Stephen King: Mr. Mercedes

Egy pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat és tizenöt sérültet hagyva maga után.

Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető  tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik...

-Már elegem van abból, hogy sosem olvasod el azokat a könyveket, amiket én ajánlok neked! Bezzeg én mindig elolvasom amit te mondasz!- ez voltam én.

- Miért, mit nem olvastam még el eddig amit te mondtál? Egyébként azt olvasok következőnek, amit én akarok- ez volt Anya.

- Jó, ezt megjegyzem, én sem olvasok el többet semmit, amit te ajánlasz.

- Nem azt mondtam, hogy nem fogom elolvasni, csak most nem ezt akarom olvasni.

- De ezt kell olvasnod, mert elő van jegyezve, és hamarosan vissza kell vinni a könyvtárba.

Itt tartottunk a már hamarosan komolyra forduló vitánkban, amikor Apa felkelt, és azt mondta, hogy ő még két ilyen hülyét nem látott, akik azon veszekednek, hogy mit olvassanak el következőnek. Erre mi azt mondtuk neki Anyával (immár nagy egyetértésben), hogy inkább ezen vitatkozzunk, mint máson. És végülis Anya is elolvassa a Mr. Mercedest, de szerintem csak azért, hogy véletlenül még úgy ne találjak dönteni, hogy nem olvasom el új kedvenc könyvét a Wesley, kedvesemet, amiről egyébként már (majdnem) mindent az olvasása közben el is mesélt. De végül természetesen én is elolvasom majd. :) :)

Na de térjünk vissza a Mr. Mercedesre, ha azt nézzük, nem volt benne semmi extra, de éppen ezért, mert Stephen King az, aki (például az egyik kedvenc szerzőm), egy ilyen egyszerű történetet is nagyon jól meg tud írni.

Nagyon szimpatikus volt az összes főszereplő (persze a főgonosz kivételével), nagyon közel került hozzám mindegyikőjük. Jó volt az is, hogy a nézőpontokat váltogatva olvashattuk a fejezeteket, és beleláthattunk a gyilkos mindennapjaiba, világába is.

A könyv végére pedig már nagyon beindultak az események, így le sem tudtam tenni, egészen addig, míg el nem olvastam az utolsó oldalt is.

Nagyon fogom várni az esetleges folytatást. (És remélem, hogy Anyának is tetszeni fog :) )

10/10

Zsófi

Spencer Scott: Végtelen szerelem

Az első dolog ami eszembe jutott a könyvel kapcsolatban amikor a végére értem az volt, hogy végre vége! Nem vagyok egy olyan fajta, aki mindenképpen végig olvas egy könyvet, ha már elkezdtem (régen olyan voltam, de rájöttem, hogy túl sok a jó könyv ami még rám vár), szóval igazából nem is tudom, miért olvastam végig ezt a könyvet. (talán valami furcsa önkínzás lehetett?)

Amerika. 60-as évek. Szerelem. Társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sokrétegű regény. Ezekkel a jól csengő szavakkal, témákkal húztak engem csőbe.

Amit vártam: a hatvanas évek sokszínű Amerikáját, virágos, hosszú ruhákat, zenét, marihuána-füstbe burkolózó, tűz körül táncoló hippiket virággal a hajukban, megint egy kis zenét, a fesztiválokat, a vietnámi háborút, a vietnámi háború-ellenes tüntetéseket és két fiatal szerelmét.

Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal, már kész elképzelésekkel kezdtem el olvasni ezt a történetet, de egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Nem is tudom, hogy kaptam-e egyáltalán valamit?

Ez a könyv nem egy szerelmes, romantikus történet.  A könyv középpontjában a szenvedés áll, kérdéseinkre, a szereplők döntéseinek miértjére nem kapunk válaszokat.

A könyv főszereplője, David őrülten szereti Jadet. Jade szerintem már közel sem szereti ennyire őrülten, szenvedélyesen őt.

Olvasás közben nagyon sokáig vártam, reménykedtem abban, hogy majd David visszaemlékezése alapján visszatekinthetünk a múltba, megismerhetjük a kapcsolatuk kezdetét, és alaposabban megismerhetjük a Butterfield család tagjait. Hát, ez sajnos nem történt meg.

David nem igazán enged be minket a világába, persze sok mindent megosztott velünk (legfőképp a szenvedését), de ez nekem nem volt elég.

A Butterfield családot sem sikerült igazán olyannak látnom, amilyennek David látta őket, szabadnak, varázslatosnak, számomra szánalmas figurák voltak. De lehet, hogy ez volt az író célja.

Jaderől nem igazán tudok sok mindent írni, nem került hozzám közel (igazából senki nem került hozzám közel). Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, és hogy mit miért tett.

A könyv történetéről annyit, hogy néha volt ahol meglepődtem, de az eseményeket előrelendítő, nagy történések nekem túlságosan erőltetettek, valóságtól elrugaszkodottak voltak. 

6/10

Zsófi

Stacey O' Brien: Wesley, kedvesem

Ez a könyv is bekerül a kedvenceim közé. Igaz történet egy lányról és egy bagolyról. Stacey biológusként dolgozik a Caltech kutatóintézetben, ahová négy napos korában vitték be Wesleyt, a gyöngybagolyfiókát. A kisbagolyról megállapították, hogy szárnyideg-károsodása van, és soha többet nem fog tudni tökéletesen repülni, nem tudna életben maradni a vadonban. Stacey azonnal beleszeret a bagolyfiókába, hazaviszi, gyermekeként szereti, de okosan, vadállathoz méltón neveli fel.

Nem állok közel a madarakhoz, igaz egy évvel ezelőtt megmentettem egy fiókát. Az esővizes hordónkba pottyant bele és a vergődésére lettem figyelmes. Én, aki nem fogtam még soha a kezemben madarat, és nem is éreztem késztetést erre, gondolkodás nélkül kikaptam a vízből és ott csücsült egy ázott, parányi, remegő madárfióka a kezemben. A szülei ott repkedtek körülöttem, a fióka is repülni tanulhatott. Hajszárítóval megszárítgattuk és betettük egy bokor tövébe. Másnap reggel már nem volt ott. Remélem megmentettük..:)

Ez a könyv azonban biztos sikert ért el abban, hogy a gyöngybaglyokat megszeressem. Stacey annyi tisztelettel és szeretettel ír Wesleyről, közös életükről, Wesley intelligenciájáról, ragaszkodásáról, hogy azt csak szeretni lehet. Stacey szinte Wesleynek szentelte az életét, a bagollyal való kapcsolata befolyásolta mindennapi életét, szerelmi és egyéb kapcsolatait. Wesley egy igazán mókás figura, és igazán meghálálja Staceynek a gondoskodást. Nagyon érdekes volt a mindennapi életük, Wesley etetése, amit szerintem csak nagyon kevesen tudnának Stacey után csinálni, egymással való kommunikációjuk. Egymás iránti szeretetük pedig nagyon megható. Stacey ír még a környezetében élő fura tudósokról, a kutatóintézetről, a családjáról, barátairól és egyéb más állatokról is olvashatunk igazán különleges történeteket.

Családi könyv lesz, azaz, mindenkinek el kell olvasnia a családban.:)

10/10

Bea

„Honnan örökölte az ember az érzelmeit, ha nem az állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek.”

„Wesley ismertette meg velem a bagolymódit. Az emberi társadalomban megbecsültségünk a vagyonunktól vagy az elért sikereinktől függ. De a materiális világ minden cafrangja leolvadt rólam, amikor megbetegedtem. Wesley ébresztett rá, hogy az, aki szeretetet ad, mindent ad. Kit érdekel a pénz, a hatalom, a siker, a csillogás, és a sok üres dolog, amit olyan nagyra tartunk?”

Lesley Pearse: Ígéret

Az olvasás kezdetén vettem észre, hogy ez tulajdonképpen egy második rész, az első rész a Belle  volt. Ha már így jártam, bíztam benne, hogy nem lesz ezzel probléma, majd beavat Lesley Pearse az előzményekbe is. Így is volt, azt hiszem megértettem.

Vagy én változtam meg nagyon, vagy Lesley Pearse ír mostanában máshogyan. Az első könyveit nagyon szerettem, aztán azt éreztem egyik könyve olvasásakor, hogy jó volt, de felesleges volt ennyire hosszúra írnia. A kevesebb néha több elvvel jobb könyv lehetett volna. Ennél a könyvnél is ezt éreztem. Jó volt a történet, már-már a letehetetlen kategóriába sorolnám, még csak azt sem mondom, hogy bárhol is unalmas lett volna. Olvastatta magát, de voltak néhol benne felesleges oldalak, felesleges mondanivalók. 

Mindettől függetlenül szerettem Belle-t, talpraesett, határozott, erős egyéniségű, tisztességes fiatal lány, kedveltem a többi szereplőt is, és a szerelmi szál is kielégítő volt.

Amit én hibának találok a könyvben és tulajdonképpen ez is egy felesleges dolog (bár, ha több hétig olvassuk a könyvet, akkor talán mégsem), hogy időről időre összegzi a történéseket, Belle fejével, gondolataival. Ez is felesleges volt, hiszen nem felejtettem el én sem, hogy mik történtek eddig. És a könyv végén felfigyeltem egy párbeszédre, ami nagyon furán, életszerűtlenül hangzott két szerelmes beszélgetésében.

Íme:

„     -   Mégis eljöttél hozzám a kórházba?

- Igen. Nem tudtam ellenállni, miután hallottam, hogy meghalt a barátnőd. Csak látni akartalak, nem is reméltem többet. De amint megláttalak és megcsókoltalak, magával ragadott az örvény.

- Igen, én is így éreztem – bólintott Belle. - A hatalmába kerített egyfajta őrület, ami minden ésszerűséget, kötelességtudatot és erkölcsi tartást elhomályosított.”

Vagy csak nekem túl negédes ez a szöveg? Szerelmes emberek nem beszélgetnek így...:) Vagy a múlt század elejének tudható be ez a stílus?

Elképzelem, amint ezt mondom a férjemnek, amikor hazajön:

- Főztem neked vacsorát, mert a te erőnléted mindennél fontosabb számomra. És az is, hogy érezd, hogy jó feleséged vagyok, nem szenvedsz hiányt semmiben.

Férjem szerelmesen rám néz, és ezt mondja:

- Már akkor is tudtam, hogy jó feleség válik belőled, amikor még csak a formás hátsódat szemrevételeztem magamnak. Tudtam, hogy odaadó, gondoskodó leszel, aki (majdnem) minden nap főz nekem vacsorát és kimossa a ruháimat. Ezért is szeretlek.

Mire én elpirulok, szemérmesen lesütöm a szemem, zavaromban a kötényemet (vagy kirojtosodott melegítőmet) babrálom, és nincs szükség szavakra, tudja, hogy én is szeretem. :))

8/10

Bea

Film: Unbroken - Rendíthetetlen

„Az Oscar-díjas Angelina Jolie a rendezője és a producere ennek a nagyszabású drámának, amely Louis „Louie” Zamperini olimpikon és háborús hős hihetetlen életét követi nyomon. Louie két társával együtt túléli egy repülőgép lezuhanását a második  világháborúban, és 47 napig hánykolódnak egy tutajon, majd elfogja őket a japán hadsereg, és fogolytáborba kerülnek.” (port.hu)

Semmit nem tudtam Louis Zamperiniről, amíg meg nem néztem ezt a filmet. Igaz történet, ezért nem írhatom azt, hogy jó történet és nem írom azt, hogy tetszett, mert tulajdonképpen végig szenvedett benne Loui, erre gondolom ő maga sem mondaná, hogy jó élete volt. Egy ember, aki talán olimpiai sportoló lehetett volna, ha nincs a háború, ha a háborúban nem zuhan a tengerbe a repülőgépük és aztán nem hurcolják japán fogolytáborba.

Megrendítő film volt, csodálnivaló, hogy mennyit kibírt ez az ember, lelki és fizikai szenvedést egyaránt, de nem egy könnyű kikapcsolódás, az biztos.

Voltak hibái a filmnek. Az egyik legnagyobb, hogy amikor a tengeren hánykolódtak 47 napig, szinte alig nőtt a szakálluk. Louinak is mintha csak a bajusza és a körszakálla nőtt volna egy kicsit, de semmi borosta. Persze fiatalok voltak, alig ettek, életritmusuk meglehetősen lelassult, működhetett máshogyan egy kicsit a szervezetük, de azért mégis...

Hiányzott az, hogy a barátja a film közepén eltűnt a filmből, mert őt egy másik fogolytáborba vitték, nem is tudtunk róla semmit, csak a film végén, de végül is nem róla szólt a film.

A japán fogolytáborban pedig nem értettem, hogy a kölyökképű japán táborvezető miért annyira extra kegyetlen csak vele, miért utálja annyira. Persze biztos senkit nem szeretett a hadifoglyok közül, és valószínűleg az életben is így történhetett, egyszerűen csak kipécézte magának, de mégis.... (Családom egyik tagja szerint azért, mert a többiek mind meghajoltak az akarata előtt, rajta pedig látta, hogy mennyire erős, és mivel egy őrült volt, le akarta igázni.) Akkor ez már nem is hiba, hanem két nézőpont.:))

Louin kívül nem ismertünk meg más szereplőt közelebbről, ez pedig azért lehet, mert nyilván ő sem barátkozott, az életben maradás volt a tét, de én őt is elég távolinak éreztem végig, sajnáltam, mint már írtam, de nem került hozzám közel..., meglehetősen tárgyilagos volt.

Nem tartottam unalmasnak vagy vontatottnak, mint ahogy sokan írták a port.hu-n. Ha valaki akciódúsabb jelenetekre vágyik, az nézzen akciófilmet, vagy olyan háborús filmet, ami ezt ígéri. Ez egy életrajzi dráma.

Bea

John Scalzi: Bezárt elmék

Nagyon vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvel kapcsolatban. Először is megállapítottam, hogy nem nagyon szoktam sci-fiket és a jövőben játszódó könyveket olvasni. Igazából nem is tudom mi ennek az oka, mert az ilyen filmeket egyébként meg nagyon szeretem. 

Philip K. Dicktől olvastam már pár novellát és könyvet (amik tetszettek), de ebben ki is merült a sci-fikkel való kapcsolatom. Pár éve itthon mindenki elolvasta Stephenie Meyertől a Burkot, nahát én még azt sem olvastam el (na de majd most!), pedig mindenkinek nagyon tetszett és ajánlották is. 

De térjünk vissza a Bezárt elmékre és a vegyes érzéseimre. 

Tetszett az, hogy egy gimispuskával kezdődött a könyv, és így ezáltal kaphattunk betekintést az író által kialakított világba, noha én még sok mindent nem értettem meg itt az elején a Haden szindrómáról, menet közben azért helyre került minden. 

Egy kicsit röviden a történetről: van ez a Haden szindróma, ami elterjedt szerte a világon, nagyon sok áldozatot szedve. A megbetegedettek ép elméje a saját testük foglyává vált, nem tudott kommunikálni a külvilággal (erről nekem a Ébredések című film jutott az eszembe). Ezen segítettek a különféle kutatások, és az állam által nyújtott támogatások. De míg az Ébredések  napjainkban játszódott, ott gyógyszerekkel segítettek az embereknek visszatérni a világba, a Bezárt elmék esetében ezt az agyba ültetett neurális hálókkal oldották meg. Így a Haden szindrómásoknak lehetőségük nyílt egymással és a világgal kommunikálni, vagy akár egy szripióval összekapcsolni az agyukat, és egy robot testben élni a világban. Erről viszont megint egy újabb film jutott az eszembe, mégpedig a Hasonmások című, amiben az emberek szintén az agyukkal irányított robot testben éltek, azzal a két különbséggel, hogy itt a robotok tisztára úgy néztek ki mint az emberek, és nem azért éltek így mert bezáródtak a testükbe, hanem mert örökké fiatalnak és erősnek akartak látszani. Szóval, mikor már két másik történet is eszembe jutott a könyvről, a Hasonmások ráadásul tényleg nagyon hasonlít a Bezárt elmékre, rá kellett jönnöm, hogy nem valami eredeti történet akadt a kezembe. 

Ezektől eltekintve, végül is nem volt annyira rossz könyv, főleg aki nem látta a Hasonmásokat. A téma is jó volt, és a kérdések is amiket az író felvetett.

A történet főszereplője Chris Shane hadenes FBI ügynök, aki egy gyilkossági ügyben nyomoz a társával Vann ügynökkel (aki nem hadenes), így nem a jó-rossz zsaru párosunkat kapjuk, hanem szuper-rossz zsaru párosítást. Chris a neurális hálója segítségével másodpercek alatt képes hozzájutni bármilyen nyilvántartáshoz, így gyorsan kiderítheti egy ember személyazonosságát, rekordidő alatt szerezhet információkat, szripiója segítségével lefényképezheti a szobát, felvehet kihallgatásokat stb, egyszóval öröm vele a munka. (erről megint eszembe jutott egy harmadik film is :)) Nyomozásuk során, rájönnek, hogy a gyilkosság egy most bevezetésre kerülő törvénnyel, ami megszüntetné a hadenesek állami támogatását van kapcsolatban. Nem mondom, hogy a könyv végére különösebben összekuszálták volna a szálakat, a bűntények megoldása egyértelmű volt.

Akkor keresek egy kis csomót a kákán: én az egész integrátorkodás szálat erőltettetnek és kidolgozatlanak éreztem, mert mi van ha például azért veszik valakinek kölcsön a testét más emberek, hogy például lefeküdjenek valakivel? Vagy ez megengedett lenne? Hát ilyesfajta kérdéseimre nem kaptam választ.

A másik dolog, hogy például miért csak a hadenesek használhatnak szripiókat, miért ne lenne joguk más mozgásképtelen, vagy egyéb más megbetegedésben szenvedő embereknek is a szripiók használatára? (persze persze csak a hadenesek agya alkalmas a neurális háló beültetésére, de nekem ez is erőltettet)

7/10

Zsófi

Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Tom 11 éves és bizony nem ezüstkanállal a szájában született. Egy öreg lepukkant lakókocsiban él az anyukájával, Joss-sal aki inkább a nővére lehetne, hiszen még maga is csak 24 éves. 

Aranyos szívmelengető könyvecske volt ez. Nem mondom, hogy nem olvastam más szívmelengető könyv műfajában jobbat, de azért nagyon tetszett ez a könyv is. ( De így újból végéig gondolva, igenis felér ez a könyv más szívmelengető kedvenc könyveimhez is! :))

A történet szereplői nagyon is életszagúak, egyedi figurák, akik hibáztak már életük folyamán, de ez nem jelenti, hogy nem képesek a változásra,és a  megbocsátásra.

Szerintem a könyv üzenete egy kicsit az is, hogy nem ítélhetsz el másokat, míg nem tudod meg, hogy valójában miért is olyanok amilyenek.

Szerettem Tomot, a talpraesett, találékony, szeretni való kisfiút, szerettem, Odettet, Archit és a jó szívüket, szerettem Madeleinet és az állatait és igen, a könyv végére már megszerettem Josst és Samyt is.

10/10

Zsófi

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

1956 forró nyara. Az előkelő Darlington Hall elegáns komornyikja, Stevens új gazdája biztatására néhány napos kirándulásra indul. Fő célja azonban nem Dél-Anglia lenyűgöző tájainak megismerése, hanem egy találkozó: azt reméli, hogy sikerül visszacsábítania házvezetőnőnek Miss Kentont, akivel valamikor évekig együtt dolgozott. Ám kisebb-nagyobb kalandokkal tarkított utazása egyszersmind jelképes is.
Stevens kirándulása elbeszélésével párhuzamosan visszautazik a múltjába, és felidézi mindennapi életét a harmincas évekbeli főúri házban, Lord Darlington felelőtlen politikai kalandorságát – de mindenekelőtt saját kapcsolatát Miss Kentonnal, melynek természetét sok év után tisztázta magában.

A könyvet, Stevens a főkomornyik szemszögéből olvashatjuk, ami nekem azért is tetszett, mert beleshettünk az angol házvezetőnők, inasok, szobalányok világába. Jó volt ezekről az emberekről olvasni, hisz annyi könyvben találkoztunk már velük, de most egy kicsit megismerhettünk, az hogy hogy élnek és gondolkoznak ők.
Persze nem csak erről szólt a könyv. Számomra Stevens munkájához, munkaadójához való viszonya nagyon elgondolkodtató volt. Egyrészt elképesztő volt az odaadása, amivel a munkáját végezte, másrészt egy kicsit furcsa volt, hogy ennyire a munkájának élt és szinte nem is volt saját élete. És mint a könyvvégi összegzésből kiderül, lehet, hogy Lord Darlington meg sem érdemelte ezt az odaadást. Szerintem Stevens igenis odakerülhet a könyvben általa oly nagyra becsült, és elismert főkomornyikok és apja közé, mert ő is nagy méltósággal végezte a munkáját.
Miss Kenton és Stevens kapcsolata, szembenállása is nagyon érdekes volt. Miss Kenton nem  volt rest kimutatni az érzéseit, míg ezzel szemben Stevens ezt sosem tette (egészen a könyv végéig).
Jó volt olvasni Stevens utazásáról is, megismerni Anglia szép vidékeit.

                                       Illustration by Finn Campbell-Notman

Amin még jót mosolyogtam a könyvben, amikor Lord Darlington arra a kényes, és közel sem egyszerű feladatra (ami egyébként az ő dolga lett volna) kérte meg Stevenst, hogy világosítsa fel a nősülni készülő keresztfiát, elképesztő, hogy milyen feladatokat kell egy főkomornyiknak bevennie a munkakörébe.

9/10

Zsófi

Melanie Gideon: Mindörökre behálózva

Könyvtári szerzemény, de miután hazahoztam, csak halogattam az olvasását. Kár volt, mert igazán szórakoztató olvasmány. „Alice Buckle példás feleség, háziasszony és családanya, hamarosan betölti a 45. életévét”. A családján kívül komoly szerepet játszik életében az internet virtuális világa. Mindenre „rágugliz”, az ismerősei életét facebookon naprakészen követi, miközben úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből, nem annyira boldog már, nem teljes az élete, elveszíti önmagát. Mígnem egyik nap egy nem mindennapi e-mailt talál a postaládájában, meghívják, hogy legyen egy névtelen házassági felmérés résztvevője. 

Ez a felmérés és kapcsolattartás a 101-es kutatóval még jobban eltávolítja a családjától, annyira körülötte forognak a gondolatai, hogy nem veszi észre, hogy mi zajlik a közvetlen környezetében, mindenkitől eltávolodik, elhanyagolja szeretteit, miközben végig szeretetről és szerelemről, megértésről álmodozik. 

Nekem tetszett ez a könyv, tetszett a felépítése, szimpatikusak voltak a szereplők. Tetszett, ahogy Alice a válaszokban bemutatta a házasságukat, a szerelmüket, a gyerekeit, a barátait, a kutyáját, és nem mellesleg beleláttunk a hétköznapjaiba is. Bejött az  ironikus humor, az egész könyvet végigkuncogtam. 

Olvastam teljesen ellentétes kritikákat is, voltak akik utálták Alice-t, utálták a könyvet, nem értették meg, hogy 45 éves létére sokat lóg a neten. Ezt is megértem, hiszen én sem vagyok elragadtatva sok olyan könyvtől, amitől viszont „tömegek” zengenek ódákat.  

Véleményem szerint ez a könyv azoknak fog tetszeni:

- akik családanyák

- akik családanyák és kutyájuk is van

- akik családanyák, kutyájuk is van és közelítenek a 45. évhez

- akik szeretnek a neten lógni

- akik már rájöttek, hogy nem a virtuális világ az igazi boldogság

- akik szeretik a férjüket,

- akik szerették a férjüket,

- akiknek kamaszodó gyerekeik vannak,

- akiknek hiányzik egy kis kaland, egy kis tittokzatosság, 

- akik szeretik a majdnem lehetetlen helyzeteket,

- akik romantikusak,

- akik romantikus családanyák

 ….. 

…....

és így tovább :))

Egyedül a magyar címével nem voltam elégedett, egy nagyon más típusú könyvre utalt, jobban tetszett volna az eredeti címe: A 22-es feleség. Megértem így elolvasva a könyvet, de nem nyúltam volna hozzá.

10/10  

Bea

„Csókolóztam idegen férfiakkal, szexeltem idegen férfiakkal, flörtöltem, bikinit viseltem, többnyire vidáman ébredtem minden ok nélkül (vélhetőleg azért, mert lapos volt a hasam, akármit is ettem este), tequilát ittam, Paul McCartney Silly Love Songsát dúdoltam, hevertem a fűben, és álmodoztam a jövőről, a tökéletes életről, és a házasságról az egyetlen igaz szerelmemmel.”

„Ahogy belépek reggel az osztályba, már vár rám Carisa Norman. Sírva fakad, amikor meglát. Tudom, miért sír – mert libát játszatok vele. A harmadik osztály a Malac a pácbant adja elő az idén. Ránézek könnyektől maszatos arcára, és nem értem, miért nem rá osztottam Charlotte szerepét. Tökéletes lett volna. Ehelyett ő az egyik a három liba közül, és sajnos, ezek a libák némák. Kárpótlásul mondtam a libáknak, hogy gágoghatnak, amikor akarnak. Bízzanak magukban, tudni fogják mikor jön el a perc a gágogásra. Ez hiba volt, mert a színdarab minden perce gágogós percnek bizonyult.”

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Egyik kedvenc könyvem Adrey Niffenegger első könyve Az időutazó felesége. Tudtam, hogy a Hollókisasszony nem egy regény, nem is vártam azt tőle, amit egy regénytől.

Egy színházi táncjáték előadásra írta a történetet, és ebben talán meg is tudja mutatni a szépségét, a történet hullámzása, a benne lévő mese váratlan, képtelen fordulatai a táncban talán érvényesülnek, a tánc amúgy sem annyira kézzelfogható és a látványra épül.

Mint könyv, mint mese nem tetszett ez a történet. Azzal még nem volt bajom, hogy a postás beleszeret a hollóba, sőt még azzal sem, hogy feleségül veszi. Végül is a hétfejű sárkány öreganyja is ember/asszony volt a mesékben, a királylány is megcsókolja a békát. Még a Hollókisasszony megszületésével sem volt problémám, de az utána következőket már nem tudtam befogadni. Értem én, hogy a kirekesztettségről, a sehová nem tartozásról, a szabadság utáni vágyról szól, és azt is, hogy Niffeneggernek megszabott szempontjai voltak, mi szerint haladjon a történet, legyen meseszerű, de legyenek benne modern elemek, de akkor is furcsán szőtte bele a plasztikai sebész történetét és az őt imádó fiút, sőt mindkettejük sorsát igen furcsán alakította. 

Szóval bele tudom magyarázni a mondanivalót, még azt is mondom, hogy megértem, de nekem mégsem tetszett, kicsit zűrzavaros volt, kicsit morbid, olyan, mint egy sötét, kellemetlen (rossz ?) álom.

Bea

Jan-Philipp Sendker: Szívszelídítő

Összességében végül is tetszett ez a könyv. Az elején egy kicsit lassabban indult el a történet, de aztán elrepültünk Burmába, és szépen elkezdett a könyv magával ragadni.

Julia Amerikában él és ügyvédként dolgozik. A családjával nem túl meghitt a viszonya, szinte csak a munkájának él. 

Nu Nu Burmában él, férjével Maung Szejnnel nagyon szeretik egymást, mindenben számíthatnak a másikra. Nu Nu egy gyermeknek ad életet aki kitölti az életében folyton jelen lévő lelki magányosságot és hiányt, aztán Nu Nu újból terhes lesz. Vajon ezt a gyermeket is tudja majd úgy szeretni, mint az elsőszülött fiát?

Julia és Nu Nu élete összefonódik, Julia Burmába utazik, hogy segítsen Nu Nu-nak megnyugvást találni.

Egy kicsit nekem egyik kedvenc írónőm Pearl S. Buck stílusát juttatta eszembe ez a könyv, az ő történetei is mindig mesés, távoli vidékeken játszódnak.

Julia nem volt nekem annyira szimpatikus, és az elején Amy buddhista bölcsességei is egy kicsit idegesítettek. De másoknak lehet éppen ezek tetszettek volna. (szerintem lehet Anyának is :). Az egész könyvet mélyen áthatotta a buddhizmus, a buddhizmus eszméi, és hát igen lehet nem voltam valami Buddhás hangulatomban.

A  könyv másik főszereplőjét, Nu Nu-t sem sikerült megszeretnem. Nu Nu kórképét a mai világban bipoláris zavarral diagnosztizálnák, Burmában meggyötört léleknek nevezték, de nekem ez sem magyarázat arra, hogy egy anya jobban szeretheti az egyik gyermekét a másiknál.

Tar Tart nagyon megszerettem és tiszteltem, méltósággal, és elképesztően nagy erővel viselte egész életében azt, hogy az anyja jobban szerette a testvérét.

Julia bátyja, U Ba is kedvenc szereplőmmé vált, jó volna olyan szemmel nézni a világot, ahogy ő tette.

Amit még hiányoltam, hogy egy kicsit több betekintést, esetleg magyarázatot vártam Burma politikai helyzetével kapcsolatban, mind a jelenkori, és a múltbéli szál esetében is.

8/10

Zsófi

Film: Interstellar - A csillagok között

Az emberiség tönkretette a Földet. A bolygó egyre pusztul, a készletek kiapadóban, az emberek pedig felkészülhetnek a legrosszabbra: valószínűleg a gyerekeiké lesz az utolsó generáció, mely itt élhet. Csakhogy nem mindenki hajlandó belenyugodni a pusztulásba. Egy csapat felfedező a történelem legfontosabb, legveszélyesebb útjára készül. Űrhajójukkal nekivágnak, hogy átlépjék a határokat, amelyeket addig mindenki áthághatatlannak hitt. Túl akarnak jutni a galaxisunk határán, hogy kiderítsék: lehet-e jövője az emberiségnek valahol másutt... a csillagok között.

Nagyon tetszett itthon mindenkinek ez a film, még másnap is élénk viták, eszmecserék folytak köztünk, egyszóval jól megmozgatta a fantáziánkat. A családban amúgy is mindenki nagy rajongója a jó sci-fiknek, és ez a film is közéjük tartozott. Ami nagyon tetszett nekünk és nagyon érdekesnek találtuk, az a különböző bolygókon való landolás volt (persze csak a fantasztikus űrutazás, féreglyukakon keresztül száguldás után), nem is a landolás, hanem a különböző környezeti, éghajlati lehetőségek, kicsit bekukkanthattunk abba, amiről amúgy biztos minden ember szokott képzelődni. (Hogy vannak-e még a Földön kívül élhető bolygók, élnek-e rajta kicsi zöld, vagy éppen nagy piros lények, milyen ott a gravitáció, stb.) Érdekes eddig legtöbbször olyan filmeket láttunk, ahol nem élhetnek jobb életminőségben az emberek, nem egyszerű a  dolog, küzdeni kell és kompromisszumokat kötni. Miért nem készítenek egy olyan filmet, ahol egy csodálatos, fantasztikus bolygót találnak az emberek, és minden happy. Unalmas lenne?

Na de térjünk vissza a filmre. Egy ideig viszonylag tiszta, világos volt a történet, de volt egy pont, amikor a bolygókról visszafelé tartottak, ahol egy kissé érthetetlenné vált, 5 dimenzió, időutazás, időugrás, és mindenféle más elsőre (talán másodikra is:)) érthetetlen dolgok zajlottak, de igazából ez sem volt baj, mert ezen lehet azóta is gondolkodni, vitatkozni. Kicsit vontatottnak tűnhet azoknak a film, akik a mozgalmas, akciódús jeleneteket szeretik, bár van ebben is, de nem ez a jellemző. Vannak robotszereplők, akik igazán  szimpatikusak, és általuk a humor is megvillan kicsit a filmben.

Érdekes, elgondolkodtató volt az idő múlása más bolygókon a földi léthez képest. Természetesen a szeretet is nagy szerepet kapott, még egy sci-fiben is úgy gondolják, hogy a szeretet hatalmas erő, az mozgat, működtet mindent, az vezet el a megfelelő végkifejlethez.

A nem túl távoli jövő bemutatását is nagyon érdekesnek, és a megszokottól eltérőnek találtam. Igazából azt mutatta be, hogy mi emberek még nagyon sok dolgot képesek vagyunk túlélni, és a találékonyságunk nem ismer határokat, és hogy igenis mindent meg fogunk tenni a túlélésért.

A film végén egy kicsit összekuszálták a dolgokat, de mindennek lehet valami értelmét találni, nekem végül is jó volt, nem is tudom igazából hogy lehetett volna máshogy befejezni.

Talán az alábbi kép segít megérteni, a megérthetetlent :). Tanulmányozhatjuk a Föld, az emberek, a bolygók, az idő és a tér bonyolult kapcsolatrendszerét.

Bea-Zsófi

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Ha nincsenek nagy elvárásaid, ha egy olyan helyen olvasol (pl. pályaudvaron, vonaton, zsibongó emberekkel teli parkban) ahol nem tudsz annyira alaposan figyelni, de valamivel el akarod ütni az időt, akkor ajánlom ezt a könyvet. Ha azonban valami komolyra vágysz, mély érzésekkel, valami, ami meghat és megérint, akkor nem mondom azt, hogy ezt mindenképpen olvasd el.

Olvastam az írótól már két könyvet (Édes élet, A csodálatos Waverley-kert), de ez a könyve nem nagyon közelíti meg azokat. A történettel nincsen bajom, bár egy kicsit kidolgozatlannak tűnik, nem elég alapos, nincs benne elég érzelem. A szereplők is szimpatikusak voltak úgy nagyjából, de az ő életükben is maradt kidolgozatlan, megmagyarázatlan történés. Talán ezért is volt, hogy nem tudtam beleélni magam a történetbe, és érzelmileg nem érintett meg komolyan a könyv. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy „Kötelezők röviden” című olvasmányt olvas az ember, amiben nagy vonalakban le van írva minden, de nincs meg a könyvolvasás élménye.

És most következik a kákán is a csomó :). Meg kellett néznem, hogy mi is a káka pontosan, ha már előszeretettel keresem rajta a csomót: a káka egy nagyon sima felületű vízinövény :)) Szóval az a bizonyos csomócska, ami valószínűleg a fordításból ered, az egyik férfi főszereplő Colin, többször is, (rendszeresen?) a gallérjába tűzi a napszemüvegét. Az el tudom képzelni, és nyilván erről is van szó, hogy beleakasztja az inge, pólója kivágásába elöl a mellkasánál, de hogy a gallérjára tűzi?? Ki is próbáltam :), de elég hülyén nézett ki :)))

Még volt egy-két ilyen hiba, de ha írok róla, akkor már a történetből is elárulok dolgokat, azt meg nem akarom, mert azt azért nem mondom, hogy soha semmilyen körülmények között ne olvasd el, és azt a kevés titkot, ami benne van, (valójában a könyv fülszövegében is:)), nem akarom teljesen felfedni. 

6,5/10

Bea

Louise Walters: Levelek a bőröndből

A történet a mostanában oly divatos két szálon fut, a jelen és a múlt váltakozik benne. Roberta,  aki az  Régi és Új könyvesboltban dolgozik gyűjti azokat a képeslapokat, levélkéket, amiket a régi könyvekben talál. Egyik nap édesapja bevisz egy bőröndöt, ami a nagymamájáé volt és Roberta talál benne egy levelet, amit a nagymamájának címeztek a  II. világháború idején.

Nem barátkoztam meg ezzel a könyvvel. Illetve Roberta nekem nem lett szimpatikus, a jelenben játszódó történetet elég gyengének találtam, voltak benne dolgok, amiket nem is értettem teljesen. Mintha a múltban játszódó történetnek szüksége lett volna egy keretre, és a jelen történései ezért lettek megírva. 

Dorothea története viszont tetszett, légies volt, mint egy finom régi csipketerítő. A gyermekre vágyó és a gyermekért mindent feladó, a világtól, az emberektől elvonultan élő Dorothyt meg tudtam érteni. A szerelmes Dorothyval együtt éreztem, szurkoltam neki és a fiatal Jan Pietrykowsky lengyel  pilótának. A könyv végére értelmet nyer nekünk, olvasóknak a könyv elején talált levél tartalma, de ha mélyen belegondolok, nem tudom elképzelni, hogy mindezt Roberta is megtudta. Legalábbis a könyv ilyen téren nem volt nekem kielégítő.

8/10

Bea

Pierre Lemaitre: Téboly

Sophie elhagyja a tárgyait, nem emlékszik mit hova rakott el, az idő múlásával már a tetteire sem emlékszik. Azt hiszi hogy őrült, aztán tudomásul veszi, hogy őrült. Vagy mégsem?

Most ez lett a kedvenc thrillerem. :)

Nem akarok túl sokat írni róla, mert félek, hogy még elárulnék valamit, ami teljesen elrontaná az izgalmakat. Mivel nagyon tetszett, már oda is adtam a tesómnak, utána pedig anya fogja olvasni.

Legyen elég annyi, hogy elindul egy bizonyos irányba a könyv, amiben még semmi szokatlan nincs, aztán történik valami amire leesik az állad, aztán megint történik valami és akkor már végképp  nem tudod lerakni a könyvet, falod a lapokat, mert nem tudod mi fog történni a végén, mi fog kisülni az egészből.

Szerencsére a fülszöveg sem árult el túl sokat a könyvből, sőt  én az alapján nem is számítottam ilyen furmányos könyvre. :)

Aki szereti a jó borzongatós, agyafúrt, őrült pszichothrillereket az ki ne hagyja ezt a könyvet!

10/10

Zsófi

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Új könyv kerül be a kedvenceim közé!! 

„Ove 59 éves. Saabot vezet” Ove egy morgós, elégedetlenkedő, okostojás „vénembernek” tűnt az első pár oldalon. Továbbolvasva Ove valahonnan ismerős lett. Rájöttem, hogy nagyon sok Ove él körülöttünk. Nagyon sok olyan ember, aki mindenért morog, mindent lenéz, és nem tudja kimutatni a szeretetét. Mert Ove ilyen. A szemében mindenki pancser, mamlasz, nem akar szeretni senkit, leginkább meg akar halni. A történet jó részében meg is teszi erre az erőfeszítéseit. De a szomszédai mindig „belekotnyeleskednek”, még meghalni sem hagyják.

A könyv vicces és torokszorító is egyben. Nagyon jókat nevettem rajta, drukkoltam a viseltes macskának és a perzsa Parvaneh-nek, hogy sikerüljön nekik megszelídíteni Ovét. Ugyanakkor a következő pillanatban már elérzékenyültem és közben mégis mosolyogtam azon, hogy Ove hogyan oldja meg a helyzeteket, a morcogása szórakoztató volt. A felesége iránt érzett szerelme és ragaszkodása pedig nagyon megható. 

A könyv stílusa is nagyon tetszett, egyszerű mondatok, semmi túlbonyolítás, nagyon-nagyon jó volt olvasni. Ez az a könyv, amit minél tovább szeretnénk olvasni, szeretnénk ha sokáig tartana, ha részesei lehetnénk azoknak az érzéseknek és eseményeknek, amik benne történnek. Ugyanakkor pedig egyszerűen azonnal el kell olvasnod, nem tudod letenni, mert tudnod kell, hogy Ove hová jut el, sikerül-e neki meghalni, vagy pedig felenged a külső, hideg burok, és hagyja a „nagy” szívét munkálkodni.

Vannak olyan könyvek, amelyeket mindenki elolvas a családban, mert annyira jók, hogy nem lehet kihagyni őket, ilyen volt pl. A lakótárs kerestetik, Roald Dahl meghökkentő élete és ilyen ez a könyv is. Egyszerűen mindenkinek el kell olvasnia.:)

10**/10

Bea

„Ove nagyon is értette, hogy a felesége barátai miért nem értik, hogy a nő hogyan dönthetett úgy szabad akaratából, hogy minden reggel Ove mellett ébred, és hogy vele tölti a napot. Ove sem értette. Épített a feleségének egy könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett. Beton és cement. Üveg és acél. Szerszámok. Dolgok, amiket ki lehet számolni. Értette a maketteket és tervrajzokat. A dolgokat, amiket le lehetett rajzolni egy papírra. És értette az egyértelmű utasításokat. Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

„Más feleségek megsértődnek, ha a férjük nem veszi észre, hogy fodrásznál voltak. Mikor én megyek fodrászhoz, nálunk a férjem sértődik meg napokra, mert nem úgy nézek ki, mint ahogy szoktam – mondogatta Sonja.”

Corban Addison: A napfény gyermekei

A témája miatt nem szívesen kezdtem bele az olvasásába, de már egy-két oldal után rájöttem, hogy ezt a könyvet bizony nem fogom tudni letenni. 

Egy indiai testvérpárról szól a történet, akik szökőárban elveszítik a családjukat. Az árván maradt lányok, a 16 éves Ahalya és a 12 éves Sita megpróbálnak eljutni egyházi iskolájukba, de a biztonság helyett embercsempészek kezei köré kerülnek. 

A regény másik szálában Thomas, a washingtoni ügyvéd magánéleti válságban szenved, és munkahelyi gondokkal is küzd. Ezek következtében Indában Bombay-ban köt ki, ahol egy emberkereskedelem és gyermekprostítució ellen harcoló szervezetnél végez jogi munkát. 

A két lány megismeri a poklot, nagyon sok megpróbáltatást és szörnyűséget élnek át, de mindvégig megőrzik emberségüket, jóságukat, nagyon a szívemhez nőttek, szerettem őket. Volt pillanat, amikor elgondolkodtak, hogy ne válasszák-e inkább a halált, de egymás iránti hatalmas szeretetük nem engedte meg nekik ezt a választást.

Thomas története pedig egyszercsak találkozik a lányokéval és miközben saját magánéleti harcát is vívja, hősies küzdelmet folytat, hogy segítsen nekik, egyben segítsen felszámolni a nemzetközi bűnszövetkezetet. 

Betekinthetünk egy kicsit India kultúrájába is, az emberek gondolkodásmódjába, életfelfogásába és az ország hivatalainak korruptságába.

Nagyon izgalmas, letehetetlen könyv,  hajtott előre az olvasásban, hogy legyen már vége ennek a szörnyűségnek, és valakinek sikerüljön a „csoda”, ebben a sok szörnyűségben legyen valami jó is. 

Az utolsó pár oldalnál  nem maradhatnak el a papírzsepik.:)

10/10

Bea

Mia March: Meryl Streep filmklub

Két testvér, a gyerekkorukban elárvult Isabel és June visszatérnek közös gyermekkoruk helyszínére, családi panziójukba, ahol nénikéjük Lolly és unokahúguk Kat él. Lolly hívja össze a családot, mert nagy bejelentésre készül.  A panzióban minden héten filmklubot tartanak,most Lolly kedvence Meryl Streep  hetek vannak, majd a filmeket megbeszélve Meryl Streep filmjein keresztül próbálják saját életüket is megoldani, megvívni saját harcaikat, vagy éppen segíteni egymásnak, biztosítani egymást szeretetükről, támogatásukról. 

Nagyon kedves könyv volt ez, szerethető szereplőkkel, kissé kiszámítható eseményekkel, vannak benne egymást szerető és összetartó testvérek és unokahúg, kedves nagynéni, gyerekek és természetesen kutya. Megértő, szerelmes és szexi férfiak, álmok, vágyak, titkok, tragédiák. Mindezek ellenére nem volt könnyű kis limonádé-könyv, még a papírzsepiket is elő kellett szednem.:))

Két hibája volt a könyvnek, az egyik a sok elírás, volt amikor neveket írtak el, a másik a jóganadrág.:) Ami ebben az esetben vagy egy melegítőt jelent, vagy cicanadrágot, de itt jóganadrágban jár mindenki, holott jógáról, de semmiféle sportról sincs szó a könyvben. Ebben a könyvben nem szerepelt ugyan, de a „macskanadrág” fordítás is nagyon tud zavarni, amikor leírják egy nő külsejét, ruházatát. 

10/10

Bea

„A szüleik tárgyai, az anyja kedvenc ruhája, az apja öreg, John Lennon-féle drótkeretes szemüvege, úgy tűnt, gyógyítóan nosztalgikussá  tették June-t. Felemelte a szemüveget, és felnevetett valami emléken, amit nem osztott meg Isabellel, aztán belefúrta az arcát apja gyapjúsáljába, amiben meghalt, egy kék gyapjúsálba, amit az anyjuk kötött neki.”

Mr. Nice könyv kontra film

Igaz, hogy Anyával együtt vezetjük ezt a blogot, de néha azért helyet adunk, na jó bátorítjuk, a család férfi tagjait, hogy ők is nyílvánítsanak véleményt az általuk olvasott könyvekről, filmekről.

Így ezt a bejegyzést Apa írta :)

„Az a helyzet, hogy én sosem akartam drogkereskedő lenni. Nem is vagyok rá büszke. De a díler igazából egy olyan ember, aki több cuccot vesz, mint amennyit elszív, és szégyellem magam, de én megpróbáltam mindet elszívni. De egyszerűen kurva sok volt.”

A legszerethetőbb drogcsempész. Tömören. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, úgy voltam, vele, hogy ajánlani fogom elolvasásra. Aztán nem egészen a felénél ez a véleményem gyökeresen megváltozott. Amilyen érdekesen indult, olyan egyhangúvá vált. 2 verzió lehetséges: 

1. egy drogdíler élete nem csak játék és mese, ezáltal dögunalom, és az utazáson kívül nem is szól másról. 

2. amennyiben nem így van, hát akkor nem igazán sikerült a szerzőnek izgalmasan megfogalmaznia  az életéről szóló könyvet. 

Ami tény: Howard Marks alias Mr. Nice, a világ legkeresetteb és egyik legnagyobb marihuána csempésze volt. Tonnaszámra csempészte világ legjobb minőségű hasis rúdjait. A könyv számomra leginkább a rengeteg utazásról szól. Ez persze érthető. Ez egy ilyen üzlet. Ha nem is lebilincselően izgalmasan, de azért megtudhatjuk azokat a furmányos trükköket, amelyeket kiagyalt, hogy sikerüljön a közel keletről „importálnia” a „csokit”. Úgy gondolom ezek azok a pontok, ahol a filmben viszont lehetett volna valami erőset, csavarosat, izgalmasat alkotni. Bár a főszereplő személye kiváló választás volt, a rendezőnek sajnos nem sikerült még csak megközelítőt sem alkotni Mr. Nice társadalomra gyakorolt hatásást illetően. Más megközelítést alkalmazott. Amit a könyvben már túlontúl részletesen és unalmasan leír az utazásairól, azokról a filmben nincs semmi. Vannak persze változtatások, is, amiket egyáltalán nem értek, hogy mi szükség volt rá, de ettől nem lett jobb a film mint a könyv. Amit még a filmből nagyon hiányoltam, az a zene. 60-70-es években járunk. Azért ekkor született egy két örök érvényű darab. És semmi. Bosszantó. Asszem elég jól sikerült lehúznom mind a könyvet, mind pedig a filmet. Úgyhogy személyes tanácsom a következő: Mindenképpen olvasd el a könyvet és nézd meg a filmet, amennyiben.....

Howard Marks: Mr. Nice 

Kimberley Freeman: Aranypor

Kimberley Freeman hozta a szokásos formáját A Vadvirágok lánya és az Álom-öböl után. Bár nem tudom én vagyok-e rossz formában, de a címet nem nagyon értem, illetve éppen meg tudom magyarázni, de annyira nem nyilvánvaló. Ha valakinek igen, akkor szívesen veszem, ha felvilágosít :). Az angol címe is ez, tehát az írónő biztos tudja miért. 

De nem is ez a lényeg, hanem maga a könyv. Olvasmányos, fordulatos,  család, szerelem, karrier, csillogás, boldogság és gyötrelem, minden van benne, ami egy jó könyvhöz kell. Szurkoltam a szereplőknek, mérgelődtem magamban, mikor rossz útra tévedtek, nem tudták megacélozni magukat és büszkeséggel, erővel viselni a megpróbáltatásokat, hanem mélyre süllyedtek.  Pedig ez így megy a való életben is, az emberek rosszul alakítják az életüket, rossz döntéseket hoznak, rossz szokásokkal élnek, harcolnak az érvényesülésért, az álmaik megvalósításáért, néha a kapcsolatainkban is bizonytalanok vagyunk. Valószínűleg az életszerű események, történetek és a kalandos, különös események megfelelő aránya miatt bele is tudtam magam élni a történetbe és mégis kívülállóként is tudtam szemlélni a regényt, és  amikor a végére az izgalmak is felfokozódtak, már nem tudtam letenni. 

10/10

Bea

David Levithan: Nap nap után

A regény alapötlete nagyon jó, bár nekem egyből Stephanie Meyer Burok című könyve jutott eszembe róla, amikor a lélek gazdatestbe költözik. Itt is ez történik, „A”-nak nevezett főhősünk mindennap más testben, más emberként ébred fel. Egy napra kölcsönveszi gazdájától a testet, és az ő életét éli. Nem tőle függ, hogy melyik testbe költözik másnap, és nem tudja, hogy miért történik ez. Így élte le élete 16 évét, mindig életkorának megfelelő testbe költözik. Nem is volt ezzel semmi probléma, „A” elfogadta, hogy ez az ő élete, hisz világéletében így élt, egészen addig, amíg nem találkozik Rhiannonnal, akibe szerelmes lett, és ezután már nem tudott ugyanúgy élni, vágyni kezdett állandóságra és „nap nap után” Rhiannon társaságát kereste, ami minden nap más testben, más ember alteregójaként nem volt egyszerű.

Nekem kevés volt a miért és hogyan. Csak el kellett fogadnunk a könyv elején, hogy ez így van, és kész, „A” sem tudja miért. Nem tudom miért éppen Rhiannonba lett szerelmes, nem is igazán éreztem át ezt a szerelmet. „A” sem került közel hozzám, hiányoltam egy becsületes nevet, értem én, hogy azért nincs neve, mert mindennap más testben van, ő maga sem tudja, hogy kicsoda, nem kapott nevet senkitől, de azért mégis személyesebb kapcsolatom lett volna vele, ha van egy neve. Rhiannont sem szerettem meg, közömbös volt számomra. 

Érdekes volt viszont a sokféle ember, akinek testében „A” alakot öltött. Volt köztük fiú, lány, kövér, szexi, megtapasztalta a másságot, átélte a betegséget. Ezek a lehetőségek, élethelyzetek mintha nem lettek volna teljesen kiaknázva..., nekem hiányzott valami, némi erőltetettséget is felfedeztem itt-ott.

Elgondolkodtató volt mindezek ellenére a könyv, „A” helyzete, ahogy gyökértelenül, tulajdonképpen magányosan él, nincsenek szülei, illetve minden nap mások, de azok nem is az ő szülei, nincsenek testvérei, nincs családja. Nem tudja, hogy miért is van ő, nem tud célt kitűzni, terveket szőni, mert csak az az állandó az életében, hogy minden nap más emberként ébred.

Ez egy sorozat első része, a következő részben talán több magyarázatot kapunk bizonyos dolgokra, így egy esélyt még adok neki.

7/10

Bea

„Ma fiú vagyok, a nevem AJ. ... AJ-nak ellentmondásos és fura dolgai vannak, bár fogadni mernék, hogy ő nem így látja. Nagy sportrajongó, de az igazi szerelme a baseball. A memóriája tele van statisztikákkal, tényekkel, adatokkal, kombinációkkal és elemzésekkel. Ugyanakkor a szobája valóságos Beatles-szentély, és úgy tűnik George a favorit.”

Jackie Bouchard: Megmentőm, Maybe

Kutyás borító, sőt motorozós kutyás :), jó cím, szinte hívogatott az elolvasásra. Kerek egész történet volt, mégsem tudok róla nagyszerűeket írni. Bár a könyv a főszereplőnő, Jane férjének a temetésével kezdődik, amit megpróbált az író mégsem megrázóan tálalni, még némi humort is csempészett bele, amint egyrészt mosolyogtam, másrészt nem tetszett mégsem Jane hozzáállása a férje halálához. Még akkor sem, ha nem szerette már. Ha valamikor szerettél egy embert, akár a múltban is, igenis szomorú vagy, ha meghal. Jane, mintha nem lett volna. Jobban sajnálta a kutyáját, Barnumot, akit a férje halála után vesztett el, szintén rákban. Kihangsúlyozta, hogy míg a férjével „csak” 6 évet élt együtt, Barnum kétszer annyi ideig volt a társa, és őt az utolsó pillanatig szerette, ezért jobban meg is viselte a halála. 

Úgy hozza a sors, hogy Jane-nek segítenie kell nagynénjéék panziójában pár hónapig, ezért saját terveit háttérbe kell szorítania. Útban hozzájuk egy parkolóban rátalál Maybe-re, aki egy skótjuhász-keverék kutyus, kocsijába csalogatja, hogy biztonságba helyezze egy menhelyen. Többet nem is akarok a történetből elárulni, bár nagy titkok és túl nagy történések nem voltak benne, egészen aranyos, szerethető könyv lett volna, ha Jane egy kicsit rokonszenvesebb, szerethetőbb, érzelmileg is közelebb hozza hozzánk az író. Így engem nem érintett meg. Nem értettem, hogy miért van kihangsúlyozva, hogy hogyan öltözködik, (néha szinte már slamposan) és hogy a külseje is hagy némi kívánnivalót maga után.(??) Maybe aranyos volt, bár az nem tetszett, miszerint jópofa dolognak állította be a szerző, hogy mindig, mindenkire felugrál, mindegy, hogy éppen sáros vagy kutyaszaros a lába, és aki ezt nem nézte jó szemmel, azt Jane már le is írta magában. Nekünk is vannak kutyáink, soha nem engedjük meg, hogy ránk ugráljanak, mert azért az nem olyan aranyos dolog hosszú távon. Lehet, hogy egy könyvben igen, de a való életben nem. Ez nagyon zavart. Zavartak még az elírások, a logikátlanságok, amiket felfedeztem a könyvben, ez már lehet, hogy nem szerzői, hanem fordítói hiba. 

És ha már a „a kákán is csomót keres” állapotban vagyok, nagyon tetszett a borító, és bármilyen kutya van rajta akkor is kikölcsönzöm (mint ahogy a fiam rávilágított), de Barnum, aki meghalt, egy beagle volt, Maybe pedig skótjuhász-keverék, tehát a borítón lévő nagyon aranyos kutyus egyikőjükre sem hasonlít, de ez már tényleg csak kötekedés. :)

„- Hopp, itt egy penny! - Jeffrey lehajolt, hogy felvegye. 

Megforgatta kezében a pénzérmét. Nem értem, miért van ettől ennyire meghatva. Talán azt reméli, szerencsét hoz majd a nap további részében? Azt hiszem, ennél rosszabb már úgysem lehet.

- Anyám mindig azt mondta, a talált pénzérme elhunyt szeretteinktől érkező üzenet.

Elneveti magát, de azért zsebreteszi a pénzt. - Egy penny a mennyekből; egy apró jel, egy pénzérme vagy bármilyen, akár váratlan dolog, mind azt tudatja velünk, hogy szerettünk jól van.”

6,5/10

Bea 

Már egy jó ideje gyűjtögetjük magunknak a könyvekből a zenés idézeteket. Persze csak a kedvenceinket :). Ha az egyik könyvben találunk egyet, mindig kiírjuk őket egy kis füzetbe. Nagyon jó az ilyen sorokat olvasni a könyvekben, szinte mi is halljuk az említett dalokat, előadók hangját a fejünkben. :) 

Zenés idézet:

„Selene egy hátsó asztal felé mutat. Az összekaristolt parkettán mogyoróhéjak hevernek. A mikrofonnál egy countryénekes vonyítja bánatát (nem ismerem őt, mivel a klasszikusokon, Waylon Jenningsen és Johnny Cashen kívül nem hallgatok más countryzenét.)”

Joanne Harris: Csokoládé

Részt veszek Vegazus minikönyvklubjában, és ennek keretén belül olvastam el ezt a könyvet. 

Mivel most egy csomó jó könyvtári könyv felhalmozódott a polcunkon, így most az itthoni, saját könyveink háttérbe kerültek. (Igazából már jó ideje háttérbe kerültek, mivel folyamatosan rohamozzuk a könyvtárat. :) ) Így szegény Csokoládé is már jó ideje a polcon porosodott, de a Minikönyvklubnak hála el kellett olvasnom, és új kedvencem született.

Édes és ínycsiklandó könyv volt. Nagyon tetszett. Olvasás közben óhatatlanul is folyamatosan a filmmel hasonlítgattam össze (ó de hát ez nem így volt, ó ez nem is volt benne a filmben, hát ezt miért nem így csinálták a filmben is). Végül arra jutottam, hogy a könyv sokkal jobban tetszett, mint a film, félreértés ne essék a filmet is nagyon szeretem, csak az egy kicsit kevesebb volt mint a könyv.

Szerintem mindenki szeretne egy kicsit olyan lenni mint Vianne, szabadnak, vándornak, és mindenki szeretné tudni, hogy miben hisz, miben kell hinnie. Persze megértettem a vívódásait is. 

Armandból is sokkal többet kaphattunk, mint a filmben, azt hiszem, nekem ő lett a kedvencem. 

Tetszett a könyv kortalansága, időtlensége, az hogy valódi emberekről szólt, akik nem tökéletesek, de képesek a szeretetre, elfogadásra, és olyanokról is akik szintén messze nem tökéletesek, és emellett még rosszindulatúak, mindez egy kis csokoládé közé keverve.

Reynaud összetettsége, vívódása is nagyon jól volt ábrázolva, képmutató volt, de mások képmutatását mélyen elítélte. A többi szereplőt is nagyon megkedveltem. A könyvből kimaradt (vagyis hát a filmbe szőtték bele :), a romantikus szál, de így is tökéletes volt.

Az is tetszett, hogy a fejezeteket hol Vianne, hol Reynaud szemszögéből olvashattuk.

10/10

Zsófi

Pár kedvenc idézetem a könyvből: 

„Ne vágjon már ilyen képet, lányom. Egy ötfogásos lakoma után az ember kávéra és likőrökre vágyik, nem igaz? Eszébe sem jut, hogy az élvezetet egy tál grízpapival zárja le, csak azért, mert az is étel.”

„-De jó lenne kalandornak lenni - tette aztán hozzá. Egy szál bőrönddel követni a napot, és nem tudni, hol kötünk ki másnap.”

„Buddha. Frodo mordori utazása. Az oltárszentség átlényegülése. Dorka és Totó. A húsvéti nyúl. Az űrből jött idegenek. A valami, ami a szekrényben rejtőzik. A feltámadás és a forgó kártyákból kirajzolódó Élet... A maga idején mindegyikben hittem. Esetleg úgy tettem, mintha hinnék. Vagy mintha nem hinnék.”

Film: A mindenség elmélete

A film alapjául szolgáló könyvet – Jane Hawking Utazás a végtelenbe - már előjegyeztem a könyvtárban, de most az a helyzet állt elő, hogy hamarabb megnéztem a filmet, mint olvastam volna a könyvet. Bár némi fogalmam már volt Stephen Hawking életéről, mert nemrég olvastam  „Az én rövid történetem”  című könyvét és nagy rajongójává váltam. Még akkor is, ha semmit nem konyítok a fizikához, és kukkot sem értettem az elméleteiből, de  a személyisége nagyon megfogott.

A film Stephen Hawking és felesége Jane Wilde Hawking megismerkedését és életét mutatja be, leginkább a feleség szemszögén keresztül. A szerelmüket, ami túlélte Stephen diagnózisát, miszerint 21 éves korában azt mondták az orvosai, hogy két éve van hátra, az életüket, az összetartásukat, az egységüket. Stephen tudományos tételei csak érintőlegesen voltak jelen a filmben, inkább az érzelmek, a hétköznapi, megfogható életük volt a középpontban. Ami jó is volt így. 

Még akkor is, ha abban, hogy Stephen túlélte a neki jósolt két évet, és még mindig él (72 éves), hatalmas szerepe lehetett az elméjének, ami életben tartotta őt, a diagnózis és a tények ellenére. Az agya volt az, ami nem hagyta meghalni, mindig előre vitte, mert élni akart és megalkotta az elméletét, amit később megcáfolt, és megírta könyveit, és kutatta, meg akarta érteni az időt..... Amire csak akkor van esélye, ha neki, saját magának is van ideje...., így hát megteremtette magának, igaz egy olyan testben, ami nem hétköznapi,  hanem különleges, de még akár azt is gondolhatjuk, hogy mivel semmi nem terelte el a figyelmét, semmit nem tudott a testével kezdeni (illetve azért van amit igen, hiszen három gyermeke is született), ezért teste helyett az agya bontakozott ki, megmutatta mire lehet képes az ember. Csodálom Stephen Hawking-t az élni akarásáért, az erejéért, és ugyanígy a feleségét is, akinek majdnem ugyanolyan főszerep jutott az életében – és a filmben is, hiszen ő volt Stephen jobbkeze, sőt keze és lába, nélküle Stephen is kevesebb lett volna.

Szép, megható történet volt, nem éreztem csepegősnek. A főszereplők is tökéletesek voltak a szerepre, nem hiába kapta meg  Eddie Redmayne  a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat érte, nekem hitelesnek tűnt a kép, amit Stephen Hawkings-ről mutatott, én magam is hasonlóképpen képzeltem el.  

Bea

Roald Dahl: Jámbor örömök

Ez egy 5 elbeszélést tartalmazó kétnyelvű (angol-magyar) könyvecske. Mondhatnám  5 meghökkentő mese, mint ahogy az írásait feldolgozó retro filmsorozatnak is „Meghökkentő mesék”  a címe. Azt is nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a könyvet is, és úgy Roald Dahlt egyáltalán.

Szeretem a tipikus angolságát, szeretem ahogyan ír, egyszerűen, mégis nagyon jó élmény olvasni, annyira jól fűzi a szavakat egymás után, hogy nem találok benne unalmas részt, még a tájleírások is szépek és egy bútor leírását is érdekessé teszi. Ahogyan azt a hétköznapi semmiséget is egy  külön eseménnyé teszi pl. hogy valaki hogyan sétál le a lépcsőn.:)

A történetei elején még nem sejtünk semmit általában, egyáltalán nem tudni, hová „fajulnak” az események, sokszor még az sem eldönthető, hogy ki is a főszereplő, aztán néha enged valamit gyanítanunk, hogy aztán a végére azt mondhassuk, a szemünket forgatva vagy éppen nevetve: Te jó ég, ez a pasas nem normális!! :) Mert még akkor is meghökkent valamivel, amikor már azt hiszed mindent tudsz. Sajnálom, hogy magyarul nem túl sok könyve jelent meg.

Egy tipikusan angol idézet:
„...nem tudom észrevették-e – nálunk Angliában a komornyik nem viselhet szemüveget, s ami azt illeti bajuszt sem. Ez megszeghetetlen aranyszabály, és igen értelmes dolog, habár nem tudom mi rejlik mögötte. Talán ha bajuszt hord, nagyon is úri formájú volna, szemüveggel meg amerikaias, akkor igazán nem tudom, hova jutna ez az ország.”

Tájleírás Roald Dahl módra:
„Be szép a táj, gondolta; milyen jó, hogy megint egyszer nyár lesz. Legszebb a kankalin. No és a galagonya. Fehér és rózsaszín és vörös robbanásokban szökött az égnek a galagonya a sövények mentén, alattuk meg kicsiny bokrokban lapult a kankalin, és gyönyörű volt, gyönyörű.”

Az időjárásról:
„Fényes, meleg nap virradt ránk, amilyen időnként beköszönt tél derekán, tartós eső után – meglepően ragyog a nap, és szellő sem rezdül. Szépek voltak a csupasz fák a napon, az ágakról még csepegett a víz, a tócsák gyémántfénnyel ragyogtak, az égen apró felhőfoszlányok. 
Gyönyörű idő!
Igen, csakugyan gyönyörű idő!
Alig is beszéltünk többet az egész séta folyamán.”

10/10

Bea