A film Stephen Hawking és felesége Jane Wilde Hawking megismerkedését és életét mutatja be, leginkább a feleség szemszögén keresztül. A szerelmüket, ami túlélte Stephen diagnózisát, miszerint 21 éves korában azt mondták az orvosai, hogy két éve van hátra, az életüket, az összetartásukat, az egységüket. Stephen tudományos tételei csak érintőlegesen voltak jelen a filmben, inkább az érzelmek, a hétköznapi, megfogható életük volt a középpontban. Ami jó is volt így.
Még akkor is, ha abban, hogy Stephen túlélte a neki jósolt két évet, és még mindig él (72 éves), hatalmas szerepe lehetett az elméjének, ami életben tartotta őt, a diagnózis és a tények ellenére. Az agya volt az, ami nem hagyta meghalni, mindig előre vitte, mert élni akart és megalkotta az elméletét, amit később megcáfolt, és megírta könyveit, és kutatta, meg akarta érteni az időt..... Amire csak akkor van esélye, ha neki, saját magának is van ideje...., így hát megteremtette magának, igaz egy olyan testben, ami nem hétköznapi, hanem különleges, de még akár azt is gondolhatjuk, hogy mivel semmi nem terelte el a figyelmét, semmit nem tudott a testével kezdeni (illetve azért van amit igen, hiszen három gyermeke is született), ezért teste helyett az agya bontakozott ki, megmutatta mire lehet képes az ember. Csodálom Stephen Hawking-t az élni akarásáért, az erejéért, és ugyanígy a feleségét is, akinek majdnem ugyanolyan főszerep jutott az életében – és a filmben is, hiszen ő volt Stephen jobbkeze, sőt keze és lába, nélküle Stephen is kevesebb lett volna.
Szép, megható történet volt, nem éreztem csepegősnek. A főszereplők is tökéletesek voltak a szerepre, nem hiába kapta meg Eddie Redmayne a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat érte, nekem hitelesnek tűnt a kép, amit Stephen Hawkings-ről mutatott, én magam is hasonlóképpen képzeltem el.
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése