Mary Shelley: Frankenstein

„A nap, az első tavaszi napok egyike gyönyörűséges fényével és balzsamos levegőjével még engem is fölvidított. Réges-rég halottnak vélt, szelíd és gyönyörteli érzelmek éledtek újra bennem. Félig meglepve ezen érzelmek újdonságától, hagytam, hogy magukkal ragadjanak, majd magányomról és torz voltomról megfeledkezve még boldognak lenni is bátorkodtam. Lágy könnyek harmatozták arcomat, s könnyes szememet hálásan emeltem az áldott nap felé, amely ekkora gyönyörrel ajándékozott meg.”

Rég olvastam már olyan könyvet, amiben ennyire ellenszenves lett volna a főszereplő. Victor Frankenstein egy rendkívül önző, beképzelt alak volt. Egy felelőtlen gyerek, akinek elég pénze van ahhoz, hogy azt játsszon amit akar. És ő Istent szeretett volna játszani, csakhogy mihelyt megalkotta teremtményét, el is ment a kis játékától a kedve, sorsára hagyva így őt. 

A magára hagyott lénnyel végig együtt éreztem és nagyon sajnáltam is. Érdekes volt, hogy a kinézetről, a külsejéről az írótól végig nem kaptunk leírást, csak a többi ember, szereplő reagálásból következtethettünk arra, hogy valójában hogy is nézhet ki. 

Attól függetlenül, hogy Frankensteint rühelltem egész jó volt olvasni, a Teremtmény fejezeteit kifejezetten szerettem. 

8/10

Zsófi

Ígéretek 4. Antológia

Az Ígéretek 3. Antológia elolvasása után beszereztem az Ígéretek 4-et is. Előre tudtam, hogy kellemes, érdekes, izgalmas perceket fog szerezni a könyv olvasása és így is történt. Versek és novellák váltakoznak benne, a novellák a kedvenceim. De a versekkel sincs bajom, csak úgy érzem, egy vershez bizonyos hangulat, élethelyzet kell nekem, hogy meg tudjon érinteni. Értékelem őket, a szépen egymásba fonódó,  mélyről előbányászott szép szavakat, meglepő szókapcsolatokat találok bennük, szeretem őket, de úgy érzem sok verset kell még elolvasnom, hogy igazán egymásra találjunk.

A novellák ismét nagyon változatosak, meglepőek voltak. Sokan írtak a halálról, két novella is az öngyilkosságról szól, ezek számomra egy kicsit érthetetlenek, de mégis van bennük valami nagy bátorság. Olvastam a születésről is nagyon szép, megkapó történetet és találkoztam disztópiás novellával is. 

Pár kedvencemet ki is emelném:

Elizabeth Faltin: Terror ez, nem védelem!

Összetartó, dolgos halászközösség és a védelemre ajánlkozó maffia meghökkentő, drámai története.

Veress Anna: A színész

Fiatal ügyeletben lévő doktornő és a cukorbeteg vérbeli "színész" komikus esete.

Ignácz Judit: Öregapám utolsó látomása

Vers a megbocsátásról.

Gregoire de Vöő: El Diablo

Disztópikus történet  a reményről és a reménytelenségről. Lehangoló, borzongató.

Nagy Márton: Megjő a tavasz

Friss, kedves, szép vers a tavaszról.

Zentai Éva: Telihold

Egy férj lelki gyötrelmei, egy fiatal lány a HÉV-ről,  meghökkentő véggel. 

Karácsony Ibolya: Bátyó

Egy hajléktalan és egy kutya egymásra találása.

Simon Erika: Ragyogás

A születés és újjászületés megható, gyönyörű története

És akkor itt be is fejezem a felsorolást, mert közben rájöttem, hogy minden egyes történet adott egy élményt, érzéseket mozgatott meg bennem, ezért nem is igazságos kiemelnem bármelyiket is. Mert akkor kiemelném még Frank Édua: Gödrök című írását, Boga Eszter: Makáma című remekét, Eliza Beth: Krisztián-ját,  Bátyi Zoltán Szindbád szerelme novelláját, aztán most és  itt kérek elnézést a többiektől, akiket már nem sorolok fel, de köszönöm nekik is az élményt.

10/10

Bea

Sorozat: Bates Motel - Psycho a kezdetektől

A port.hu-ról röviden: A Psycho előzmény sorozata, mely a tinédzser Norman Bates és édesanyja Norma életét mutatja be, közvetlenül az öreg és titokzatos Bates Motelbe való költözés után.

Először is leírnám, hogyan is kerültünk közelebbi kapcsolatba Hitchcockkal, ami akkor kezdődött amikor rákaptunk arra, hogy filmeket is hozzunk ki a könyvtárból. És bizony a soproni könyvtárban nagyon szép gyűjteményben meg is volt  sok Hitchcock film. Nézzünk akkor régi filmeket is címszó alatt kikölcsönöztük a Madarakat, ami nagyon tetszett, és utána megnéztünk még egy jó pár Hitchcock filmet és bizony kedvenc filmjeink is kerültek ki közülük, de ezekről bővebben majd egy másik bejegyzésben.  Aztán persze sorra került a Psycho is, amelyben Norman Bates személyében egy nagyon őrült, ám valamiképpen számomra egy kicsit jópofa gyilkost ismerhettünk meg, így nagyon megörültünk amikor szembe találkoztunk a Bates Motel sorozattal, és gyorsan meg is néztük mind a három évadot.

Norman Bates szerepében Freddie Higmore-t láthatjuk, aki bizony jól megnőtt a Charlie és a csokigyár óta, és nagyon jól alakítja a szerepét, bizonyos szemszögből hasonlít is Anthony Perkinsre, sőt egyes mozdulataiban, a beszéd stílusában is ráismerhettünk a nagy elődjére.
Norman anyját, a Normát alakító Vera Farmigával is meg voltam elégedve, és egyébként az összes többi szereplőt játszó színésszel is.

Az első évad első részében Norma és Norman előző életüket teljesen felszámolva érkezik White Pine Bay városba, ahol megvesznek egy motelt és egy ahhoz tartozó házat, és megkezdik bonyodalmakkal és nehézségekkel teli új életüket.
Szépen lassan mi is megismerjük a várost és lakóit, az iskola szépét Bradleyt, a város őrét Roméró seriffet, a kedves, mindig segítőkész Emmát, és feltűnik Norman féltestvére Dylan is.
A szereplőkről miden egyes rész után egy kicsit többet tudunk, és kiderül, hogy mindenki árnyaltabb, bonyolultabb személyiség, mint azt először gondoltuk. Amikor épp kezdenél valakit megutálni, megtudsz róla dolgokat, és rájössz, hogy kár volt túl korán ítélkezned felette. Nekem Emma személyes kedvencem lett a volkswagen bogarával, és a mindig csinos ruháival együtt.
Norma elképesztő egy nőszemély, nagyon erős személyiséggel rendelkezik, ami a fiára Normanra is kihatással van. A három évad részei során végigkövethetjük, hogy alakul Norman Bates személyisége, és belepillanthatunk abba, hogyan lett az aki.
Az első két évad tetszett nekem a legjobban, minden rész tartogatott meglepetéseket, izgalmakat, és bizony jó pár nagyon vicces jelenetet is. A harmadik évadot én egy kicsit már vontatottnak éreztem, olyan volt, mintha minden részben csak ismétlődnének a történések, de a tesómtól (aki egyáltalán nem érzett így) meg is kaptam a magamét, hogy csak ne feketítsem be a harmadik évadot.

Összegezve végül is egy nagyon jó kis sorozat volt ez, mindenkinek akinek felkeltette az érdeklődését csak ajánlani tudom. Külön említést tennék még a magyar hangokról is, ugyanis Norma és Norman szinkron hangja meglepően jó volt, nagyon sokat dobott az egész sorozaton is, ami ritka, mert általában épp fordítva szokott lenni.

Zsófi

Márton - Koczó Ildikó: Sztori-profit

12 külföldi híresség, 12 magyar üzletember, félszáz ütős sztori és a történetfeldolgozás módszertana

Ennek a könyvnek nem én vagyok a célközönsége. Nem én, aki egy egyszerű, hétköznapi halandó, közöm nincs az üzleti élethez. Nem szeretem az idegen kifejezéseket sem, bármennyire divatosak is legyenek. A hideg rázott az storytelling, a storyprocessing stb.(történetmesélés, történetfeldolgozás) kifejezésektől. Az üzleti életben valószínűleg nem zavarnak senkit, sőt mindennapos szavak ezek, így az én érzéseimtől el is tekinthetünk.

Tetszettek viszont a történetek, a 12 külföldi hírességé, köztük Oprah Winfrey-é, a média nagyasszonyáé, Le Corbusier-é, a zseniális építészé, Christopher Gardner-é, aki hajléktalanból lett bróker, történetéből filmet készítettek, Jethro Tull-é, aki egy 17. századi angol mezőgazdász és Joel Rosenman és John P. Roberts-é, akik 1969-ben megszervezték a Woodstocki Fesztivált.

Mindamellett, hogy érdekesek voltak, tanulságokkal szolgálnak, példát mutatnak és erőt adnak, hogy soha ne adjuk fel.

A kedvenceim azonban a tanmesék voltak, amelyek mindamellett, hogy tanítanak, szórakoztatnak is. 

Egyet muszáj ide írnom:

"Egyszer egy paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni  az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott...

Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat tesz. Lerázza magáról a földet, letapossa és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan elsétált."

Érdekes dolgokat is megtudtam, pl. hogy Paul Ekman, a Kaliforniai Orvosi Egyetem pszichológiaprofesszora szerint tízezernél is több arckifejezés létezik, és ebből körülbelül háromezret tudunk értelmezni.

Egy másik: ha reggel elindulunk munkába és tizenegy ruhadarabot veszünk fel, akkor azt majdnem 40 millió sorrendben tehetjük meg. :)

Örülök, hogy találkoztam ezzel a könyvvel. Olvasd el, ha egy kis önbizalomra vágysz, ha tanácstalan vagy önmagadat és munkádat illetően, szórakozni akarsz. Még akkor is, ha nem szereted egy magyar szövegben az angol kifejezéseket.:)

Bea

Cat Winters: Fekete madarak árnyékában

Cat Winters könyve az első világháború idején játszódik, Amerikában. Az embereknek nem elég, hogy szembe kell nézniük azzal, hogy talán sosem láthatják újra harcba induló apjukat, testvérüket, szerelmüket, még az áldozatait hatalmas mértékekben szedő spanyol nátha is rettegésben tartja őket. Ebben a zűrzavaros világban marad magára a 16 éves Mary Shelley Black, aki San Diegoba költözik nagynénjéhez Evához. Mary Shelley gyötrődve figyeli, ahogy a kétségbeesett gyászolók összesereglenek a spiritiszta szeánszokon és a szellemfényképészeknél. Ő maga sosem hitt a kísértetekben és a szellemidézésben. A kilátástalanság percei azonban arra kényszerítik, hogy átgondolja addigi felfogását az életéről és a haláláról – első szerelme ugyanis szellemalakban tér vissza hozzá. Mary Shelley pedig nyomozásba kezd, hogy segítsen megnyugvást találni elhunyt kedvesének.

Nagyon érdekes korban játszódott, és még érdekesebb témával, a szellemfotózással foglalkozott a könyv. A képeket (amik a könyvben voltak) egyáltalán nem éreztem hatásvadásznak, erőltetettnek, mint a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében. Sőt nagyon is odaillők, hátborzongatóak voltak. Mary Shelley személyében is egy szimpatikus és talpraesett főhősnőt ismerhettünk meg.

A spanyolt náthát is érdekes volt Mary, a megfertőződéstől rettegő emberek szemszögéből megfigyelni. Olvasás közben szinte már én is éreztem a hagyma szagot, és azt, ahogy a petróleum égeti a torkom, és persze a gézmaszkot az arcom előtt. 

Nem sok ilyen szellemes, túlvilági történetet olvastam még, de szerintem nagyon egyedi és félelmetes volt Mary és Stephen kapcsolata. A történet vége pedig egy izgalmas, váratlan fordulatot is tartogatott még.

Végül is tetszett a könyv, így az értékelésemet megírva magam is meglepődtem hogy ennyire, mert olvasás közben egy kicsit (de tényleg csak egy icipicit :)) sótlanak éreztem, úgy tűnt mintha még hiányozna a történetből valami. De így pár nap távlatából, ezt már (majdnem) el is felejtettem. :)

U.i.: nem szoktam olyan sokat a könyvek borítójával foglalkozni, mert szerintem ha egy könyv jó, akkor lényegtelen, hogy milyen a külseje, ez biztos abból ered, hogy a könyvtárból már sok átkötött könyv került, hozzám, aminek nemhogy a borítója, de már a fülszövege sem volt rajta. (és annak is lehet némi köze a dologhoz, hogy sok szép borítójú könyvel jártam már pórul)  :) Azért tévedés ne essék, én is szeretem a szép borítókat. De ennek a könyvnek egyáltalán nem értettem a borítóját, mit keres rajta egy vörös hajú lány, mikor a könyvben Marynek nem is volt vörös haja. Az eredeti borító sokkal jobban tetszik, azon még Mary pilótaszemüvege is feltűnik. :)

8/10

Zsófi

Luis Carlos Montalván és Bret Witter: Új Élet Keddtől!

"A poszttraumás stressz (PTSD) nem múlik el nyomtalanul. Az ember már soha nem lesz olyan, mint régen. Mintha egy hógömbben élnél. A háború felráz, és hirtelen mindened - az izmaid, a csontjaid, a gondolataid, a hiedelmeid, a kapcsolataid, sőt még az álmaid is - ott lebeg a fejed fölött. Aztán visszahullik rád. Kijelenthetem, hogy kemény munkával ki lehet gyógyulni ebből a betegségből. De a darabkák soha nem oda potyognak vissza, ahol eredetileg voltak. A harc új embert farag belőled. Nem leszel sem jobb, sem rosszabb, csak más. Bárhogy is igyekszel, a múltat már nem tudod visszahozni."

A könyv Luis Montalván, többszörösen kitüntetett amerikai százados -  aki kétszer teljesített szolgálatot Irakban - küzdelmét mutatja be. Küzdelmét a háborúban, küzdelmét a háborúban szerzett betegségeivel, a PTSD-vel és más fizikai sérüléseivel. Nehézségeit a mindennapi életbe való visszailleszkedésével, az amerikai egészségüggyel. 

Küzdelme eljuttatja őt Keddhez, a segítő kutyának kiképzett golden retrieverhez, aki szintén hatalmas harcos, meglehetősen hányatott élettel.

Ez a könyv kettőjükről szól, arról, hogyan küzdenek tovább együtt, egymásért. 

Kedd segít Luisnak a hétköznapokban, a betegsége elviselésében, javít az emberekkel való kapcsolatán, Luis pedig gondoskodik róla és minden szeretetét nekiadja. Érdekes volt egy amerikai katona szemszögéből belelátni - sőt egyáltalán belelátni - az iraki háború pillanataiba, megerősödni abban a hitben, hogy a háború értelmetlen dolog, hatalmas áldozatokkal. 

Szívmelengető volt, ahogyan Keddel egymásra találtak, megkedvelték majd megszerették egymást, majd nélkülözhetetlenné váltak egymás számára.

Megható, ahogyan Luis vall Keddről:

"Igen, nagyon barátságos. És segítőkész. És melegszívű, és vagány. Céltudatos. Ragaszkodó. Magabiztos, mégis nyitott. Profi, mégis odaadó. Ő a mankóm. Ő a támaszom. Ő az ébresztőórám, az ápolóm, a pszichológusom és az érzelmi barométerem. Ő a társam. A barátom. A vigaszom. A reménységem. Mit mondjak még? Mivel bizonyítsam, hogy ő az igazi? Ő Kedd."

9/10

Bea

Monika Peetz: Keddi nők

„Caroline kalapot viselt, Kiki kislányos fejkendőt, Judith szenvedő arcot, Eva nemtörődöm lófarkat, mint rendesen, Estelle pedig túlméretezett, mondén napszemüveget. Míg rá nem jött, hogy nem lát vele semmit. Ekkor lekapta orráról a divatcikket, és megállapította, hogy nem a sötét üveg volt a bűnös. Azért nem látott semmit, mert nincs körülöttük semmi. Persze a tájon kívül. Mert táj, az volt, rogyásig.”

Sokáig került alulra az aktuális olvasnivalók sorában ez a könyv. Valahogy mindig volt jobban kedvemrevaló, de aztán nem kerülhette el sorsát :). Elolvastam, és megállapítottam, hogy eléggé méltatlanul bántam vele, ugyanis remekül elszórakoztatott. 

1 napló, 5 nő. És egy sorsfordító El Camino. A napló az 5 nő egyikéé, vagyis inkább egyikőjük elhunyt férjéé, aki a zarándoklatáról írta a könyvet, de betegsége miatt félbe kellett hagynia.  Judith úgy gondolja, ha végigjárja férje helyett az El Caminót az segíthet neki feldolgozni a halálát... Az 5 nő 15 éven át minden hónap első keddjén ugyanabban az étteremben találkozik és rendszeresen megosztják egymással életük történéseit, gondjaikat, örömeiket. Minden nyáron elutaznak pár napra közösen. Ezen a nyáron úgy döntenek, hogy mindannyian elkísérik Judithot a zarándoklatra. 

A 30 év körüli designer Kiki, Eva a négygyermekes családanya, Caroline a sikeres ügyvédnő, és idősebb barátnőjük, a luxusban élő Estelle. És a gyászoló özvegy: Judith.  Már útjuk elején kiderül, hogy nincs rendben valami a napló körül...

Semmi komolyat, világrengetőt nem kell várni ettől a könyvtől, nem kell belegondolni egyikőjük hülyeségébe sem, sem Kiki gyerekesnek tűnő viselkedésébe, sem Estelle szerencsétlenkedésébe a kerekes bőrönddel (bár ezen kifejezetten jókat mosolyogtam). Az El Caminóról se várjunk komoly beszámolókat, ha így teszünk, akkor egy könnyed, szórakoztató könyvet fogunk olvasni, amiben azért van némi rejtély, bánat, szomorúság, öröm, szerelem. Együttérezhetünk a keddi nőkkel, akár felismerhetjük magunkat egy-egy vonásukban, tettükben.  Ezúton kérek bocsánatot mégegyszer a "Keddi nők"-től, amiért olyan sokáig várakoztattam őket, hogy elinduljanak az El Caminóra.:)

9/10

Bea

Okváth Anna: Más állapotok

Léna önálló fiatal nő, családi állapota független, és ezt nem is hajlandó feladni. Ám vágyik arra, hogy anya legyen. Tervéhez a véletlen egy apát is a rendelkezésére bocsát - Iványi professzort, régi, rettegett egyetemi tanárát, aki feleségével gyermektelenül él. Megállapodásuk világos: semmi gyengéd érzelem, semmi személyes. Az érintkezés egyetlen, közös célja a kívánt terhesség.

Nem írom, hogy képtelen helyzet, inkább csak szélsőséges, nem mindennapi. Mint ahogy nem mindennapiak a szereplők, a karakterek sem. A regény sem mindennapi. Érdekes felépítés, látszólag egyes szereplőknek semmi közük nincs egymáshoz, de aztán a történet egy pontján egy apró... mégis, de úgy, hogy erről nem is tud minden érintett.  Egy "narrátor" tolmácsolásában ismerjük meg a történetet, és én végig azon gondolkodtam, hogy "ki" is lehet ő. A Sors, a Lelkiismeret, a Félelem...?

Amikor a kezembe vettem a könyvet, majdnem le is tettem. Valahogy nem volt most kedvem limonádé történetet olvasni egy fiatal lányról és valamikori professzoráról. De  mindig adok azért min 3-4 oldal esélyt egy könyvnek, így tettem most is. És milyen jól tettem!! Nagyon tetszett, hamar magába szippantott a stílus, a szereplőket ahogy megismertem, úgy váltak egyre szimpatikusabbá, és azért az is kiderült, hogy miért éppen ők ketten keveredtek ebbe a szituációba. Amiben nem annyira a véletlennek, inkább a sorsnak volt szerepe. És igazából nem is keveredtek, hanem akarták ezt, tiszta szívből.  Benyomások, gondolatok, érzések kavarogtak a könyvben, nem voltak benne éles vonalak, mintha pihe-puha tollpihék, vagy a gyermekláncfű pihéi között lebegnénk egy virágos réten. Nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, nem volt célom, hogy minél hamarabb elolvassam, persze azért kíváncsi voltam, hová ér a történet, de nem siettem, mert bíztam benne, hogy rosszul nem végződhet. :)

10/10

Bea

Lawrence Hill: Valaki ismeri a nevemet

„Akkor megkérdezte, miért vagyok ilyen fekete, mire megkérdeztem, vajon ő miért ilyen fehér. Akkor azt felelte, így született. Én szintúgy, válaszoltam. 

- Látom, hogy biztosan nagyon szép voltál, hiába vagy olyan nagyon sötét -  mondta.

- Te pedig szebb volnál, ha néha sütne is a nap Londonban. - feleltem.”

„Jöjjön aminek jönnie kell, de engem nem fognak még egyszer rábeszélni, hogy betegyem a lábam egy anglikán templomba. Ha már Istent kell dicsőíteni, akkor csakis a brichtowni vagy freetowni baptistákhoz vagyok hajlandó elmenni. Ott legalább táncolnak, amikor Jézust dicsérik, és elég hangosan énekelnek ahhoz, hogy ébren tartsák az ilyen félholtakat is, mint én.”

Amióta Aminata Diallót gyermekkorában elrabolták Afrikából, hogy rabszolgaként Dél-Karolinában dolgozzon, csak a szabadulására  tud gondolni, és arra, hogy miként juthatna vissza szülőfalujába. Először egy ültetvényre kerül, ahol az indigót ellenőrző kereskedő felismeri a fiatal lány páratlan intelligenciáját. Később, már felnőtt nőként, férjétől és gyermekétől elszakadva a függetlenségi háború káoszában találja magát. Manhattanben Aminata segít megírni a "Négerek könyvét", amely azon feketék nevét tartalmazza, akiknek az angol király szabad elvonulást ígért Új-Skóciába. Amikor a brit abolicionisták új "kalandokat keresve eljutnak Sierrra Leonéba, Aminata közreműködik abban, hogy ezerkétszáz új-skóciai fekete költözhessen vissza Afrikába. Aminata tevékenysége végül felnyitja a brit közvélemény szemét, ami nagyban elősegíti a felszabadítási törekvéseket.

Ez a magával ragadó történet egy figyelemre méltó asszony életéről hat évtizedet és három kontinenst ölel át, felelevenítve a történelem egy kegyetlen fejezetét.

Egy Amerikába tartó rabszolga szállító hajó

Nagyon megható és megrázó volt Aminata története, aki a sok megpróbáltatás, kegyetlenség után is képes volt felállni, és menni tovább egy jobb világ felé. Olvastam már pár könyvet, amiben a rabszolgaság állt a történet középpontjában, de még egyikben sem követhettem így teljesen végig egy emberi sorsot.

Aminata elbeszélésének köszönhetően betekintést kapunk a törzsi Afrika világába, mindennapjaiba, megismerhetjük boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorát és a szüleit, akiknek emléke nagyon sokat segítette őt hosszú utazása során. Aztán látjuk azt is amikor az emberkereskedők elragadják, és keresztül hurcolják fél Afrikán, aztán eladják, így kerül Aminata egy Amerikába tartó rabszolga hajóra. 

Aminata pozítív világszemlélete, erős személyisége segítí őt abban, hogy legyen ereje átélni a kegyetlenségeket. 

A regény finoman át volt a szőve a kor történelmével, megismerhettük a rabszolgatartó Amerikát, és beleláthattunk a függetlenségi háború eseményeibe is.

Elkeserítő volt, hogy Aminata és a többi felszabadított rabszolga hiába bízott újból és újból a britekben, végül mégsem kapták meg azt, amit ígértek nekik, a szabadságot, függetlenséget.

A könyv végére Aminatával visszautazunk a szülőföldjére Afrikába, és immáron újra, szabad emberként szembesül az ott még mindig folyó rabszolgakereskedelemmel. 

Végül rendkívüli életútja végén, ő maga is nagy szerepet vállal a rabszolgaság eltörléséért folyó harcban. 

Csodáltam Aminatát az erejéért, és a méltóságáért, amivel az élet által rá mért csapásokat fogadta, és elborzasztott az, hogy az emberek milyen kegyetelenségeket voltak képesek az idők során más emberekkel szemben elkövetni.

Indigó ültetvény

Charleston 

Élet az ültetvényen

Erőd a Bance szigeten

Vissza Afrikába - Sierra Leone

10/10

Zsófi 

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

A könyv terápiás céllal íródott. Hogy segítsen feldolgozni egy anyának a feldolgozhatatlant. Hogy elveszítette a gyermekét. A gyermekét, aki nem rúgkapált és visított, mint más csecsemő, nem tanult meg kanállal enni, nem tanult meg ülni, nem tanult meg járni. A gyermekét,  akivel soha nem tudott beszélgetni, csak ő beszélt hozzá folyamatosan, akivel soha nem tudott kézen fogva sétálni, aki nem ölelte át őt soha, nem tette fel a miért-kérdéseit, nem mesélte el, hogy mi volt az óvodában, és nem titkolta el, hogy kit szeret az iskolában. Elveszítette a gyermeket, aki soha nem mondta neki, hogy Anya. Ő mégis teljes szívével szerette, a leggyönyörűbbnek látta a világon. Nem az ereje, a kitartása, az önfegyelme volt a legnagyobb, hanem a szeretete. A kislánya, Zsuzsi és az élet iránt érzett szeretete. 

Ezek az erős érzelmek segítettek neki abban, hogy átvészelje erőszakos, agresszív férje megalázásait, bántásait. Segítettek abban, hogy kilépjen a rossz házasságából.

Erről a könyvről nyilván nem tudom leírni, hogy jó volt-e vagy rossz. Ez nem egy ilyen könyv. Ez egy történet, egy nagyon sok mindenen átment nő története, majdnem azt is írhatnám, hogy a „nők története”, mert bármelyikőnkkel megtörténhetett volna... Vagy megtörtént más borzalom, ami miatt  osztozni tudunk Éva gyászában. 

Úgy éreztem, mintha kiszorította volna egy kicsit az érzelmeket az írásából, helyenként groteszk humorral tálalta az eseményeket, valószínűleg szándékosan, talán nem is lehet ezt másképpen elviselni, nem lehet nap mint nap elveszni az önsajnálatban, mert akkor nem tud talpra állni. Zsuzsi betegségét sem taglalta, nem írta le részletesen, hogy milyen volt, éppen csak néha, hogy el tudjuk képzelni magunknak, de leginkább az maradt meg bennem, hogy gyönyörű. Nem írt a mindennapos küzdelmeikről sem, ez is érthető, ha nem nyúlunk mélyen a sebbe, nem piszkáljuk annyit, akkor hamarabb gyógyul.

Azóta Éva rátalált második férjére, két gyermekük is született, akik egészségesen nőttek fel, de soha nem feledték Zsuzsit, nem felejtették el, hogy nem ketten, hanem hárman vannak testvérek. 

Bea

Erre a könyvre Zsú blogján találtam rá, az ő véleményét itt olvashatjátok. 

Frank Cotrell Boyce: Milliók

 Te mit tennél, ha egy halom pénz hullana az öledbe? Én elkölteném. De mi van, ha még csak gyerek vagy, és nem akarod, hogy a szüleid tudomást szerezzenek a pénzről? Hát igen, így már sokkal nehezebb helyzetben lennél. :)

Damian többet tud a szentekről, mint három egyháztudós együttvéve. Álmodni is szokott velük, sőt időnként még ébren is megjelennek előtte. Ezért nem is csodálkozik túlságosan, amikor egy nap egy pénzzel kitömött táska ér előtte földet. Nyilván a Jóisten küldte, hogy Damian megsegítse vele a szegényeket és a szenvedőket. Sajnos földhöz ragadt gondolkodású bátyja nem osztozik a véleményében. Szerinte a pénzt minél gyorsabban, és minél nagyobb titokban el kell költeni, mielőtt – az új fizetőeszköz, az euró bevezetése miatt – teljesen értékét veszti. A két gyerek nekilát, hogy a nagy halom pénzből ki-ki a maga módján valósítsa meg álmait. Még nem tudják, hogy milyen veszélyes kalandba keveredtek.

Nagyon aranyos és vicces, eredeti történet volt ez. Megható volt, hogy Damian ilyen  fiatal létére milyen nemes célokra kívánta felhasználni a pénzt, de persze Anthonyt is meg tudtam érteni. 

És tényleg nem lenne könnyű gyerekként elkölteni ennyi pénzt (sőt még adakozniuk sem volt egyszerű:)) 

Nagyon jót mosolyogtam Damian szentekről tartott elmélkedéseiről. Nem is tudtam, hogy ennyi mindennek van védőszentje. :) 

Dorothy is nagyon vicces és emberi figura volt. Már a végén én sem tudtam eldönteni, hogy akkor most lelép a pénzzel vagy sem.

Ja, és az új keletű szentek, akik csak addig tudtak nem hódolni a világi dolgoknak míg nem volt rá pénzük is nagyon jópofák voltak. :)

9/10

Zsófi

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve. A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket.

És íme elérkeztünk a Mini-Könyvklub második olvasnivalójához is. :)

Az elején egy kicsit furcsa és szokatlan volt ez a levelezős forma, de aztán már egész jól megszoktam, sőt tetszett is.

Nagyon jó volt mindkét főszereplő életét végigkövetni teljesen a gyerekkoruktól kezdve, a történet végére már nagyon közel éreztem magamhoz őket.

Hát néha azért felcsattantam, hogy két ember, hogy nem képes azt észrevenni, és élni azzal, ami ott van az orruk előtt, de akkor sokkal hamarabb véget ért volna ez a könyv. (Amit viszont nem szerettem volna. :)) 

A könyv befejezéséről pedig csak annyit mondanék, hogy jobb később, mint soha. ;)

Ui.: a filmet én még nem láttam, igazából még arról sem tudtam, hogy készült belőle, de mindenképpen meg fogom nézni. :)

8,5/10

Zsófi

Nicola Morgan: Látlak

„A felületes szemlélő számára Cat McPherson élete ideális. Mondhatnánk úgy is, hogy tökéletesen tökéletlen – ha ugyanis tökéletes lenne, mások irigyek lennének rá. A tökéletlenségek teszik normálissá.”

Cat a normális tinik életét éli, a szüleivel és az öccsével, és a kutyájukkal Pollyval. Az iskola után alig van ideje másra, mert versenyszerűen sportol, és nagyon sok mindent feláldoz a céljaiért. Míg a barátai moziba mennek, ő az uszodában rója a hosszokat. De vajon tényleg ezt akarja-e csinálni, vagy csak a szülei miatt teszi ezt?

Suli után otthon, mint mindenki más, ő is a Fizzin lóg. Nem is gondolva, hogy esetleg túl sok mindent hoz a tudtára a nagyvilágnak ezen a közösségi oldalon keresztül. Valaki a Fizzin keresztül egy vírust küld a laptopjára, az utcán lépteket hall a háta mögött. Valaki figyeli. Vajon ki lehet az?

Kalandozások Anyával a gyerekkönyvtárban, így akadt ez a könyv is a kezembe, vagy az Anyáéba? Már nem is tudom. :) 

Mikor a könyvtárba megyünk, legtöbbször benézünk a gyerekkönyvtárba is, és míg Anya bőszen keresgél, én bevallom unottan koslatok utána, sőt néha sürgetem is. Ám a múltkor nem így tettem, aminek az lett az eredménye, hogy még több könyvet hoztunk ki a könyvtárból. Azt is be kell látnom, hogy nagyon sok jó könyvet találtunk (vagyis talált Anya :)) már a gyerekkönyvtárban, amik még a kedvenceinkké is váltak.

Ahol régen laktunk ott még akkor nem volt túl nagy választéka az ifjúsági könyveknek, így sok mindenből kimaradtam, és már elég hamar a felnőtt könyvtárban kezdtem el keresgélni. 

Ez a könyv is valószínűleg tetszett volna, ha jó pár évvel korábban olvashattam volna. Persze most sem mondom azt, hogy nem tetszett. Nagyon gyorsan végig lehetett olvasni, és a vége már nagyon is izgalmas és csavaros volt.

A főszereplő Cat nekem nagyon szimpatikus volt. Mivel én nem vagyok egy sportos alkat érdekes volt Catről olvasni, aki viszont az volt. 

A „bogaras” ember szerepét a könyvben nem nagyon értettem, azt hittem még lesz valami jelentősége, de végül nem lett. 

8/10

Zsófi

Vicky Myron, Bret Witter: Dewey, A könyvtár macskája

 Az Iowa állambeli Spencer városának közkönyvtárában, annak is a könyvledobójában, egy hideg éjszaka után egy nyolchetes kölyökmacskát találnak. Vicky Myron a könyvtár igazgatónője talált rá,  tehát egy igaz történetet örökít meg a könyv. 

A tetszetős, aranyos kölyökmacskát befogadják, és az idő múltával mindenki szívébe belopja magát, a könyvtár dolgozói és a könyvtár látogatói egyaránt rajonganak érte. Mert Dewey (ejtsd: Gyúi) egy különleges macska, tele méltósággal, szeretettel. Hatodik érzékével mindig megérzi, hogy kinek az ölébe kell aznap ugrania, kinél kell a szokásosnál is tovább maradnia, kinek van szüksége egy kis extra vigasztalásra vagy társaságra. Eláraszt mindenkit a szeretetével, bohókás tetteivel megmosolyogtat gyereket és felnőttet, nőt és zordon férfit egyaránt. 19 éven keresztül maradt a közkönyvtár lakója, igazi otthonának tekintette a könyvtárat, a könyvek között otthonosan mozgott, és bár minden polcot megjárt, minden helyre befért, soha egy könyvet sem lökött le, nagyon vigyázott rájuk. Előfordult, hogy kivettek egy könyvet a helyéről és Dewey feje bukkant elő mögüle, mert éppen ott sziesztázott. De kedvenc helye az alsó polcon a westernek között volt:)

Dewey mellett elég alaposan megismerjük az Iowai Spencer városkát, történetét, fejlődését, gazdasági problémáit, az összetartást a város fennmaradásáért, és betekintést nyerhetünk lakosainak egy-két pillanatába. Azokba a pillanatokba, amikor könyvtárba mentek és Dewey-val találkoztak. 

Vicky, aki „fiaként” szerette Deweyt az életébe is beenged bennünket és megtudjuk milyen szörnyűségeken, tragédiákon kellett keresztülmennie. Mégis erős, kitartó nő, aki úgy gondolja, hogy Dewey szeretete nélkül mindez nem sikerült volna neki.

Kedves kis könyv, mindenképpen ajánlom macskabolondoknak és könyvtárba járóknak. Azoknak is, akik nem járnak könyvtárba és nem szeretik a macskákat, mert talán most megszeretik őket ( a könyvtárt és a macskákat is:)).

9/10

Bea

F. Scott Fitzgerald: Azok a szomorú fiatalok

„- Végül is nem mentem hozzá – mondta, hogy vigasztalja. - Bár neki aztán volt mit aprítani a tejecskébe! A Brit Birodalom harmadik leggazdagabb embere volt. Apropó, van pénzed?

- Nem annyi mint neked.

- Na lám... Akkor mit tudnál adni, ami nekem nincs?

- Szerelmet.

- Szerelmet?”

„-Azt hiszed, hogy én majd elájulok a gyönyörűségtől, ha egy éjszakai bárban ücsörgök egy pohár fröccsel a kezemben? Akkor inkább alszom egyet, és színeseket álmodom.”

F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

Az író és felesége, Zelda

Tetszett mind a kilenc elbeszélés, de azért megvannak a kedvenceim. A legtöbb novella nagyon jól visszaadta a 20-as évek hangulatát, magam előtt láttam a hatalmas gyémántokat, csillogó gyöngysorokat. De persze azért ezek a történetek sokkal többről szóltak csillogó ékszereknél.

Fitzgerald szereplői nagyon eleven és élethű figurák. Akik képesek bolondulásig szerelmesnek lenni, és küzdeni azért, amit meg akarnak szerezni. Attól függetlenül, hogy önzők voltak (tisztelet a kivételnek) nagyon megkedveltem az összes történet főhősnőjét. A könyv utószavában olvashatjuk, hogy Fitzgerald a feleségéről, Zeldáról mintázta őket. Hát viharos szerelem lehetett az övék. :)

A kedvenc történetem a Rags Martin-Jones és a walesi herceg volt. Elképesztő kis dög volt ez a Rags Martin-Jones. :)

Nagyon tetszett még a Babazsúr és a Gretchen negyven pillanata is.

Aki szereti a húszas évek Amerikáját, az mindenképpen olvassa el! :)

9/10

Zsófi

Diane Chamberlain: Kegyes hazugságok

A történet 1960-ban játszódik Észak-Karolinában, a faji szegregáció és az eugenikai program államában. „Észak-Karolina volt az egyetlen amerikai állam, amely a szociális munkásokat feljogosította, hogy kérvényt nyújthassanak be az egyes állampolgárok sterilizációja ügyében, minden más államban a sterilizáció az intézetek lakóira koncentrálódott. A program célcsoportját a „szellemi fogyatékosok”, a „gyengeelméjűek”, a pszichiátriai intézetek lakói és az epilepsziások alkották, valamint mindazok, akiknek sterilizálása a „közérdeket szolgálta.” A genetikával kapcsolatos téveszmék, a szexuális viselkedéssel kapcsolatos morális előítéletek és a szociális segélyezés elburjánzásával kapcsolatos aggodalmak számtalan szükségtelen és akaraton kívüli sterilizációs műtéthez vezettek.”

Két szemszögből ismerjük meg a történetet. Jane, a fiatal szociális munkás szemszögéből, aki éppen férjhez ment a középosztálybeli – gyermekorvos – Roberthez, nászútjuk után azonnal dolgozni kezd, amit a férje először csak hallgatólagosan helytelenít, de később szóvá is teszi. Az ő helyzetükben  nem szorulnak rá, hogy a felesége dolgozzon, ez rossz fényt vet rá társadalmilag.

A másik nézőpont tolmácsolója a 15 éves fiatal lány Ivy, aki egy dohánybirtokon lakik cukorbeteg nagymamájával, mentálisan zavart nővérével, és annak kisfiával William babával. A birtokos munkájukért cserébe megengedi nekik, hogy a birtok egyik faházában lakjanak. 

Jane munkája kezdetén találkozik a családdal és különleges kapcsolat szövődik közte és Ivy között. Fokozatosan lát bele a szociális munkába, szembesül azzal, hogy kollégái és a törvények milyen embertelen dolgokat várnak el tőle, és hősiesen próbál egyensúlyozni a saját erkölcsi értékrendje, érzelmei és a munkája elvárásai között.

A bátorság, a bizalom, a szeretet története ez a könyv. A 1960-as évek Amerikájában a fekete és mélyszegénységben élő fehér emberek kiszolgáltatottsága az államnak és a földbirtokosnak, munkáltatójuknak. Arról az időszakról szól, amikor még elítélik, ha egy középosztálybeli nő munkát vállal. Arról az időszakról, amikor egy fekete és egy fehér bőrű egy autóba ül, mindketten nagy bajba kerülhetnek. Az álmaiért kiálló Jane és Ivy története megindító és olvasása közben  tiszta szívből szeretnénk, ha sikerülne úgy élni az életüket, ahogy szeretnék. Van benne egy romantikus szál is, ami nagyon fontos, de nem ez a történet középpontja, éppen ezért éppen annyit kapunk belőle, amennyi kell.

Kerek, egész történetet, szerintem remek stílusban megírva. Gondolok itt arra, hogy kicsit sem találtam mézes-mázasnak, limonádénak, hatásvadásznak. 

10/10

Bea

60-as évek zenei idézet:

„Henry Allen már ott várt a mohás árokparton, hallottam, ahogy a rádiójából Elvis Presley énekel: „It's now ov never”. Leterített azt a szúrós gyapjúpokrócot, én pedig lehuppantam mellé. „

„Aztán a rádióbemondó bejelentette, hogy Chubby Checker következik, és a The Twist.

Ismered ezt a dalt? - kérdezte Mrs. Forrester. - A The Twistet?

Nem, asszonyom – válaszoltam, bár úgy emlékeztem, hogy egyszer már hallottam Henry Allen rádióján.

Ez egy új tánc – mesélte a hölgy, miközben elkezdődött a szám.

Fekete zene – ingatta a fejét Nonnie. Szerinte minden fekete zene volt amiben nem szerepelt Jézus.

Mrs. Forrester ügyet sem vetett rá. Vicces mozgásba kezdett: a levegőbe emelte a karját, és rázta a csípőjét.

Ilyen – magyarázta. - A tánc. Meg tudjátok csinálni?

Mary Ella felnevetett, és a szájához kapta a kezét.

Ez nem tánc – állapította meg, és a falnak dőlve figyelte, ahogy Mrs. Forrester tekereg.

De az – jelentette ki ő. - Nem akarjátok kipróbálni?

Akármi legyen is, szégyentelen dolog – jegyezte meg Nonnie, de már ő is majdnem nevetett.

Én megpróbáltam, mozgattam a csípőmet és a karomat, ahogy Mrs. Forrester, és hamarosan már mindannyian tviszteltünk, még William baba is, aki egyáltalán nem tudta jól csinálni. Még Nonnie is. Csak tviszteltünk ott a konyhában, először mosolyogtunk, aztán hangosan kacagtunk. Amikor új szám kezdődött, Mrs. Forrester megragadta Nonnie kezét, és elkezdett neki magyarázni egy másik táncról, de a nagyanyám elpirult, mintha szégyenkezne, amiért táncol. Elengedte Mrs. Forrester kezét.

Nem más, mint fekete zene – összegezte, és visszatért a tűzhelyen bugyogó lábashoz.”