Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérleteket eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll. Illetve először mindenkinek csak egyféle, amit a saját csomagjában kapott. Egyvalaki maradhat életben a "játék" végére.
"Suzanne Collins elbújhat mellette!" "Az Éhezők Viadala ötlete innen származott!" "Nagyon beteg könyv!" "Brutális, véres, elképesztő" "Az író egy zseni!" "Hihetetlenül jó volt olvasni" ilyen és ehhez hasonló méltatásokat olvastam a könyvről. Egy-két csalódott értékelés is akadt, de nem ez volt a jellemző. Így hát nagyon kíváncsi lettem, úgy gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom, hogy kialakítsam a saját véleményemet, és megtudjam, hogy tényleg innen-e az ötlet az Éhezők Viadalához és tényleg annyival jobb-e ez a könyv.
Először is: azt hiszem az ötletet senki nem lopta, vagy ha igen, akkor mindenki. Úgy körülbelül 2000 évvel ezelőttről, az ókori Rómából, ahol a gladiátorok ugyanezt művelték. Különböző fegyverekkel, erre a célra épített amfiteátrumokban vízicsaták, (ahol hajózható tereket készítettek, történelmi csatákat jelenítettek meg), állatokkal vívott küzdelmek, férfiak és nők egymás elleni küzdelme, ez már mind megtörtént.
A Legyek Ura William Goldingtól, vagy Stephen King/Richard Bachman A menekülő ember című könyvek jutnak még eszembe, amik régebben íródtak, mint pl. a Battle Royale vagy Az Éhezők Viadala. Úgy gondolom, hogy mindannyian alapötletként használták fel a témát, megépítették köré a saját elképzelésüket, és így megszülettek ezek a könyvek. Elolvastam Az Éhezők Viadalát nem sokkal a megjelenése után, nem volt vele semmi bajom, nem jutottak eszembe az előzőleg említett könyvek sem, inkább kicsit lehangolt, talán az első disztópia volt, amit olvastam, tetszett. Valamiért azonban nem olvastam el még a többi részét, nem is tudom, hogy el fogom-e. Igazából ezek a fajta könyvek azért nem állnak hozzám közel.
És akkor most rátérek a Battle Royale-ra. Az első pár oldalnál, amikor már a szigeten az ál-osztályteremben voltak és kapásból megöltek két diákot, le akartam tenni a könyvet, mert úgy gondoltam, hogy ez nem fog tetszeni. Ahol ennyire érzékletesen írják le, hogy mennyire folyik a vádlijából a vér, és hogy a feje egy része hiányzott, a vérének a szaga pedig erőteljesen terjengett, a nyakából rózsaszín cafatok lógtak, az nem biztos, hogy érdekel engem. Nem tettem le, olvastam tovább.
Az első benyomásom ez esetben jó volt, ugyanis a könyv összességében nem tetszett. Sok volt a 738 oldal ebből a témából, sok volt a szereplő, úgy az ötszázadik oldalnál elkezdtem igazán unni a könyvet. Sok volt, ahogyan egyenként követhettük a tanulók útját a halálukig, mind a 42-ét. Nem igazán érdekelt az, hogy miután egyik levágta a másik fejét, vagy kinyomta a szemét, milyen színű váladék jött a nyakából és milyen a szeméből. Nem mondom, hogy nem volt izgalmas itt-ott, de több,mint 700 oldalon nehéz fenntartani az izgalmat és az érdeklődést, az enyémet nem is sikerült.
Értem én, hogy boncolgat a könyv mindenféle erkölcsi témát és elgondolkodtat, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, feladnám-e az emberségemet, gátlástalanul tudnék-e ölni. Vagy rejtőzködnék, mint a tanulók közül jópáran, szövetkeznék másokkal, öngyilkos lennék, vagy beszállnék a "játék"-ba, de nekem sok volt. Vagy inkább kevés, nem tudom.
Voltak azért részek, amiket szerettem olvasni, voltak kedvenc szereplőim és reménykedtem végig, hogy nem következik be a szörnyűség, és most az egyszer nem csak egyikük menekül meg . Mivel mindig vannak olyanok, akik nem olvasták még el ezt a könyvet, ezért nem is írom le, hogy reményeim beváltak-e, vagy sem. Csak annyit, hogy a végéért plusz pontokat adok, néha sejtettem, aztán mégsem úgy történt, de aztán ismét...
Nem mondom, hogy csalódás volt, mert nem vártam semmit, viszont kielégítettem a kíváncsiságomat és tudom, hogy azon kevesek közé tartozom, akiknek nem igazán tetszett a könyv.
6/10
Bea
"A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban nem könnyű rockzeneforráshoz jutni. A külföldről jövő zenét alávetik a Könnyűzenei Minősítő Intézet nevű szervezet szigorú vizsgálatának, és a rock műfajába sorolható művek általában kivétel nélkül fennakadnak a rostán. Úgy kezelik, mint a kábítószert. Hogy mit nem tűrt a Köztársaság barackszínű kormánya? Hát a beatet sem, mert tűzbe hozza a tömegeket, de még inkább a szövegekkel lehetett gond. Az imént idézett Bob Marley is ilyen szövegeket írt, de jellemző példaként említhetjük Lennon dalát is: "Lehet, álmodozónak tartasz, /Ám én mégsem vagyok egyedül,/ Remélem egyszer közénk állsz majd, és a világ eggyé nemesül... Hát egy ilyen szöveg nem jött be ennek az országnak. Ennek köszönhetően, ha lemezboltba megy az ember, kizárólag a hazai sztárok nyálas popzenéjét és népszerű dalokat talál a polcokon. A legradikálisabb importzene, amit Súja eddig látott, Frank Sinatra volt. (Igaz, a My Way illik ehhez az országhoz)"
Régóta kerülgetem ezt a könyvet. Úgy gondolom, hogy nekem sem tetszene igazán, de a kíváncsiságom előbb-utóbb arra fog ösztönözni, hogy elolvassam. Lehet, hogy csak évek múlva, de biztos bele fogok kezdeni és kíváncsi leszek, hogy én milyennek fogom találni.
VálaszTörlésMindenképpen olvasd el és saját magad döntsd el, hogy neked mennyire tetszik. Mindamellett, hogy nem igazán jött be egészében, voltak részek, amik egészen jók voltak, és azt sem jelentem ki, hogy megbántam, hogy elolvastam. :)?
Törlés