (mindenhol) , paintball fegyverrel véletlenül eltalált egyes embereket, majomkakival hajigálta meg a rendőröket,  mindenütt kiállt az igazáért, de legfőképpen Elsa igazáért. Egy olyan nagymama volt ő,  akit az éltetett, hogy más embereken segítsen. Ezt tette még halála után is, mert bár sajnos a könyv elején meghalt, de mégis végig jelen volt a könyvben, jelen volt Elsa és mindenki más életében, aki ismerte. Legfőképpen a lakóközösség életében, és még halála  után is tudott rajtuk/nekik segíteni, meg tudott nevettetni, és végig érezhető volt hatalmas szeretete Elsa iránt. Leveleket hagyott hátra, szervezett Elsának egy utolsó nagy Kincsvadászatot, amelyben meg kellett találnia és kézbesítenie a leveleket. Azt hiszem ezzel nem árulok el semmit, mert nem ez volt ennek a könyvnek a lényege.

Nekem ez egy LEG-LEG-LEG könyv volt. Nem olvastam még ilyen könyvet, ahol egyik oldalon nevettem, de rögtön a másikon már elszorult torokkal a könnyeimet nyeldestem. Annyi elfogadás, annyi szeretet van ebben a könyvben, hogy azt kell mondjam, hogy Fredrik Backman egy zseni. Már Az ember, akit Ovénak hívtak könyvével levett a lábamról. Összehasonlítani nem akarom őket, mert mindkettő fantasztikusan jó a maga módján. Ebben a könyvben a mesevilág volt még nagyon szép dolog, ahogyan a nagymama megismertette Elsával a világot, és segített neki élni a hétköznapokat, leküzdeni a másságából adódó nehézségeit. Ez annyira sikerült neki, hogy szinte én sem vettem észre miben annyira más, mint a többi gyerek. 

Nagyon szívhez szóló, megindító történet volt, de mégis tele  humorral, a vége pedig igazán papírzsepi-igényes. 

Azt gondolom, hogy a nagymamák már csak ilyenek, még Miamasból (ez volt az egyik meseország, ahová Elsa nagyija elköltözött) is hatással vannak ránk, mindig is szeretni fogjuk őket, és bennünk élnek tovább. 

Vannak fiatalabb nagymamák is, akik már a gyerekeim nagymamái, de azért ők is tanulnak, és közelítenek már ahhoz, hogy milyennek kell egy kicsit őrült nagymamának lenni. Ha például fényes nappal az utca közepén egy nagymama rááll az unokája gördeszkájára, nem biztos, hogy rajta marad, hanem inkább egy pillanat alatt hanyatt vágódhat. De sebaj, még ha fáj is a háta, feláll, nevet, mert az unokák is ezt teszik, az első meghökkenés után.

Vagy annyira jó fej, hogy meghorgol neki szinte bármilyen játékot, amit szeretne, még akkor is, ha Darth Vadert tiszta zöldben feszít, mert csak olyan fonal volt otthon. Vagy éppen olyan rigmusokra tanítja őket, amikre azt mondjuk, ha ezzel jön haza az iskolából, hogy "meg ne halljam mégegyszer". És hogy ez a nagymama se maradjon ki a sorból, akarom mondani a sportból, ő arra képes, hogy egy félfordulatos tripla leszúrt rittbergerrel szálljon le egy bicikliről, csak azért mert már régen nem ült eme járművön és elfelejtette, hogy kell leszállni. :)

Szóval mindenképpen olvassátok el Fredrik Backman könyvét! Emlékeket idéz és szeretetet ad. :)

10*/10

Bea

John Grisham: Az utca ügyvédje

Michael Brock ifjú, tehetséges, jól kereső ügyvéd, egy híres washingtoni iroda tagja. Remek karrier előtt áll, nevét már mint lehetséges partnert emlegetik. Egy reggel azonban minden megváltozik. A liftben egy hajléktalannal együtt utazik, aki pisztolyt ránt és kilenc ügyvédet túszul ejt. Bár a támadót lelövik, az eset valóságos lavinát indít el Michael életében. A kérdések nem hagyják nyugodni. Ki volt a támadó? Mit akart? Milyen sötét ügyek állnak az esemény mögött? A fiatal ügyvéd magánnyomozásba kezd és nem is sejti, hogy élete ettől a pillanattól kezdve gyökeresen megváltozik... Az igazságügyi thriller világhírű nagymestere ebben a könyvében a társadalomból kiszorultak iránt érzett felelősségéről tesz tanúbizonyságot.

Egészen sokáig jó volt olvasni ezt a könyvet, és egészen sokáig reménykedtem abban, hogy most már csak fog történni valami izgalmas, váratlan, meglepő...hát sajnos ilyesmi nem történt.

Értem én a regény üzenetét, szép dolog volt a hajléktalanok életét, mindennapos harcát bemutatni, és felhívni a figyelmünket arra, hogy mi is segíthetünk. De nekem Michael "futása" akkor is csak szélmalom harcnak tűnt (és valami miatt nem is volt túl szimpatikus).

Korábban olvastam már egy novellás kötetet John Grisham-től, ami tetszett, így próba szerencse alapon kiválasztottam ezt a könyvét is a könyvtár polcáról. 

Nem vagyok nagy rajongója az igazságügyi thrillereknek, így lehet ez volt az oka, hogy nem tetszett annyira ez a könyv. Többet vártam tőle, talán majd megpróbálkozóm még az író egy másik könyvével is.

U.i.: Azt azért nagyon viccesnek találtam, amikor a könyv vége felé Morgan vagy Moran szeme (nem emlékszem sajnos a nevére..) elkezdett csintalanul ragyogni Michaelre, csak azért, hogy egy kis romantika se hiányozzon a könyvből. :)

6/10

Zsófi

Mini-Könyvklub újratöltve!

Még tavasszal, a blog indulásának elején találtam rá Vegazus blogján a Mini-Könyvklubra, és miután alaposan elolvastam a feltételeket rögtön kedvet is kaptam a jelentkezéshez.

Az első fordulóban romantikus könyveket olvastunk. A Könyvklub tagokkal közösen kiválasztottuk (szavazás alaján) azt a három könyvet, amit mindekinek el kell majd olvasni, a negyedik könyvet pedig a műfajon belül szabadon választhattuk ki.

Számomra nagyon érdekes, és új élmény volt ez a Könyvklub, és természetesen nagyon élveztem is. Jó volt olvasni a többiek egyező, vagy éppen eltérő véleményét az egyes könyvekről, jó volt látni, hogy ki hogy érzett egy adott könyvvel kapcsolatban.

Ezuton is szeretném megköszönni Vegazusnak, hogy részt vehettem, és hogy ilyen jól kézben tartotta a dolgokat, elkészítette az űrlapokat, majd szépen összesítette is a válaszainkat. :)

A három kiválasztott romantikus könyv (a címekre kattintva megtaláljátok az értékeléseket is):

- Májusban a Csokoládét olvastuk el, amit már rég el szerettem volna olvasni, és meg is volt itthon, de a könyvtári könyvek mindig háttérbe szorították. A Könyvklubnak hála nem halogathattam tovább az olvasást, amit nem is bántam meg, mert nagyon jó könyv.

- Júniusban az Ahol a szivárvány véget ér című könyvet olvastuk el, ez egy könnyed nyári olvasmány volt, nem vártam tőle sokat, így nem is csalódtam, egy kellemes történetben volt részem.

- Júliusban az Eleanor és Park volt a soros, ami nekem a kedvenc könyvem lett, és be is került a Hónap Könyve(i) közé is. Ezt a könyvet bevallom magamtól sosem olvastam volna el, de így most már legalább nyitottabb leszek a young adult könyvek irányába is.

- Augusztusban pedig egy szabadon választott könyvet kell olvasnunk. Hát bevallom én még nem választottam ki semmi konkrétat, csak mindig reménykedem, hogy a következő olvasmányomra rá lehet húzni azt, hogy részben romantikus. Már a Serena olvasásakor is abban reménykedtem, hogy majd ezt választhatom, de rájöttem, hogy egy nagyon jó könyv, de egy kicsit sem romantikus... :) De bízom bennem, hogy hamarosan sikerül valamit kiválasztanom (jelöltek persze már vannak). :)

Bevallom e három könyv olvasásakor rájöttem, hogy nem nagyon szoktam romantikus könyveket sem olvasni, és arra is hogy jó lenne kimozdulni a kis kényelmes, biztonságos "olvasási komfortzónámból". El is határoztam, hogy több olyan könyvvel fogok megpróbálkozni, amiket eddig messzire elkerültem voltna.

Így most a könyvklub második fordulójának indulásakor a műfaj kiválasztásakor bátran adtam le az egyik szavazatomat a sci-fi, disztópia, utópia műfajra. (És ez is lett végül a nyertes műfaj.)

Ezután tíz könyvből lehetett kiválasztani, hogy melyiket szeretném olvasni, én a következőkre szavaztam:

- Andy Weir: A marsi, ezt a könyvet amúgy is el kellene olvasnom mivel Anya már olvasta (katt ide az értékelésért), az tesóm most olvassa, így ezután én jövök a sorban.

- Stephenie Meyer: A burok - ezt a könyvet szintén majdnem mindenki elolvasta már itthon rajtam kívül. Mindenkinek nagyon tetszett is, így fogalmam sincs, hogy maradtam ki eddig a dologból.

- Frank Herbert: A Dűne - ezt a könyvet próba szerencse alapon választottam ki a többi közül, de azt hiszem szerepel már a molyos várólistámon is. :)

Kíváncsian várom melyik három könyv fogja végül a legtöbb szavazatot kapni. :)

Ha Nektek is van blogotok (de ha nincs az sem baj) és kedvet kaptatok a jelentkezéshez, akkor azt ide kattintva megtehetitek, és meg is tudhattok mindent a részletekről is: Könyvsarok - Mini-Könyvklub 2

Zsófi

Mark Haddon: Bumm!

Ezzel a könyvvel akár egy új címkét is létrehozhatnék, mégpedig a "saját könyv" címkét. Ugyanis azt történt, hogy elfogytak a könyvtári könyveim, és még egy nap volt a tervezett könyvtárlátogatásig. Ilyen még sosem volt, inkább az ellenkezője. Persze arra az egy napra keresnem kellett valami olvasnivalót, ami nem gond, mert itthon rengeteg könyv vár olvasatlanul, még a sokat rendelgetős időszakomból, vagy kiárusításon vásárolt könyvekből. Olyat kellett keresnem, ami azért gyorsan elolvasható, mert a könyvtárba már egy listát készítettünk a kikölcsönzendő könyvekről. Így esett erre a könyvre a választásom. 

Olvastam az írótól már "A kutya különös esete az éjszakában" című könyvét. Ez egy teljesen más stílusú könyv. Azt mondanám rá, hogy sci-fi gyerekeknek. Vannak benne csínyek, egy kis iskola, tanárok, tanárokról kiderült titkok, munkanélküli, helyét kereső apuka, undok nővér, akiről kiderül, hogy egész jó fej, titokzatos karkötő, egy Motor Uzzi, aminek a könyv végén nagy szerepe lesz, és kéken fénylő ujjú emberek, vagyis földönkívüliek. Gyerekeknek izgalmas lehet, én azért nem rágtam le a körmöm, de gyorsan végigolvastam, kíváncsi voltam, hová vezet a történet, mi indokolja a Bumm!  címet. Megkaptam a kérdéseimre a választ, aranyos könyv volt, ajánlanám kisfiamnak Titusznak, ha kedvelné a földönkívülieket és a pókokat, mert vicces pókok is szerepelnek ám benne. De nem szereti a zöld emberkéket sem, és a pókokat sem (na nem azért, mintha félne tőlük :-)), ezért nem tudom, hogyan dönt majd.

8/10

Bea

A Hónap Könyve(i) júliusban

Ebben a rovatban kiválasztjuk a hónap három legjobb könyvét. Főleg olyan könyvek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak. :)

Akkor lássuk  július könyveit.
Nem tudtunk csak három könyvet kiválasztani. :) 

A sorszámozás nem jelent sorrendet :)

1. Louise Erdrich: A Körkunyhó

Ismét bebizonyosodott, hogy általában egyezik a véleményünk a könyvekről. Volt már azért kivétel, de ez most nem az. :) Az alaptörténetet az indián varázslatok, mesék, és az utánozhatatlan szereplők tették egyedivé.

2. Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Néha nekem is befolyásolja véleményemet a borító, bár nem olyan mértékben, mint Zsófiét, mert én ilyen téren azért több tapasztalattal rendelkezem, (már csak azért is, mert jó pár év előnyöm van Zsófival szemben (úgy egy anyányi:)), ezért igyekszem nem hinni a borítóknak. Persze azért azt be kell látnom, hogy egy jó címlap már fél siker. Egy rossz borító nem jelenti azonban azt, hogy egy rossz könyvet fogok olvasni.  Ennyit a borítókról, annál is inkább, mivel ebben az esetben teljesen közömbös volt számomra, sőt a könyvről sem tudtam  semmit.

Így teljesen "szűz" , vélemény nélküli fejjel kezdtem bele az olvasásba, és nagyon hamar kialakult az a véleményem, hogy ez a könyv nekem nagyon tetszik. Eleanorral nagyon tudtam azonosulni, mert én is mindig úgy éreztem az iskolában, hogy valamiért kilógok a sorból, nem tudok beolvadni a divatos lányok tömegébe, és ki ne álmodozna egy ilyen barátról, aki szintén nem átlagos,  mint Park.  Nagyon szép könyv volt.

3. Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten/Ambrózy báró esetei 1.

Itt Zsófinak kellene egy pár szót írnia :), de kicsit el van csúszva az olvasnivalóival és még nem került sorra nála Böszörményi Gyula könyve.  Ragaszkodtam hozzá azonban, hogy ez a könyv is felkerüljön a hónap könyvei közé, biztos vagyok benne, hogy Zsófi utólag egyet fog érteni velem.

4. Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Zsófi ajánlásával kezdtem el olvasni a könyvet, aki rajong az angol helyszínekért, az igazi angol szereplőkért, így hát nyilvánvaló, hogy neki nagyon tetszett. Bennem nem volt ezidáig ilyenfajta rajongás, de Pettigrew őrnagy felülmúlta minden várakozásomat!! A szarkasztikus humorával és a női nem iránti tiszteletével kedvenc szereplőim sorába lépett.

5. Lawrence Anthony, Graham Spence: Elefántsuttogó

Ismét Zsófi nélkül sorolom a hónap könyvei közé ezt az állatok iránti tisztelettel és szeretettel teli könyvet.

Ebben a hónapban viszonylag sok könyvet sikerült elolvasunk, így a bőség zavarával küzdünk.  Szívem szerint megemlíteném még Paula Daly: Milyen anya az ilyen? című könyvét, Michael Morpurgo összes könyvét, ami júliusban felkerült a blogra, és Veronica Rossi: Végtelen ég alatt című disztópiáját. Stephen King Blaze című könyve is figyelemre méltó és nekem Rachel Joyce: Ellopott pillanata is tetszett. Szóval ők a különdíjasok. :))

A Hónap Könyve(i):

Június 

(Az eredeti bejegyzésekért csak kattints a címekre.)

Andy Weir: A Marsi

„Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam. Ennek kellett volna lennie életem legnyagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik napon rémálommá vált. 
Fogalmam sincs, ki fogja ezt olvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak megtalálja egyszer. Mondjuk úgy száz év múlva.
Csak a rend kedvéért... Nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg.”

A könyv első pár mondata mindent elmond erről a szó szerint is fantasztikus történetről. Megtudhatjuk, hogy ez egy nem mindennapi regény, nem mindennapi történettel. Úgy érezhetjük, ha így folytatódik, akkor talán nem fogjuk tudni letenni sem, amíg végig nem olvastuk. Gondolhatjuk még azt is, hogy Mark Watney esetleg rendelkezik némi humorral, ha a Marson ragadása után a Wikipédia szócikkéről viccelődik. És véleményem szerint mindez igaz volt. Nem mindennapi történet volt, letehetetlen és Mark Watney is hozta a legjobb formáját.

Egy fantasztikusan jó sci-fi volt, régen olvastam már ilyet. Mindenki kíváncsi az ismeretlenre, itt többszörösen kaptunk belőle. Ismeretlen számunkra a Mars, ki ne nézne szét szívesen rajta (még ha némi írói segítséggel is)?

Az űrhajózás témában sem vagyunk profik, és a Nasa kulisszatitkaiba sem láthatunk be. Ebben a könyvben mindezt megtehettük, és mivel tényleg nem vagyok ebben a témában benne, nekem teljesen hitelesek voltak a dolgok. Hitelesek voltak Mark mindenféle szerelései, matematikai számításai, fizikai és kémiai akciói is. Amely dolgoknak részletezése elsőre furcsának tűnt (ezt másoknál is olvastam), de a részletezés által lett hiteles a dolog, mert egy ilyen komoly témájú és mélységű könyvben furcsán hatott volna, ha csak egyszerűen összeeszkábál valamit. A részletezés által jött át Mark profizmusa, és eltökéltsége. Nagyon a szívembe zártam őt, kedveltem a humorát, csodáltam az akaraterejét és kitartását. Szerettem a marsi mindennapjairól olvasni, hogy mivel tölti az idejét, hogyan osztja be az élelmét és hogyan számolja ki a vízszükségletét.

A regény felépítése is jó volt, a más szemszögből, másik oldalról is bemutatott információk még izgalmassabbá tették a könyvet, de erről azt hiszem nem kell többet írnom, mert nem szeretnék semmit elárulni.

Azt viszont elárulom, hogy nem tudtam letenni, mert meg kellett tudnom, hogy mi a történet vége. :)

10/10

Bea

David Almond: Csókás nyár

Pedig ez is csak úgy indult, mint bármelyik észak-angliai nyár. Az idő csodaszép. A tizennégy éves Liam számára most kezdődik a szünet. De azon a napon, amikor barátjával Max-szel követni kezd egy hangosan csattogó csókát, a fiú élete visszafordíthatatlanul megváltozik...

Egy elhagyatott épület előtt egy gondosan takaróba bugyolált kisbaba fekszik. Az anyja elhagyta... És ezzel kezdetét veszi a csókás nyár.

Gyermekkönyvtárból kölcsönzött ifjúsági regény. Amikor megtaláltam arra gondoltam, hogy akár még jó is lehet. A címe és a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy egy könnyed, nyári ifjúsági regény, némi krimis szállal átszőve, a talált kisbaba miatt. Ez a regény azonban ettől sokkal több volt. 

Szinte álomszerűen történnek benne az események, sok konkrét dolgot nem tudunk meg belőle. Amit viszont igen, az éppen elég, hogy átvegyük a hangulatát, valami nyomasztó nyugtalanságot, olyasféle érzést, amit a 14 éves Liam érezhet a gyereklét és  felnőtté válás  határán, híres író apja és művészlelkű édesanyja mellett. A bizonytalanságot, a nagy szabadságot, ami annyira nagy, hogy lehet sok is egy 14 éves, helyét kereső fiúnak.

A csókák, a repülők, Liam barátja Max, a kisbaba, másik gyerekkori barátjuk Nattras végigkísérik Liamot ebben kissé   szürrealisztikus történetben, és egy kés, a Halálhozó is fontos szerepet kap. Új barátai pedig, akikkel sorsszerű a találkozásuk,  megmutatják a nyugalmas, biztonságos életet élő Liamnak az élet kemény valóságát, borzalmait. Nem mindig választhajta meg az ember, hogyan éli az életét. De ha jó élete van, akkor nem is tudja sokszor, hogy az milyen jó. Liam ezen a nyáron sokat tanult az életről és soha nem fogja elfelejteni...

Jó volt olvasni a könyvet, pedig eleinte nem tudtam miről is szól, melyik szálon halad majd a történet, de aztán rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem Liam, és amikor ezt megértettem, akkor már nem vártam semmit, hanem követtem őt, a gondolatait, a mindennapjait, az érzéseit és néha olyan volt, mint egy rossz álom, de bíztam benne, hogy semmi rossz nem történik. 

A regény első bekezdése:  

„A történet a késsel kezdődik, és azzal is ér véget. A kertben akadtam rá. Max Woodsszal lógunk, kincset ásunk, mint kölyökkorunkban. Most sem találunk mást, csak köveket, gyökereket, földet meg gilisztát. Aztán egyszer csak ott van, a felszín alatt, egy fanyelű, bőrtokos kés. Én fordítom ki a földből. Hajlított pengéje fakó, a nyele mocskos, a tokja fekete és merev, kicsit már rothadásnak indult.”

9/10

Bea

És egy dal a 60-as évekből:

(Majd egyszer talán eláruljuk, hogy miért szívügyünk a 60-as évek zenéje:))

"Tartom egy kicsit Alisont. Mindenki a "Blowing in the Wind"-et énekli, "Fújja már a szél", a kicsi a ritmusra mozog a karomban."

Magyarósi Gizella: Ki fogja a kukacot?

„Az én anyukám magas, vékony, szigorú, a lába közepes. Idén lesz 34, de fiatalnak néz ki. Barna haja néha vöröses.  Egyszer beleesett a vízbe, és apukám is beleesett a vízbe, és fölkelt, kiszállt és összeismerkedtek. Így lett ő az anyukám. És az öcsémnek is. Nagyon kedves hozzánk, rendszeresen elvégzi a házimunkát és kimossa a tornacipőnket. ... Az én anyukám nagyon ügyes. Reggel kifesti a szemét, és 8.00-tól 14.30-ig munkába megy. Számítógéppel dolgozik. Utána bevásárol vagy beugrik a fodrászhoz a kozmetikába. Mikor végképp hazajön, megfőzi a vacsorát és kikérdez bennünket. Apukámat is...Az én anyukám mindent elkövet, ami tőle kitelik, és csak a javunkat akarja. Mert az anyukáknál ez már így szokás.”

Ilyen és ehhez hasonló szösszenetek vannak ebben a kis könyvecskében. Magyarósi Gizella a Marcello D'Orta könyvek fordítója, az olasz tanár úr könyveinek mintájára megalkotta a saját magyar változatát. Kitalált egy országos pályázatot, tanárokat, könyvtárosokat mozgósított, szétküldte a kérdéseit: Mi a barátság? Miért jó a szerelem? Legszebb nyári élmény, kedvenc állat, ilyen és ehhez hasonló témákban várt válaszokat, és azok segítségével összegyúrta ezt a kis könyvet.

Néha jókat mosolyogtam rajta, kedves volt, ahogy "gyerekszáj" stílusban íródtak a válaszok, de egyvalami nagyon zavart. Mégpedig  a rengeteg helyesírási hiba. Tudom, hogy szándékosan voltak benne, valószínűleg ezzel érzékeltetve a gyerekek válaszaiban is előfordulókat, de annyira sok volt, majdnem mindegyikben hemzsegtek a hibák, hogy engem ez nagyon bosszantott. Ha kicsit kevesebb lett volna, és néha nem azt éreztem volna, hogy ezeknek a gyerekeknek bizony nem sok eszük van, akkor még élvezhettem volna is a könyvet. Így csak gyorsan elolvastam. :) A fentebb idézett szövegrészben például nem volt egy hiba sem, és szerintem így is nagyon aranyos.

Kárpótlásul magamnak (és nektek is:)) leírok ide egy pár olyan gyerekszáj-jellegű írásomat, amikhez a mi családunk (legfőképpen Titusz) szolgáltatta az alapanyagot:

Zsófi a nővérem. Szép lány. Anyát és Zsófit akartam feleségül venni. De Zsófi ma kidobta a játékaimat, mert nem pakoltam el. Holnap inkább megkérdezem Aminát az oviban, hogy hozzám jön-e feleségül, de csak akkor, ha szeret a földön a sok játék között járkálni.

Hétfőn sütött a nap, pólót és rövidnadrágot vettem fel.

Kedden esett az eső, gumicsizmában és esőkabátban voltam.

Szerdán fújt a szél és hideg volt, pulcsiba és széldzsekibe bújtam.

Csütörtökön Anyák napi ünnepség volt az oviban, ünneplő ruhát adott rám Anya.

Pénteken otthon maradtam, otthoni ruhában.

Szombaton nagymamámhoz mentem, homokozós, játszós ruhában.

Csoda, hogy Anya meg tudja jegyezni, hogy mikor milyen ruhát kell felvennem.

Anyától örököltem a pisze orromat és a fülemet.

Apától a hajam színét és a pocakomat.

Kár, hogy nem örököltem a szakállát és a bajuszát is, mert akkor összetévesztenének vele és bármikor vehetnék jégkrémet a boltban, de így látják, hogy kicsi vagyok és tudják, hogy biztos nincs pénzem.

Egy perselyben gyűjtöm a pénzemet. Odaadtam Anyának, hogy tudjon venni kertes házat. De Anya azt mondta, hogy ez egy téglára sem elég, gyűjtsek még hozzá. Ezt nem értem, mert nem is téglára adtam, hanem házra.

Anyának és Apának a kisfia vagyok. Mamának és Papának az unokája. Zsófinak és Bencének a tesója. Dédinek a dédunokája, Petinek és Levinek a barátja. De kije vagyok a szomszéd néninek?

Eddig Amina volt  az oviban a szerelmem. De most már ő megnőtt és nincs foga. Ezért új lányt találtam magamnak, Hannát. Ő még kicsi és a foga sem hullott ki. Ezért bármikor tud velem mogyorót enni.

Zsófi és Bence szoktak egymással veszekedni. Én is szoktam velük veszekedni, akkor ők is veszekednek velem. De ekkor már Anya és Apa is veszekszik velünk. És mindenki veszekszik, már azt sem tudják kivel.

Ha Zsófi és Bence nyugton maradnának ilyenkor, akkor nincs ez a nagy hajcihő.

Egyszer világgá akartam menni. Felvettem a hátizsákomat, a kabátomat, a sapkámat. De nem találtam a cipőmet, csak a pizsamámat. Így gyorsan felvettem és lefeküdtem aludni.

Bea

Diane Keaton: Játszd újra, Diane

„Tizennégy éves voltam, amikor anyu egy szülői értekezletet követően a kezembe nyomott egy könyvet, amelynek címe: Naplóm. Ez volt a válasza arra, hogy közepes alát szereztem be nyelvtanból. A nehézfejűek közé kerültem, kétnyelvű mexikói lányok, rosszhírű fiúk és hozzám hasonló fellegjárók társaságába. A közös sors összehozott ezekkel a tenyeres-talpas csajokkal, akik a nagy szájammal együtt is a szárnyaik alá vettek. Kedvesek és nagylelkűek voltak, s isteni közönséget szolgáltattak a pofára eséseimhez.”

Nem sokat tudtam Diane Keaton-ról, mikor elkezdtem olvasni a könyvet. Persze láttam már pár filmben, és az Annie Hallt is láttam, ami bevallom nem igazán tetszett (de így a könyv elolvasása után "bennfentes" szemmel azért majd újra megnézem). 

A színésznő életéről viszont semmit nem tudtam, de azért reméltem, hogy majd kapok egy kis ízelítőt a 60-as évekből és szerencsére kaptam is, miszerint Diane Keaton tiniként, olyan frufrut vágatott mint Penelope Tree-nek (angol modell a 60-as években) volt, négy centiméter magasra tupírozta a haját, és miniszoknyát viselt hosszú fehér csizmával. (Ezektől eltekintve sajnos gyorsan túl jutottunk a 60-as éveken.)

Szeretek önéletrajzokat/életrajzokat olvasni, szeretek belesni más emberek életébe, és hálás vagyok, amiért ezek az emberek, úgy mint ahogy Diane Keaton is tette, megengedik, hogy jobban megismerjük őket, elmesélik nekünk az érzéseiket, titkaikat, félelmeiket.

Ezt a könyvet is nagyon szerettem olvasni, jó volt végigkövetni azt, hogy lett egy eleven, kislányból, önbizalomhiánnyal kűzdő ifjú színésznő, majd elismert, magát elfogadni képes, érett és sikeres nő.

Az édesanyjáról, és a vele való kapcsolatáról szóló részeket is érdekes, megható volt olvasni, az édesanyja által készített kollázsok (amelyekről a könyvben képeket is találhatunk) pedig lenyűgözőek voltak.

Mint ahogy sok más dolgot, azt sem tudtam Diane Keatonról, hogy ötvenéves korában fogadta örökbe első gyermekét Dextert a lányát, majd később egy kisfiút is Duke-ot. (Ja és azt is megtudtam, hogy annak idején szerepelt a Hair musicalban is.)

Jó volt olvasni a filmes, forgatási kulisszatitkokról is, így már más szemmel fogom nézni a színésznő filmjeit.

Woody Allent pedig egy teljesen új oldaláról ismerhettem meg Diane szemszögéből. Ebben a könyvben két dilis és meglehetősen bogaras fiatal egymásra találásáról olvashatunk. Korábban olvastam már Mia Farrow életrajzi könyvét is, és abban  teljesen más színben tűnik fel Woody.

Volt, hogy néha egy kicsit kuszának éreztem, furcsa volt az ide-oda ugrálás az időben, túl sok volt a név, de a könyv végére megszoktam ezt a stílust, és így nagyon kellemes olvasmány volt.

Ajánlom a hozzám hasonlóknak, akik szintén nem tudnak sokat Diane Keatonról, a színésznő rajongóinak pedig kötelező! :)

10/10

Zsófi

Bear Grylls: Valódi hősök

„Ne engedd, hogy bárki bebeszélje neked, hogy amit megálmodtál, az lehetetlen! Csak azért mondják, mert ők nem lennének képesek megvalósítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked nem sikerülhet.”

Azt hiszem Bear Gryllst senkinek nem kell bemutatni. Kevés olyan ember akad, aki ne látta volna a Discovery Chanel gondozásában készült A túlélés törvényei sorozat valamelyik részét a bátor, vakmerő és kicsit őrült Bear Grylls főszereplésével. 

BG bebizonyította, hogy nemcsak hegyet mászni, felfedezni és extrém helyzeteket megoldani, hanem írni is tud. Írt már több könyvet, ifjúsági regényt.  

A Valódi Hősök ezúttal Bear Grylls tisztelgése a hozzá hasonlóan vakmerő és bátor emberek előtt. Ebben a könyvben legnagyobb példaképeiről mesél, kalandorokról, felfedezőkről, katonákról. Olyan emberekről, akik rendkívüli élni akarásról és akaraterőről tettek tanúbizonyságot, halált megvető bátorságuk hősökké tette őket.

Az életben maradás érdekében gyakran szörnyű dolgokat viseltek el ezek az emberek, olyanokat, amiket mi egyszerű hétköznapi emberek úgy gondoljuk, hogy nem is lehet kibírni, ilyen nincs is. Ők azonban bebizonyították, hogy az ember az életben maradása érdekében hatalmas lelkierőre találhat magában és óriási tettekre képes.

Mindegyik történet egyedülálló volt, hihetetlen, volt amit elborzadva olvastam, szörnyülködve azon, hogy mit képes az ember kibírni, pl. levágja a saját karját, vagy leszakadt talppal törtet a Déli sark jégsivatagában. Milyen találékony az ember, amikor éhezik vagy szomjazik, és mennyire elképzelhetetlenül erős, amikor életben akar maradni, minden áron.

A 26 történetből egy-kettő már ismerős volt, volt amelyikből már filmet készítettek, könyvet írtak. Ilyen volt az uruguayi rögbiválogatott története, amikor gépük lezuhant az Andok egyik hegyének tetején. Az életben maradtak (ez volt egyébként a könyv címe is) pedig kannibalizmusra kényszerültek. Vagy Louis Zamperini története, akinek az életéből készült filmről már a blogunkban is írtunk. Mindössze két történet főszereplője nő, ezt Zsófi kevesellte is, szívesen olvastam volna több bátor nőről én is, de megértem, hogy Bear Gryllsnek inkább férfi példaképei vannak, mindamellett, hogy elismeri a női bátorságot, akaraterőt és kitartást is.

Bea

Mesebeszéd

L. Molnár Edit: Mese a kisfiúról, aki mindig mindent félbehagyott                                - és más történetek

Ezt a könyvet, azért kölcsönöztem ki a könyvtárból, mert gondoltam Tituszt érdekelheti a Mese a kisfiúról, aki nem akart mosakodni című történet. Na nem akar ez semmiféle célzás lenni arra, hogy Titusz ne szeretne mosakodni. Ááá, dehogy! :) Első szóra rohan zuhanyozni, alaposan megmossa magát tetőtől-talpig, a foga is csillog-villog minden zuhanyzás után, sosem felejti el megmosni. De tényleg! Mi többiek (anya, apa, tesók)  csak lagymatag cicamosdást végzünk Tituszhoz képest. Sosem fordult még elő, hogy zuhanyzás után gyanúsan szárazan jött ki, és sosem derült még ki, hogy csak megnyitotta a vizet, folyatta kicsit, majd elzárta. Titusz ilyet bizony nem csinál! Csak úgy gondoltam, hogy érdekelheti ez a mese. :)) Erről konkrétan nem mondta el a véleményét, de több másikon jót szórakozott. Mint ahogyan én is. Aranyos kis tanmesék, szórakoztató módon.

Tóth Dóra: Dini Kalandjai

Ez egy 15 éves könyv. Még Zsófinak (20)  és Bencének (18) vettem, és mondhatnám, hogy rongyosra olvastuk, de nagyon jó állapotban van, nagyon vigyáztunk rá. Mindkettőjük kedvenc könyve volt. Én is nagyon szerettem. Hiszen  legalább százszor végigolvastam. :) Miközben Zsófi és Bence kerekre nyitott szemmel hallgatták, vagy éppen olyan álmosak voltak, küzdöttek, hogy nyitva tudják tartani a szemüket. Miközben én próbáltam mondatokat kihagyni belőle, hogy hamarabb végezzünk, mert én is hasonló problémákkal küszködtem, mint ők. De nem tudtam őket becsapni, mindig figyelmeztettek, hogy "Anya, elfelejtetted elolvasni, hogy Dini azt mondta..." vagy "Anya, itt még még nem mentek aludni, hanem előtte a patakhoz kirándultak..." Szóval sosem sikerült semennyivel megkurtítanom a meséket, még szükséghelyzetben sem. De tényleg aranyos kis történetek, szórakoztató a két kis dinó, Dini és Igu vándorlása, kalandjaik az őskori kerek erdő közepén. 

Pár év után Titusz is megtalálta és ismét olvashattam a kalandjaikat. :) Csakhogy most már Zsófi és Bence is olvashatta őket Titusznak. :)) 

Szergej Obrazcov-Alekszandr Kocsetkov: Egy pingvinfióka története

Ez egy 1981-es kiadású könyv, még az én gyerekkoromból való. Fekete-fehér fotókkal illusztrált elbeszélés egy kispingvinről, aki a jégsivatagban született; arról, mi minden történt vele, amíg felnőtt, s nagy pingvin lett belőle. Emlékszem nagyon sokszor végiglapoztam ezt a könyvet, és mindig nagy hatással volt rám, sajnáltam a szerencsétlen, magányosan vándorló kispingvint és mindig megnyugodtam a végére, amikor szerencsésen felnőtt és rendeződött a sorsa. 

Icinke-picinke/Népmesék óvodásoknak

Emlékszem ovis koromban ennek a könyvnek és a Cini-cini muzsikának valamiért elvarázsolt a borítója. Aztán felnőtt fejjel a könyvtár kiselejtezett könyvei között bukkantam rá, és én is elolvastam belőle gyermekeimnek a klasszikus meséket, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja, A sajtot osztó róka, A kismalac és a farkasok, A kecskegidák, A három kismalac, A kisgömböc, Kacor király és hasonló csemegék. Azért most ahogy beleolvasgattam, meglepett, hogy mennyi horrorisztikus elem van ezekben a gyerekmesékben. Pl. A félig nyúzott bakkecske címűben. Van egy hazudós kecskénk, aki mindig azt mondja a gazdának, amikor hazamegy a rétről, hogy se nem evett, se nem ivott, erre a gazda megnyúzza (igaz, csak félig:)), majd elzavarja a háztól, ott pedig szegény kecskét, aki bevetette magát a borz házába az erdei állatok nem hagyják békén és világgá kergetik. Igaz, úgy kellett neki, hazudott és önkényes lakásfoglaló volt. :)

És itt volt még Kecskemama, mint Hasfelmetsző, igaz, a kicsi gidáit mentette :), no meg a kismalacok, akik leforrázták a farkast, és a királyfi is csak úgy nyiszantotta a sárkányfejeket, legalább negyvenet egy mesében (mert volt hétfejű, tizennégyfejű és huszonnégyfejű).

Érdekes, hogy sem gyerekkoromban, sem fiatal anyuka koromban nem tűntek fel ezek az ijesztőségek, és most is csak mosolygok rajta. És azt is tudom, hogy szimbolikus jelentőséggel bírnak ezek a tettek, a szörny legyőzése, a hétfejű sárkány fejének levágása segíthet egy gyereknek problémái megoldásában, beleképzelheti magát a hős helyzetébe, és másnap az oviban is eszébe juthat, hogyan győzte le a királyfi a sárkányt, vagy hogyan mentette meg Kecskemama a gidákat, és akkor ő is vissza tudja szerezni a homokozólapátot és dömpert, amit egy másik gyerek elvett tőle, vagy van bátorsága még egy vajas kenyeret kérni. Mindettől függetlenül nem tudom, hogy manapság olvasnak-e még ilyen régi meséket az oviban, vagy anyukák olvasnak-e otthon ilyeneket a gyerekeknek. Mi már kinőttünk belőle :)

Bea