Temple Grandin az állattudományok doktora. Az Egyesült Államok állattartó telepeinek és vágóhídjainak többsége az ő műszaki tervei alapján készült. Szintén az ő találmánya az az ölelőgép, melyet ma is sikerrel használnak hiperérzékeny autisták megnyugtatására.
Autizmusáról több könyvet írt, és rendszeresen tart előadásokat: izgalmasan gondolkodó érzékeny ember, aki számunkra elképzelhetetlen módon tapasztalja meg a világot. Életéről 2010-ben film készült Claire Danes főszereplésével, aki alakításáért elnyerte a Golden Globe-díjat.
Láttam a filmet, nagyon tetszett, vicces, megható, példaértékű. Ezen felbuzdulva gondoltam, hogy a könyv is hasonlóan könnyed, de mégis értékes és tartalmas kikapcsolódás lesz. Ez utóbbi kettő, mármint, hogy tartalmas, értékes igaz is, de könnyednek egyáltalán nem mondanám. Meglehetősen nehéz olvasmány volt. Olyannyira, hogy kb. 15 oldal után le is tettem a könyvet. A gyerekeim ezen eléggé megütköztek, tudván, hogy szeretem, valamiért vonzanak az autizmussal foglalkozó könyvek, sokfélét olvastam már ebben a témában, és ugye a film is nagyon tetszett. Ezenkívül felhozták példának Stephen Hawking: Az én rövid történetem című könyvét, amit Bence is elolvasott, és helyenként nem értett belőle semmit, beismerem én sem, de valamiért mégis nagyon megfogott. Azt akkor miért olvastam végig, ennek pedig miért nem adok még esélyt...
Bántott a dolog, ezért egy hét után ismét kézbe vettem a könyvet. Nem folyamatosan olvastam, mindennap egy-egy kis részletet, és így sikerült kibékülnünk egymással, lassan kezdtem értékelni. Rájöttem, hogy tulajdonképpen Temple Grandin agya ilyen lehet, ilyen összetett, ilyen bonyolult, néha követhetetlen. Aztán le is írta ezt nekem, hogy a képekben gondolkodás hogyan működik, miszerint a fejében csak képek vannak, egyik kép idéz egy másikat, ami nem biztos, hogy olyan módon függ össze, ahogyan mi átlagos aggyal élő emberek képzelnénk, ezért volt nehéz követnem, ezért találtam sokszor kuszának, bonyolultnak. De miután elfogadtam ezt, azt vettem észre, hogy élvezem a könyvet.
Temple Grandin bevezetett egy idegen, titokzatos világba, amiben-ahogyan ő él, közben pedig megtanult az ún. "normális" világban is boldogulni. Rengeteg dolgot kellett megtanulnia, az átlagos emberek működését, viselkedést az emberek között, kommunikálni és minden olyan dolgot, ami nekünk normális, hétköznapi. Azzal foglalkozik, amivel szeretne, olyan rendszerek elkészítésén fáradozik, amelyek javítják az élő állatok tartási körülményeit, és azt az elvet vallja, hogy a vágóhidakon az állatok levágása békés, humánus formában is megvalósulhat, a halált és az életet tisztelve tervezi meg az állatok utolsó útját.
Ma előadásokat tart autizmussal élő személyeknek és családtagjaiknak, tanácsaival, tapasztalataival segítve őket. Azt írta, ha gyógyítani tudnák az autizmust, ő nem szeretne kigyógyulni belőle. Minden autizmussal élő személyhez meg kell próbálni megtalálni az utat, erősíteni abban, amit szeret csinálni, vagy ami iránt érdeklődik. Véleményem szerint ez egyfajta "másság" állapot, amihez, ha megfelelően közeledünk, megláthatjuk az értékét, a szépségét. Vannak súlyos autizmussal élő személyek, akikhez nem találja senki az utat, és ők sem találnak ki a saját világukból sohasem, hozzájuk nagy emberséggel és szeretettel kell közelíteni.
Sokat adott ez a könyv, örülök, hogy nem adtam fel és mégis elolvastam.. :)
Bea
És ismét egy 60-as évek zenéire utaló idézet:
"Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése