Charles Dickens: David Copperfield

Nemrégiben néztük meg a  könyvből készült filmet, Daniel Radcliffe alakította a fiatal Davidet, és Maggie Smith a morózus nagynénit, akinek azért nagyon nagy szíve van. Mindkét alakítás nagyon jó volt szerintem és a film is jól sikerült, igazán szórakoztató volt.

Bence  azonban még a film megnézése előtt el is olvasta a könyvet. A családban ő az, aki leginkább vállalkozik régebbi klasszikusok olvasására, Zsófit és engem gyakran elcsábítanak az új könyvek. Így most Bencét kértem meg a könyv értékelésére, teljességgel az ő véleményét olvashatjátok:

Szeretem a régi, jó könyveket. Más érzés kézbe fogni őket, mint egy vadi újat. Kicsit porosak, foltosak, kopottak, néha még a régies szaguk is megvan. Az a véleményem, hogy a régi, klasszikus műveket másfajta szemmel, megközelítéssel kell olvasni, mint egy új, izgalmas bestsellert. Le kell lassulni, át kell venni a nyelvezetét, a hangulatát. Lassabban folynak benne az események, az unalmasnak  tűnhető kitérőket is nagyon lehet szeretni, ha sikerül "belelépnünk" a könyvbe, a korba, amelyikben a könyv játszódik.

Ilyen olvasmány volt a David Copperfield. Nem siettem vele, nem volt cél, hogy minél hamarabb elolvassam, szépen komótosan haladtam. Nem igazán tudtam miről szól a könyv, annyi  ismeretem volt róla, hogy "bentlakásos iskola, szegény fiú, gyerekként dolgoznia kell". Nagyjából ennyi volt, amit eddig hallottam róla. Dickenstől sem olvastam még semmit. Nagyon sok minden miatt tetszett ez a könyv. A 19. századi Angliában játszódik, egy angol történet már eleve fél siker nálam. Szeretem az angol stílust, az angol vidéki tájat, az angol városokat, az angol emberek szokásait és modorosságát. A könyvben minden volt ezekből. Tetszett az írásmód, a régi, hosszú  "cikornyás" mondatok :), az apró, közbeszúrt, humoros megnyilvánulások, amik nagyon szórakoztatóvá, élvezetessé tették a könyvet.

A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek voltak, nagyon jellegzetesek egytől-egyig,  nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire szerettem ezt a könyvet. Mindenkinek volt egy-egy sajátos, jellemző, olykor humoros tulajdonsága, amiért egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. Ugyanakkor a gonosz karakterek is nagyon jól ki voltak találva, én is igazán utáltam őket.

Jó volt a fent említett filmadaptáció, a szereplőknek sikerült a filmvásznon hitelesen megjeleníteni a könyv szereplőit, és a humor is átjött.  Sajnálom, hogy egy-két jópofa és fontos szereplő kimaradt a filmből, a könyv után hiányoztak.

„Tudtam, hogy Traddles pompás fickó, de bármennyire szerettem is, mégis, a kényes alkalommal önkéntelenül is arra gondoltam, bárcsak ne vette volna fel azt a szokást, hogy haját olyan mereven felfelé kefélje. Valami bámészkodó arckifejezést kölcsönzött neki - mondhatnám szívet borzoló kifejezést - amely, mint aggódásom súgta, végzetessé válhat számunkra.
Bátorkodtam megemlíteni a dolgot Traddles előtt, amint Putney felé baktattunk; megjegyezve, hogy ha kedve lenne haját  egy kissé lesimítani, hát...hát...
- Kedves Copperfieldem - mondta Traddles, kalapját lekapva, és haját összevissza dörzsölgetve -, megtenném a legnagyobb örömmel. De hiába, nem megy.
- Nem lehet lesimítani?
- Nem - felelte Traddles. - Egyszerűen nem hagyja magát. Semmi módon. Ha egy fél mázsát raknék rá, s úgy mennék el egészen Putneyig, abban a pillanatban, ahogy a súly lekerül róla, égnek állna megint, fogalmad sincs róla, milyen konok a hajam Copperfield. Olyan vagyok, mint egy mérges sündisznó.
Bevallom egy kicsit csalódást éreztem, bár egészen elbűvölt jóindulatú természetével. Meg is mondtam neki, milyen sokra tartom ezt a tulajdonságát. Hozzátettem, hogy ami konokság lappanghatott a természetében, azt alighanem mind a haja szívta magába, mert máshol nyoma sem maradt.
- Ó! - mondta Traddles nevetve -, biztosíthatlak, hogy már sok bajom volt ezzel a szerencsétlen hajzatommal. Nagybátyám felesége rá se tudott nézni. Azt mondta, rettentő idegessé teszi. És ez a haj nagyon utamban állt akkor is, amikor beleszerettem Sophyba. Nagyon is utamban állt.
- Sophynak kifogása volt ellene?
- Neki ugyan nem - felelte Traddles -, de a legidősebb nővérének annál inkább...az igazi szépségnek...mint hallottam, ugyancsak kicsúfolt miatta. Szó, ami szó, a testvérei mind nevetnek rajta.
- Kedves! - mondtam.
- Igen - hagyta rá Traddles tökéletes ártatlanságában. - Ez már olyan családi móka náluk. Azt mesélik például, hogy Sophy egy hajfürtömet őrizgeti az íróasztala fiókjában, de kénytelen csatos könyvben tartani, mert különben felágaskodna. Sokat nevetünk rajta.”

10/10

Bence