Az én véleményem ennek teljesen az ellenkezője. Az első oldaltól kezdve lebilincselt, a kezembe ragadt a könyv, nem tudtam letenni, míg a szereplők meg nem oldották a sorsukat.
Joseph Scott háromgyermekes történelemtanár egy hideg, téli reggelen szabadul a börtönből, ahol 3 éves börtönbüntetését töltötte le, mert megölte a feleségét. A feleségét, akit imádott. Egy családi veszekedés alkalmával annyira elveszítette az önuralmát, hogy megütötte, az asszony esés közben olyan szerencsétlenül ütötte be a fejét, hogy belehalt. Mindez a három gyermeke szeme láttára történt.
Ezután három és fél évig nem látta a gyermekeit, akit a felesége szülei neveltek. A szabadulás után szeretne ismét apja lenni a gyermekeinek. Szeretné, ha megbocsátanának neki, noha ő nem tud önmagának megbocsátani.
Ügyvédhez fordul, mert a nagyszülők hallani sem akarnak róla, a gyilkosról, aki megölte egyetlen, gyönyörű, különleges lányukat. Erről a harcról szól a könyv. Harcról, ami Joseph, az apa, és Hannah és Freddie a nagyszülők között zajlik a gyerekekért, a harcról, amit önmagukban vívnak a felejtésért, vagy éppen Scarlet a legnagyobb gyerek az anyja el nem felejtéséért.
A történetet több szemszögből ismerjük meg. Joseph, az apa gondolatait, szenvedését , a rémálmait minden éjszaka, harcot a lelkiismeretével, küzdelmét, hogy elnyerje a bíróság jóváhagyását, vagy a még nehezebbet, a gyermekei szeretetét.
Scarlet, a legnagyobb gyerek nézőpontjából is látjuk a családi drámát, aki éjszakánként megvívja a harcot a maga szörnyeivel, próbálja elfelejteni azt a borzalmas estét, ugyanakkor meg akarja édesanyja emlékét őrizni. Küzd az érzés ellen, hogy mindezek ellenére szereti az apját, és küzd azért, hogy ne bántsa meg ezzel nagyszüleit.
Hannah, a nagymama szemszögéből is látjuk ezt a borzalmas tettet, és amikor már egy kicsit drukkoltam volna Joseph-nek az apának, eszembe jutott, hogy mit tett, megölte a gyermekei anyját és Hannah és Freddie lányát.
Időnként pedig Mr. Hardy a családgondozó szakember is kap egy-egy fejezetet, aki megnyerő, szimpatikus figura.
Voltak szimpatikus mellékszereplők is, akiknek nem is annyira kis szerepük volt a történetben, mint ahogy látszott.
Nagyon megrázó történet volt, minden szereplő közel került hozzám. Még Hannah-ra a nagymamára sem haragudtam, mert megértettem és el tudtam fogadni, hogy az egyetlen gyermekét veszítette el, képtelen megbocsátani. A regény előrehaladtával azért megtudtunk olyan részleteket, amik egy kicsit más megvilágításba helyezték a történteket. Szerettem volna, ha a gyerekek feldolgozzák ezt a tragédiát, megbocsátanak az apjuknak, és boldogan élnek mindannyian. Hogy így történt-e? Ezt természetesen nem árulhatom el... Garantáltan papírzsepi-igényes a könyv utolsó egy-két fejezete.
10/10
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése