Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.
Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is leírnám, hogy jó volt a stílusa, nagyon olvastatta magát a könyv. Akiket érdekel ez a téma, felkeltette az érdeklődését a fülszöveg azoknak mindenképpen ajánlom. (Akinek tetszett, azoknak ajánlom még Lesley Pearse Bízz bennem című könyvét, ami szerintem sokkal jobb ettől a könyvtől.)
Nagyon komoly, és megrázó témával foglalkozott a könyv, elkeserítő volt, hogy egyes emberek képesek voltak ilyen módon sorsukra hagyni ezeket az árva gyerekeket.
A következő rész cselekmény leírást tartalmazhat, úgyhogy ha még nem olvastad ezt a könyvet, csak a saját felelősségedre olvasd tovább a bejegyzést. :)
És akkor jöjjenek a vegyes érzéseim. :) A könyv történetét nagyon is kiszámíthatónak éreztem, nem tartogatott túl nagy meglepetéseket számomra. Már akkor sejtettem nagyjából az egész történet menetét, amikor a szereplőink még csak a vonaton utaztak. Gondoltam, hogy Niamh át fog esni mindazon a szörnyűségeken, amelyek az ő helyzetében bekövetkezhetnek, aztán amikor már kezdett helyrejönni az élete, várható volt, hogy összefut majd Dutchyval, de mivel időben elég közel jártunk már a második világháborúhoz, az is nagyon várható volt, hogy a történelem eseményeinek közbeszólása miatt mégsem élhetik majd le együtt az életüket. Az egyetlen meglepő, és számomra teljesen felfoghatatlan az volt, amikor Niamh (aki immár Vivian volt) lemondott az újszülött gyermekéről. Ezen a döntésén teljesen felháborodtam, nem tudtam megérteni, hogy tehette meg ezt pont ő, aki nagyon is jól tudja mennyi mindennek van kitéve egy sorsára hagyott ártatlan, árva gyermek. Azon nem gondolkozott el, mit szólt volna ehhez szeretett Dutchyja?
A könyv eme fordulata nagyon is elgondolkodtatott, és nagy felháborodásomban arra jutottam, hogy ez csak azt szolgálta, hogy szegény főhősnőnk (nem mintha nem szenvedett volna eleget), szenvedjen még egy kicsit.
A történet végét pedig túlságosan édesnek és csöpögősnek éreztem, és nem értettem miért akar valaki a nyakába borulni egy olyan embernek, aki önként lemondott róla, pedig tényleg minden lehetősége meg lett volna rá, hogy felnevelje.
És hát ugye, maradt még a Molly szál, amire szerintem már csak azért volt szükség, hogy Viviannak legyen kinek elmesélnie az életét (Na jó ez egy kicsit gonosz volt, de még mindig fel vagyok háborodva. :))
7/10
Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése