M. C. Beaton: Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka

Még tavaly egyhuzamban elolvastam több részt is egymás után az Agatha Raisin sorozatból, és már kezdett egy kicsit idegesíteni, de aztán az idén kihoztam egyet a könyvtárból és ez most nagyon tetszett. 

Recept a sorozat olvasásához: nem szabad egymás után több kötetet elolvasni belőle, tarts legalább egy hónap szünetet két rész elolvasása között! :)

Nekem ez a recept bevált, és elkezdtem más szemmel olvasni a könyveket, így amik régen idegesítettek, most azok az elemek tetszenek. :) 

Igazából minden könyv alaptörténete nagyjából megegyezik, csak a helyszínek, és néha a szereplők változnak. Vannak jobb, kiemelkedően jó, és vannak gyengébb részek is.

De azért mindegyik könyvről elmondható, hogy remek kikapcsolódást nyújtanak, nem kell persze világmegváltó dolgokat várni, szórakoztató, könnyed olvasmányok. Remek választás, ha éppen egy nagyobb hangvételű, komolyabb könyv után vagyunk.

Az Agatha Raisin és a balszerencsés boszorkát én a kiemelkedően jó részek közé sorolnám (egyébként az Áradás napját is ide sorolnám, azon nagyon sokat nevettem, elképesztően jól szórakoztam, ha valaki még nem olvasott egy részt sem, ezzel kezdje! :))

Mivel csak úgy összevissza olvasom a részeket, nem vagyok teljesen tisztában Agatha szerelmi ügyeivel, így fogalmam sem volt, hogy ki az a Charles, de a könyvet így is nagyon élveztem.

A foltokban kopaszodó Agatha (a hajvesztés története egy korábbi könyvben olvasható), Wyckhaddenben egy hamisítatlan angol kisvárosban keres menedéket, addig míg a haja visszanő, és majd újra James szeme elé kerülhet.

Összebarátkozik a szálloda idős vendégeivel, aztán ellátogat a helyi boszorkányhoz, hogy valami csodaszert vásároljon, ami visszanöveszti a haját, és ha már persze ott jár egy kis szerelmi bájitalt is vásárol. A helyi boszorkányt meggyilkolják, Agatha találja meg a holttestet (ki más is találná meg? :), ezután pedig önkéntes nyomozásba kezd és elcsavarja a helyi rendőrfőnök fejét is.

Agatha Raisin mindent összekuszál, hogy a könyv végére mindent kibogozhasson. Jön, lát, győz!

Különösen tetszett, hogy még a gyilkossági szál, a nyomozás is különösen cseles, és kidolgozott volt, a többi részhez képest.

Egyébként rájöttem, hogy nagyon szeretem Agatha karakterét, nagyon egyedi személyiség ez a dilis, csábító, macskabolond, szeleburdi nőszemély.

„-Rendes, tisztességes, jó szándékú embernek tűnik. Nem a te fajtád, Agatha.

-Hogy merészeled!

-És kimásztál a slamasztikából. Visszajöhetsz velem.

-Nem érzel semmi lelkifurdalást Charles?

-Nem egy cseppet sem, és te sem éreznél, ha nem kapott volna rajta.-  A férfi felkelt, kivonult a fürdőszobába és becsukta az ajtót.”

Roald Dahl Meghökkentő élete

Itthon szinte már az egész család elolvasta ezt a könyvet, és mindenkinek tetszett. Én valahogy kimaradtam, így most olvastam el. Nekem is nagyon tetszett. 

Roald Dahltól még csak pár novellát olvastam, és láttam pár részt a Meghökkentő mesék  című tv sorozatból (ezeket is egyébként ajánlani tudom mindenkinek, remek családi néznivalók), így azért nem vagyok valami nagy ismerője a műveinek, de ezt az önéletrajzot ezektől függetlenül is nagyon jó volt olvasni. Már a novellák olvasása során is nagyon élvezetem Roald Dahl egyedi, nagyon szórakoztató stílusát, így jó volt élvezni ezt egy egész könyvön keresztül is. 

Megtudhatjuk, hogy az író igazából norvég származású, olvashatunk érdekes gyerekkoráról, családjáról, csínytevéseiről és az érzéstelenítő nélküli orvosi beavatkozásokról (áúú). :)

Kendőzetlenül ír az angol elit bentlakásos iskolák világáról. Nagyon meghökkentő volt amikor, leírta, hogy bizony egy nyolc éves gyerek esetében sem riadtak vissza a testi fenyítéstől.

A norvégiai vakációkat olyan jól, szépen festette le, szinte én is azt éreztem, hogy egy kis norvég szigeten süttetem a hasam. 

Az Afrikában töltött békés évekről is nagyon jó volt olvasni, ugyanúgy ahogy a háborús, az író által vadászpilótaként átélt időszakról is. Érdekes volt, hogy a könyvében csak egyszer olvashatunk arról, hogy az egyik újságban megjelent egy novellája, egyébként semmi mást nem írt az írásról.

Azoknak is ajánlom ezt a könyvet akik, még semmit nem olvastak az írótól, mert úgy is nagyon érdekes lehet. 

Nagyon tetszett még a könyv „angolsága”, ezt a vonást nagyon szeretem az Agatha Christie könyvekben is.

„Volt, hogy épp erről vagy arról beszélt nekünk, amikor hirtelen megállt a mondat közepén, és mély fájdalom borította el idős ábrázatát. Ekkor fejét fölemelve nagy orrával szippantgatni kezdett, majd hangosan felkiáltott:

- Istenemre! Ez már igazán sok! Ez már túl megy minden határon! Ez megbocsáthatatlan!

 Pontosan tudtuk, hogy ezután mi fog következni, de mindig végigjátszottuk vele a játékot.

- Mi a baj, uram? Mi történt? Minden rendben van, uram? Betegnek érzi magát?

A nagy orr ismét fölemelkedett, és a fej lassan mozgott ide-oda, és kifinomultan szippantgatott a levegőbe, mintha gázszivárgást, vagy valamilyen égett szagot érezne.

- Ezt nem lehet tolerálni! - kiáltott föl -  Ez elviselhetetlen!

- De hát, uram, mi a baj?

- Elmondom én, mi a baj – harsogta Corkers. - Valaki szellentett!

...Ezen a ponton fejedelmi módon fölemelkedett, és hangja maximális erejével felkiáltott:

- Legyezzetek az ajtóval! Nyissatok ki minden ablakot!

Ez volt a jeladás az őrjöngésre, és az osztályban mindenki talpra ugrott. Alaposan betanult művelet volt, és mindannyiunk pontosan tudta, mit kell tennie. Négy fiú kezelte az ajtót, és sebesen elkezdték ki-be nyitogatni. A többiek elkezdtek fölmászni az óriási ablakokra, melyek a terem egyik egész falát beborították, kitártuk a lejjebb lévőket, és egy hosszú rudat használva, melynek kampó volt a végén, kinyitottuk a felsőket is; majd színlelt gyötrelemmel kihajoltunk, hogy egy kis friss levegőt szívjunk magunkba. Eközben Corkers higgadt méltósággal kimasírozott a szobából, magában motyogva: 

- A káposzta teszi ezt! Csak undorító káposztát adnak nekik, és úgy durrognak, mint a tűzijáték!”

Zsófi 

10/10

Ígéretek 3./Antológia

Novellás- és verseskötet. Aranyos története van, mármint, hogy milyen indíttatásból kölcsönöztem ki a könyvtárból. Férjem jelenleg kemény fizikai munkát végző „jó munkásember” :), aki szeret olvasni. Esténként azonban annyira kimerült, hogy egy oldalt is alig bírt elolvasni az aktuális regényből, alighogy kinyitotta a könyvet, már aludt is.:) Azzal kezdte mindig, hogy elolvasta az előző oldalakat, hogy emlékeztesse magát, hol is tart a történet, és egyszer csak rájött, hogy hetek óta ugyanazt az egy oldalt olvassa már :), mert nem tud a fáradtságtól tovább jutni. (Na jó, lehet hogy nem olvasta hetekig, de a történet szempontjából viccesebben hangzik:)). Ekkor kért meg arra, hogy kölcsönözzek neki verseskötetet, talán egy versre még van ereje esténként. Ekkor került a kezembe ez az antológia is, de ő azóta alvótársául fogadott egy verseskötetet, én pedig belenéztem ebbe a könyvbe.

Hamar elvarázsolt. 53 magyar író és költő műveit tartalmazza a gyűjtemény. 53 hétköznapi emberét, akik még közelebb kerülnek hozzánk azáltal, hogy műveik előtt fényképes bemutatkozásaikat olvashatjuk, amik sokszor már önmagukban is remekművek. Van köztük varietéartista, középiskolai, és egyetemi diák, nagymama, tanár, zenész, amatőr színész, munkanélküli feltaláló, biokémikus, nyugdíjas, élnek az országban és a világ más tájain.

„Az irodalom brutális lett, és keveseket érdekel, ha nekem tetszik egy vízcsepp a teraszkorlát mintáján. Az nem elég trendi.” /Mészöly Gábor – idézet a könyvből/

Szerintem az emberek versek iránti fogékonyságát a kötelező verselemzésekkel rontották el. Nem mindenkinek van/volt olyan jó középiskolai tanára, mint nekem, akivel élvezet volt az irodalom óra, igen még a versek is, sőt az elemzésük is, mert hagyott szabadon gondolkodni bennünket. (Álljon itt köszönetül a neve: Dr. Hamar Péter)

Jó volt itthon verset olvasni, amikor akartam elővettem, elolvastam, megértettem, vagy nem. Voltak olyanok, amiket egyáltalán nem, és voltak olyanok, amiben annyira szépen gördültek egymás után a szavak, hogy többször is elolvastam. És irigykedtem kicsit, ilyen szépet hogy lehet írni?

A novellák is nagyon tetszettek, voltak közöttük viccesek, elgondolkodtatók, régiesek, de még utópisztikus jellegűek is. Sajnálatos, hogy magyar szerzőknek ennyire nehéz érvényesülniük, és ilyen sok remek alkotó emberről, igen kevés számú olvasó ember szerez tudomást, élvezi a műveiket. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

Bea

Film: Időről időre (About time)

„Mindannyian együtt utazunk az időben, életünk minden napján. A legtöbb amit tehetünk, hogy élvezzük ezt a rendkívüli utazást”

Tim 21. születésnapján az édesapja elmondja neki, hogy a család férfi tagjai képesek az időutazásra. Csak visszamenni tudnak és csak a saját életükben tudnak utazni. 

Nagyon, nagyon tetszett ez a film itthon mindenkinek. Kedvenc filmünké lépett elő.

Egy blogon találtam rá, amikor időutazós filmeket keresetem. Ha valaki időutazós, izgalmas, filmet akar megnézni, akkor ne ezt nézze. De ha egy gyönyörű, családi, romantikus filmet szeretne, remek választás. 

Persze azért, nem lehet ennyivel elintézni ezt a filmet, mert jóval több volt egy nyálas romantikus filmnél. Nagyon különleges, egyedi volt benne az időutazós szál. Sok helyen azt olvastam, hogy kidolgozatlan, olcsó húzás volt, de én egyáltalán nem értek ezzel egyet. Biztos mindenki elgondolkozott már azon, amikor valamit máshogy is csinálhatott volna, mást is mondhatott volna, hogy de jó lenne visszamenni az időben, és kijavítani ezt vagy azt. Ez egyben nagyon jó lehetőség  is lehet a dolgok megváltoztatására, de veszélyes dolog is, mert teljesen máshogy alakulhat egy pici változtatással akár az egész életed is.  A  film főszereplőjének megadatott ez a változtatás  lehetősége, és ki is használja. Van amikor könnyű a döntés, és van amikor fájdalmas. 

Kidolgozatlannak talán azért tűnhetett sok mindenkinek (nekünk nem) mert maga az időutazás technikai megoldása nincs túlbonyolítva, itt is inkább humorosan oldották meg, mint ahogy a finom, szolíd humor végigkíséri az egész filmet. Igazán szeretnivaló film volt, a szereplők is nagyon kedves figurák voltak. Érdekes volt inkább, hogy ilyen megközelítésből is lehet időutazós filmet csinálni. 

A szereplőkről: Bill Nihgy játszotta Tim apját, őt először az Igazából szerelem című filmben láttuk, azóta a rajongói lettünk. Mikor megláttuk a főszereplő Timet (Domhall Gleeson, aki egyébként szintén tökéletes a szerepre), hogy jé ez meg Bill Weasley :). Rachel McAdams, pedig ebben a filmben is egy időutazó felesége volt.

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Minden bejegyzésemet kezdhetném így: Könyvtári szerzemény.:) Mert bár itthon is nagyon sok olvasatlan könyvünk van még, azokat mindig hátrasoroljuk. „Azok megvannak, bármikor elolvashatjuk őket” - felkiáltással. 

A szikomorfa egy gigantikus méretű, sokszor 30-40 méter magasra növő vadfügefa. A könyv egyik főszereplője Odette szó szerint egy szikomorfán született. A történet a jelenben játszódik, három barátnő Odette, Clarice és Barbara Jean mai életén keresztül betekintést nyerhetünk a múltjukba, fiatalkorukba, az 50-es évektől, korrajzot kapunk a 50-60 as évek Amerikájáról, pontosabban az Indiana állambeli Plainview városkáról, annak fehér, de legfőképpen fekete bőrű lakóiról. A három barátnő elválaszthatatlan, irigylésre méltó barátsága kislánykorukban kezdődött és évtizedekkel később még mindig tart.

Megismerhetjük mindhármuk életét, múltjukat beleszőve a jelenbe. Szerettem ezt a könyvet olvasni, nem is siettem vele, mert nem az volt a cél, hogy minél hamarabb elolvassam, hanem, hogy minél tovább maradhassak a három barátnővel. Szívesen lettem volna az egyikük, hogy megtapasztaljam azt a sok támogatást, amit adnak egymásnak, szeretetet, amit egymás iránt éreznek, de közben mégsem, mert nem szerettem volna azokat a fájdalmas, szinte kibírhatatlan sorsokat, történéseket átélni, amiken keresztülmentek. 

A történet nem nélkülözte a humort sem, sőt mondhatnám, hogy az igazán megmosolyogtató szereplők és jelenetek nagyon szerethetővé tették a könyvet, a városka lakóit.  Odette-nek volt egy misztikus tulajdonsága is, ami nem tűnt szokatlannak, teljesen belesimult a regénybe és vicces helyzeteket is teremtett.

Kedvenc könyvemmé lép elő ez a regény, vicces, szórakoztató, romantikus, fordulatos, ugyanakkor megrázó és megható, nem felszínes, igazi kincs. 

10*

Bea

Susannah Cahalan: Lángoló agy

„Muszáj föltenni a kérdést: ha a világ egyik legjobb kórházának ennyi ideig tartott eljutni eddig a lépésig, hányan maradnak ellátatlanul, mentális betegként elkönyvelve, esetleg egész életükre egy otthonba vagy pszichiátriai osztályra száműzve?”

Nagyon megrázó, és felkavaró könyv volt ez. Az író lehetőséget adott nekünk, hogy megismerhessük életének egy borzalmas szakaszát. Susannah Calahan betegségét teljesen az első napoktól kezdve, a felépüléséig kísérhetjük végig. NMD-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás, ez volt annak a ritka betegségnek neve amiben Susannah szenvedett.

A betegség paranoid, skizofrén, hallucinációs tünetekkel kezdődött, az orvosok sok vér és egyéb más vizsgálatot végeztek, hogy felkutassák a tünetek, rohamok okát, de egy vizsgálat sem mutatott semmi rendelleneset. Az írónő három hónapos kórházi tartózkodása alatt felismerték, és megtalálták a gyógymódot.

Nagyon különös volt számomra, hogy egy ilyen gyógyszerekkel kezelhető, agyvelőgyulladásnak mentális betegségre utaló jelei lehetnek. Elkeserítő azt tudni, hogy még most a 21. században is vannak olyan betegségek amikről még a kutatók, orvosok  is ilyen keveset tudnak.

Nagyon érdekes volt számomra az Ördögűzés című fejezet is, ahol leírta, ezeket a hátborzongató tüneteket (morgás, idegen nyelven hablatyolás, agresszió) is meg lehet orvosilag magyarázni, bebizonyítható, hogy ezeket is egy ilyen autoimmun betegség (is) okozhatja.

Azzal, hogy Susannah megírta a történetét, több embernek is felhívta erre a ritka betegségre a figyelmét. Segített más embereknek is, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei/ Üresek városa

Egy evőkanálnyi Harry Potter alaposan összekeverve egy kávéskanálnyi X-mennel, adjunk még hozzá egy csipet Addams Familyt, a végén még szórjuk meg egy kis Tim Burtonös bájjal. Ez akár lehetne egy nagyon érdekes, izgalmas regény receptje is...., de nem ennek a könyvnek az esetében.

Nem sok eredeti ötlet fedezhető fel ebben a könyvben, a hátborzongató fényképeket kivéve persze, amik jobb háttértörténetet is kaphattak volna. Egy kicsit engem egy kreatív írásgyakorlatra emlékeztet, tessék itt van 10 kép, írj róla valamit.  Néhol kicsit már erőltetett volt az egész.

A könyv első részét már évekkel ezelőtt olvastam, és hát  azóta  jó pár könyvet elolvastam, és amire emlékeztem belőle az nem volt valami sok. Azt sem értem teljesen, hogy három év után, hogy lehet egy könyv második részét csak úgy onnan elkezdeni, ahol az előző véget ért. Mi lesz így azokkal akik most vették először kezükbe a könyvet? :) Szívesen vettem volna az írótól, ha néha ad egy kis magyarázatot a szereplőkhöz, történésekhez, úgy mint ahogy a Harry Potter könyvekben volt, hogy aki esetleg nem olvasta az előző részt, az is megértse a dolgokat.

A könyv története röviden: a különleges gyermekek menekülnek, az üresek, lidércek (na például ezekről a fő gonoszokról vártam volna egy kis segítséget emlékeim felidézésére) üldözik őket,  megint elmenekülnek, következik egy hátborzongató fénykép, újból elmenekülnek... ez így folytatódik a könyv végéig.

Szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből az egészből, a szereplőkkel alapjában véve nem volt problémám (bár az egy kicsit furcsa, hogy Jacob szerelme, Jacob nagyapjának is a szerelme volt :)), Enoch nagyon tetszett a mókás beszédstílusával. De az egész bagázs lehetett volna egy kicsit erőteljesebb is, végül is ők valami szuperhősfélék nem? :)

Ezt a rész azért jobbnak éreztem, mint az elsőt, és ha más nem, hát a képek miatt nem bántam meg, hogy elolvastam.

7/10

Tom Rob Smith: A 44. gyermek

Izgalmas, letehetetlen könyv volt. Amikor elolvastam a fülszöveget egy kicsit elbizonytalanított az (féltem, hogy túl nyomasztó lesz), hogy a történet a Szovjetunióban játszódik, de kellemesen csalódtam. Nagyon jól sikerült a kor szellemének a bemutatása. A történelem könyvekben csak átfutunk a  terror és besúgások,  az emberek megfélemlítése szavakon, de a könyvet olvasva rájövünk, miről is van szó valójában, és szinte mi is érezzük az emberek rettegését. Megtudjuk milyen az, ha nem bízhatunk meg semmiben és senki sem az, akinek látszik.

Moszkvában a vasúti sínek mellett egy megcsonkított kisfiú hulláját találják meg. Az orosz kormány megpróbálja eltussolni az ügyet, sőt valójában nyomozást sem indítanak, vonatbalesetnek nyilvánítják. A könyv hátulján az szerepel, hogy a korábbi háborús hős, az MGB nyomozója Lev Gyemidov azonban megpróbálja kinyomozni az ügyet, így egy Moszkvától távoli uráli koszfészekbe száműzik. Hát ez így nem teljesen igaz, mert eközben még sok izgalmas dolog történik Levvel, és igazából csak azután kezd el nyomozni a gyilkosságok után, mikor az uráli koszfészekben is szembefut egy nagyon hasonló esettel.

A nyomozás során kiderül, hogy az emberekből mégsem ölt ki még minden emberséget a terror, önmagukat is veszélybe sodorva segítik Lev és felesége Raisza munkáját. 

Megrázó, izgalmas olvasmány volt, meglepő végkifejlettel.

9/10

David Suchet: Poirot és én

Nagyon nagy rajongója vagyok Agatha Christienek, szinte az összes könyvét olvastam már. 

A könyvei mellett nagyon szeretem az ezek alapján készült filmeket is. Miss Marpleből  mostanában kettőt is láthattunk (én szeretem mindkettőjüket :), Poirot-t pedig már hosszú évek óta David Suchet formálja meg zseniálisan.

Hiszem, hogy Agatha Christie is elégedett lett volna az alakításával.

A könyv David Suchet (és természetesen Poirot) önéletrajza, nagyon jó volt olvasni a színfalak mögötti történetekről, a filmekhez kapcsolódó kulisszatitkokról, és David Suchet életéről is. Nagyon kedves, aranyos, közvetlen embernek tűnik, megosztja velünk, hogy milyen alapos kutatást végzett.  Poirot minden szokását, tulajdonságát egybefoglaló listát készített (ennek pontjait mi is elolvashatjuk a könyv végén), mielőtt a megformálásához látott volna. Arról is ír, hogyan dolgozta ki Poirot jellegzetes járását, kiejtését. A könyvből az is kiderül, hogy David Suchet  mindig ragaszkodott, ahhoz hogy a filmek hűek legyenek Agatha Christie könyveihez, elveihez. Így nem volt rest szembeszállni a rendezővel sem,  ha nem tetszett neki Poirot öltözéke, vagy a legendás bajusza.

A soproni könyvtárnak köszönhetően, a legelső évadoktól kezdve, egészen az utolsóig megnézhettük a sorozat részeit, így nagyon érdekes volt olvasni az egyes epizódokhoz kapcsolódó történeteket. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezeket a filmeket, remek családi kikapcsolódás.

Azt is nagyon jó volt megtudni, hogy szerte a világon milyen sokan ismerik, és milyen sokan szeretik Poirot-t, megható volt olvasni, hogy milyen sokat jelent az embereknek. 

A könyv Agahta Christie rajongóknak kötelező! :)

10/10

A mi kedvenc Poirot filmjeink:

Öt kismalac

Halál a Níluson

Találkozás a halállal

Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása

A gyerekkönyvtárban találtam ezt a könyvet. Tetszetős borító, rengeteg áradozó méltatás az elején, a végén pedig Stephen King ajánlása. Úgy gondoltam, jó könyv lehet.

Elolvastam. Nagyon ellentmondásosak még most is az érzéseim. Nem tetszett, de közben mégis. 

Nehezen tudok róla írni, mert  érzelmileg nem került hozzám közel egyik szereplő sem. A főszereplő Tecumseh Sparrow Spivet, 12 éves kisfiú, aki egy térképrajzoló zseni. Mindenről térképet rajzol, helyekről, eseményekről, illusztrációkat bogarakról, telefonzsinórról, apja wiskey-ivási szokásáról. Egy bizonyos időpont után minden térképében, illusztrációjában elrejti öccse Layton nevét, akiről a könyv elején még csak annyit tudunk, hogy meghalt. Ahogy haladt a történet, rájöttem, hogy tulajdonképpen az egész könyv arról szól, hogyan dolgozza fel a család ezt a szörnyű tényt, és a könyv végére az is kiderül, hogy mi és hogyan történt.  Illetve csak T.S. Spivet gondolataihoz kerülünk közel, és rajta keresztül látjuk a többieket, a gondolataiból tudjuk meg az eseményeket.

A könyv elejével még nem is volt annyira problémám, érdekesnek találtam a térképeket, illusztrációkat, amik a könyv lapjainak szélén helyezkedtek el, egy nyíl jelezte a szövegből, hogy mikor kell azt olvasni, illetve hová tartozik a történésekben. A térképeken kívül néha egészen hosszú szövegrészletek is voltak. Egy idő után azt éreztem, hogy ezek az illusztrációk, szövegek megakasztanak az olvasásban. A történet közepe felé, pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy untat a könyv. Úgy gondolom, nincs baj a fantáziámmal, de néha a történet, már olyan volt, amire még én is azt mondtam, hogy ez jó nagy marhaság. A könyv utolsó részét pedig teljesen összecsapottnak éreztem. 

A könyv a halál feldolgozásáról szól(hat), arról, hogy egy 12 éves kisfiú hogyan dolgozza fel az öccse halálát. Arról, hogy nem érzi a szülei megbecsülését és szeretetét. Ezt nemcsak ő, én sem éreztem.  Nem győzött meg a könyv, nem éreztem át annyira az öccs elvesztését, nem szerettem a szülőket, a lánytestvér teljesen közömbös volt. T.S. Spivet pedig érdekes,  különleges, néha kedveltem, legjobban az otthon, tanyájukon töltött időben volt számomra közeli, ahogyan a családját és önmagát bemutatta. Ez a rész volt, amit kedveltem a könyvben, és ez volt, amiért mégis tetszett. De aztán már nem.

Nem értem a dicsérő kritikákat, enyhén szólva is túlzásnak éreztem: "családi románc, szellemes, káprázatos, gyönyörű, hihetetlenül szórakoztató."

Amit igaznak tartok: "nem hasonlít semmihez, kacsgaringózó gondolatmenet, szokatlan hősök, eredeti". 

6/10.

Bea

John Steinbeck: Egerek és emberek

Olvastam Stephen Kingnek az írásról szóló könyvét, és az Egerek és embereket, valamint az Érik a gyümölcsöt említette meg Mr. King, mint kedvenc könyveit. Így amikor a könyvtárban az S betű felé kavarodtam és megláttam úgy döntöttem, hogy kihozom.
Ha egy sokak által nagyra tartott szépirodalmi könyvet olvasunk, ami nekünk nem is tetszett annyira, vagy valami mást vártunk volna a könyvtől, mint amit kaptunk, olyankor mindig elbeszélgetünk Anyával, hogy a szépirodalmi könyveket máshogy kell olvasni, mint egy "egyszerű könyvet", vagy hogy nem kell az eseményeknek olyan gyorsan folynia, stb...egyszóval bla bla bla. Az igazság viszont az, hogy egy szépirodalmi mű is lehet unalmas és nehezen emészthető, de ugyanúgy lehet akár egy fantasztikus könyv is.
Az Egerek és emberek az utóbbi kategóriába tartozik,  nem volt túlbonyolítva, egy egyszerű történetet mesélt el mesteri, megható módon. Emberekről szólt, nekünk embereknek. A történetről nem akarok sokat írni, ebben a könyvben nem kifejezetten ez volt a fontos.

Lennie és George kapcsolata nagyon kedves és megható egyben. Ahogy mindig tervezgetik, hogy majd megvásárolják a saját kis földjüket, ahol majd boldogan éldegélnek és dolgozgatnak, szerintem egy kicsit mindenki erre vágyik. :) 

Lennie senkinek nem akar rosszat, csak majd a kis birtokukon gondozni a nyulakat, számára ez jelentené a boldogságot, de az emberek gonoszak és ostobák, ez vezet a könyv tragikus végkifejletéhez is.
10/10

Könyv és film: Száll a kakukk fészkére

Először megnéztem a filmet (Milos Forman), aztán olvastam el a könyvet (Ken Kesey). Volt pár eltérés a kettő között, de nekem mind  a kettő nagyon tetszett.
A filmben Jack Nicholson fantasztikusan alakítja a főszereplő McMurphyt, a többi "őrültet" játszó színész is zseniális alakítást nyújtott. Olyan jól megválasztottak voltak a színészek, hogy a könyv olvasása közben végig a filmben szereplő színészeket láttam magam előtt, én sem tudtam volna jobban elképzelni őket. Ennél a filmnél is felmerül az a kérdés, hogy mi szerint is döntjük el, hogy ki normális, és ki nem az. Kinek van nagyobb gondja az intézetben, a betegeknek, akik félelmeik, szorongásaik miatt nehezen alkalmazkodnak a kinti világhoz, vagy Ratched nővérnek, aki élvezi a betegek megszégyenítését és folyamatosan a befolyása alatt tarja őket.
McMurphy a kinti világot hozza be a bentlévőknek, visszadja nekik az emberségüket, és segít nekik megdönteni a Főnéni egyeduralmát.
A film és a könyv közötti egyik legfőbb különbség, az hogy a könyvet a Főnök szemszögéből, egyes szám első személyben olvashatjuk. Így már mi az elejétől kezdve tudjuk, hogy nem süketnéma, csak tetteti. Nagyon bensőgés volt az a pillanat, amikor McMurphy még őt is szóra bírta, és onnantól kezdve a többiek előtt is meg-megszólalt.

A könyv befejezése egy kicsit tovább ment a film befejezésétől, megmutatta, hogy McMurphy halála nem volt hiábavaló, sikerült neki megtörnie a Főnéni hatalmát,erőt adott a többi betegnek, akik szinte mind otthagyták az intézetet.
10/10

Elin Hilderbrand: Mezítláb

A történet Nantucket gyönyörű szigetén játszódik, bár nem a sziget kapja a főszerepet, csak azt jelképezi inkább, hogy három főszereplőnk oda vonul el a jelenlegi életéből, szakad ki a hétköznapokból, és nyaralása közben megpróbálja megoldani a problémáját. Vicki a kétgyermekes családanya, aki tökéletes élete közben egyszercsak szembetalálja magát a szörnyű kórral, a rákkal. Az irodalomprofesszor húga, Brenda, akinek romokban a karrierje és az élete, valamint Vicki barátnője Melanie, akit éppen elhagyott a férje. Melanie éppen ekkor döbben rá,  hogy nyolc sikertelen lombikkísérlet után, gyermeket vár.  Ők hárman és Vicki két kicsi gyermeke  utaznak el a szigetre és mindenki a maga módján próbálja meg feldolgozni az őt ért csalódásokat,  megoldani a problémákat,
Fontos szerepet kap még a szigeten élő, írónak készülő egyetemista Josh, aki közel kerül mindannyiukhoz és tudtán kívül mindannyiuknak segít valamilyen formában. Jó a történet, szépen lassan csordogálnak az események, nem történik semmi különös, nincsenek nagy izgalmak, éppen olyan, mint egy meleg, kellemes, napsütéses nyár. Bizonyos távolságból tudtam szemlélni a szereplőket, tehát annyira nem kerültek közel hozzám, olyan volt, mintha én egy kívülálló nyaraló lettem volna, és a parti nyugágyam kényelméből néztem volna más emberek életét, küzdelmét, örömét. Nem nevettem rajta, de nem is sírtam, ez azonban nem jelenti azt, hogy unalmas volt. Egyszerűen csak jó, mint egy találkozás kedves emberekkel.
Igazából a családról, a barátságról, a szerelemrõl szól. Szembesülés az élet szépségével,  a kapcsolatok fontosságával.

8/10.
/Bea/

Film: Triangle

Időutazós filmeket keresgéltem, amikor ráakadtam erre a filmre. Különösebben nem olvastam utána a tartalmának, így meglepetés volt minden perce.

A film főszereplőnője, egy fiatal anya vitorlázni indul a barátaival, majd váratlanul vészjósló, hatalmas felhőszerűség közeledik feléjük, amilyet még sohasem láttak, viharba keverednek, a hajójuk felborul. A társaság magányosan sodródik a tengeren, a felborult vitorláson üdögélve, amikor meglátnak egy feléjük közeledő hatalmas utasszállító hajót, megörülnek, hogy megmenekültek. Vagy mégsem?

Amint felszállnak a hajóra, egy borzalmas időbeli körforgás veszi kezdetét. A cselekmények újra és újra megismétlődnek, a szereplők több idősíkban jelennek meg egyszerre, már mi magunk sem tudjuk, hogy melyik a jelen, a múlt, vagy akár a jövő. A főszereplő anya mindent elkövet, hogy visszajusson otthon maradt kisfiához. Sikerül-e neki, vagy nem?  Megváltoztathatod-e a jövődet, ha már tudod, hogy mi fog történni, vagy sem? A végén pedig lehet gondolkodni, vitatkozni, hogy mi is történt valójában. 

Annak ellenére, hogy elég nyomasztó  film volt, nekem tetszett. Szeretem azokat a filmeket (is), amelyek kérdéseket vetnek fel bennünk a végén, és szeretem meghallgatni családtagjaim véleményét (általában mindenkinek megvan a maga teóriája), és esetleg részt venni egy jó kis vitában.:)

Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén

Az örökkévalóság küszöbén  Ken Follett évszázad-trilógiájának 3., egyben befejező része.  Az előző kettőre nem térek ki, mert az már régen olvastam. Tetszettek, hiszen ezért olvastam el a harmadik kötetet is.

A könyv az 1960-as évek elejétől 1989-ig terjedő időszakot foglalja magába. Ugyanúgy, mint az első két rész mozgalmas, izgalmas, fordulatos, cselekménydús, olvastatja magát. A főbb szereplők rokonszenvesek, könnyű velük azonosulni, de természetesen itt is vannak negatív figurák is.
Csalódást keltett bennem a 60-as évek leírása, úgy érzem nem sikerült jól megragadnia a korra jellemző kultúrát, az izgalmas zenei életet, a divatot, a hippimozgalmat, a béketüntetéseket, nem ásott a dolgok mélyére, ezen a téren felületes volt. Woodstockot kihagyni pl. egy 60-as éveken átívelő történetből számomra nagy hiba volt. Lehet, hogy ezt azért érzem így, mert a 60-as évek zenei világának és kultúrájának nagy rajongója vagyok. Csak futólag említette meg a 60-as évek nagy zenekarainak nevét, nem sokat szőtt bele a történetbe, míg pl. John F. Kennedy személyes szereplő volt. Ez hiányosságként értékelem a könyvben. A szereplők  elmehettek volna akár egy Beatles koncertre, vagy összefuthattak volna egy szórakozóhelyen a Kinks tagjaival.:)
Annál is inkább, mivel két főszereplő zenekari tagsága komoly szerepet kapott a könyvben.
Kezdeti részletessége után kicsit elnagyoltan írta le  a történéseket, nem elég részletesen fejtett ki fontos dolgokat, összesűrítette az eseményeket, és bár tényleg gyorsan repül az idő, a ma embere már nem emlékszik részletesen régi dolgokra, de egy Ken Follett könyvben azért szerepelnie kellett volna nyomatékosabban pl. a vietnami háború eseményeinek. A kubai rakétaválságot nagyon részletesen leírta, jó lett volna, ha jobban megtalálja az egyensúlyt a történelem nagy eseményeinek tálalásában.
A 70-es, 80-as évek leírása számomra kielégítő volt, bár ennek a kornak nem vagyok nagy ismerője.
Nyilván nem lehet minden részletre kiterjedően egyetlenegy ( vagy három) könyvbe belesűríteni a történelmet, annak részleteit, úgy, hogy még a szereplők is éljék közben a maguk életét, Ken Follett elég nagy fába vágta a fejszéjét, és azért kijelenthetem, hogy jó könyvet írt, szerettem olvasni.  9/10.

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik

Nagyon tetszett ez a könyv.  Szórakoztató volt és egyben megható is. A főszereplő Sutyi, nagyon eredeti, és szerethető figura. Szinte az egész könyvet végigmosolyogtam magamban. Nagyon jó nézőpontból és fesztelenül mutatta be, hogy milyen egy fogyatékos emberrel együtt élni.
Kléber és Sutyi, a két testvér élik mindennapi életüket, Kléber az érettségire készül, Sutyi pedig Pupák úrral (aki egy plüssnyúl) és a playmobilfiguráival játszik. Igen ám, csakhogy az ő mindennapi életük mégsem olyan mindennapi, hisz Sutyi 22 éves, de úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Kléber sohasem szégyellte a testvérét, önfeláldozóan gondoskodik róla napról napra. Nem minden ember fogadja el azonban ilyen egyszerűen Sutyit, például a jövendő albérlőtársaik is csak vonakodva egyeznek bele abba, hogy Kléberrel együtt ő is beköltözhessen hozzájuk. De Sutyi szinte minden lakótársat levesz a lábáról, olyannyira, hogy néha a felügyeletét is elvállalják, ha Klébernek dolga van.
Sutyi Pupák úrral karöltve sok mindent összekuszál, öltönyben Mucsabingen úrként társalog az őt kereső szociális dolgozóval, társat keres Pupák úrnak, új barátokat talál, és segít a lakótársainak abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és önmagukhoz is.

10/10
Már olvastam egy könyvet a szerzõtõl az Oh Boy címűt, az is nagyon tetszett.
/Zsófi/

Bence:
Zsófi rám tukmálta ezt a könyvet. Nehéz dolga volt, mert nem volt kedvem éppen akkor egy könyvbe belekezdeni, de kitartó volt, ezért elolvastam.
Nem bántam meg! Nagyon jó kis könyv volt, egyszerre vicces és mély érzésekkel teli. Volt, hogy hangosan röhögtem, és volt amikor meghatódtam.
Sutyit a főszereplőt nehezen fogadják el mássága, fogyatékossága miatt az egészséges fiatalok, éppen úgy, mint a való életben egy fogyatékos embert, de ha lehetőséget adunk magunknak és neki a közeledésre, akkor rájöhetünk, hogy ugyanolyanok, mint mi, csak egy kicsit másképpen működnek. Mint ahogy a könyvben Sutyival és a többi szereplővel is történt.
10/10.

Marie-Aude Murail: A falfirkálók bandája

Nagyon aranyos kis gyerekkönyv, Titusz (9) elolvasta, azaz előolvasta, mert tulajdonképpen én kölcsönöztem ki magamnak. Ezt már gyerekkönyv kategóriába sorolnám, bár attól nyilván felnőttek is olvashatják, sőt kifejezetten jót tesz gyerekkönyveket olvasni néha. Rendszeres látogatója vagyok a gyerekkönyvtárnak én is . :) És nem csak azért, mert elkísérem Tituszt...  :)
Szóval Titusz elolvasta, helyenként hangosan nevetett, és mivel bátty és öccs kapcsolatáról is szól a könyv, nagyon tetszett neki, hiszen nagy bálványa Bence. Ennek a hatására a Lakótárs kerestetik c. könyv van most a kezében, ezeken még hatalmasabbakat nevet.:)
/Bea/

Stephen Hawking: Az én rövid történetem

"Végül azért csak megtanultam olvasni, de akkor már voltam vagy nyolcéves."

"Az iskolában a fizika volt a legunalmasabb tantárgy, mert olyan könnyű és magától értetődő volt."

Nagyon jó kis könyv.   Nem telt két órámba, amíg elolvastam. Lényegretörően ír Stephen Hawking magáról. Mondhatnám filmszerűen, ahogy olvastam az életéről szóló részeket, mintha egy narrátor hangját hallottam volna, ahogy peregtek előttem a képek. Ebben biztos a könyvben közölt számos képnek is része volt, amik egész csecsemőkorától, fiatal egyetemista korán át, házasságain, gyerekeinek születésein keresztül enged bepillantást az életébe, mintegy kielégítve a hétköznapi ember bulvárra éhes igényeit is.
Nem drámaian ír a betegségéről sem, és arról sem, hogyan került végül tolószékbe, hogyan lett először mozgásképtelen, majd beszédképtelen. Egy pillanatig sem sajnáltam helyzete miatt, nem is tett erre egy utalást sem. Sőt! Azáltal, hogy teste életfogytig tartó börtönre lett ítélve, elméje kapott életében hatalmas jelentőséget, és olyan dolgokkal foglalkozik az agya, amit mi hétköznapi halandók nem is érthetünk meg, foghatunk fel.
Persze lehet, hogy akkor is ilyen nagy elme lett volna, ha nem bénul le, sőt valószínűleg így van, mert zsenialitása már gyermekkorában megnyilvánult, de talán akkor nem ér el annyi mindent, mert az ember az életben sokkal jobban küzd dolgokért akkor, ha már megérintette a halál szele, döbben rá arra, hogy szeret élni.
Egy-két fejezet az én emberi elmémnek magas, mégis vigyorogva olvastam. Azért, mert közben azt gondoltam, hogy Hawkins valószínűleg megpróbálta hétköznapi nyelven leírni az elméjében tomboló tudást, ismereteket, gondolatokat, de meg kell mondjam, hogy nem sikerült neki. :)

"Számításaink során felhasználtuk a képzetes idő fogalmát, amelyet úgy tekinthetünk, mint a közönséges, valóságos időre merőleges irányban múló időt."

Először azt gondoltam, amikor a "tudományos" fejezeteket olvastam, hogy ezt nem kellett volna talán beleírnia a történetébe, mert megszakítja az élettörténetének leírását, de aztán beláttam magamban, hogy hiszen neki erről szól az élete, a tudomány tölti ki gondolatait, a kutatás, az elméletek gyártása, tehát szorosan hozzátartozik élettörténetéhez.

"A gravitáció összehúzza az anyagot, a forgás viszont széjjelrepíti. Ezért az első kérdése az volt, hogy a forgás előidézheti-e az összehúzódó univerzum tágulásba történő visszalökődését." 

Ezeket a mondatokat már-már úgy olvastam, mint valami absztrakt költeményt, természetesen meg sem próbáltam megérteni, ezért még azt is kijelentem, hogy élveztem. :)
Ezzel Hawkingnak teljesült is az a kívánsága, miszerint:

"Remélem, hogy a Zenhez hasonlóan az én munkám is azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem feltétlenül kell elhatárolódniuk a nagy intellektuális és filozófiai kérdésektől."

Nagyon érdekes az időutazásról szóló fejezet, és bár ugyanúgy - számomra legalábbis - érthetetlen a dolgok nagy része, mégis átéreztem a jelentőségét.

"Másképpen fogalmazva, léteznek olyan zárt, időszerű görbék, amelyeket követve visszautazhatunk a múltba."

Aztán tényekkel, elméletekkel alátámasztva mégiscsak levonja az időutazásról a végkövetkeztetést:

"Még ha fel is fedeznek a jövőben valamilyen más elméletet, akkor sem hiszem, hogy az időutazás bármikor is megvalósulhat. Ha megvalósulhatna, akkor mostanra már elözönlöttek volna bennünket a jövőből érkezett turisták."

Megtudhatjuk ebből a fejezetből, hogy "ha tehát egy szépséges földönkívüli nő meghív minket az időgépébe, akkor legyünk óvatosak. Könnyen beleeshetünk egy ilyen véges időtartamú, ismétlődő történelem csapdájába."

Stephen Hawkingnak humora is van, ezt kijelenthetem. Mindamellett bámulatra méltó figura. Azt nem mondom, hogy a többi, "tudományosabb" könyvét is el fogom olvasni, de mindenképpen fejet hajtok zsenialitása előtt. Az idő rövid története-vel azért teszek egy próbát.:)

"Nagyszerű időtöltés élni és alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez." 
Stephen Hawking.

Tervben van az életéről készített, A mindenség elmélete című film megnézése, remélem csak erősíti majd "rajongásomat".

10/10.

Bea

Katarina Mazetti: Elváltak és válófélben lévők panaszai

Az írónő előző három könyvét (A pasi a szomszéd sír mellõl, Családi sírbolt, Pingvinélet) olvastam, tetszettek, viccesek voltak. Ezért nagy örömmel kaptam a kezembe a könyvtárban a legújabb könyvét.
Számomra nagy csalódás volt. Humoros könyvet  vártam, és bár láttam, hogy kis történetekből áll a könyv, nekem nagyon is aprók voltak. EIvált, magukra maradt, legtöbbször keserű emberek elmélkedése volt tulajdonképpen az összes történet lényege. Ideje sem volt kibontakozni semminek, nem ismertünk meg senkit igazán, mire esetleg rájöttünk volna, hogy ki, milyen ember és miről is szól a történet, már vége is volt.  Általában nem úgy volt vége, hogy valami elégedettséget érezhettem volna, vagy mosolyoghattam volna egy jót. Volt amikor csak úgy vége lett, mint egy félbemaradt mondat. Nem érintett meg a könyv érzelmileg egyáltalán, sőt be kell valljam, untam. Azért olvastam végig, hogy talán majd a következő érdekesebb lesz. A 29 történetből talán ha három volt, ami egy kicsit szórakoztatott.
Mondhatnám, hogy ajánlom pl. egy vonaton ülve olvasgatni, mert rövidek a történetek, nincs bennük semmi megrázó, tehát biztos nem fogsz sírva fakadni az útitársaid jelenlétében, és hahotázni sem fogsz rajta, vagy ha éppen elváltál, akkor meríthetsz belőle erőt, hogy mindenki más olyan szerencsétlen, nehezen dolgozza fel a válását, de erre az esetre éppen nem ilyen könyvet ajánlanék. Szóval nem tudom kinek ajánlani.:(
Tisztában vagyok vele, hogy vagyok olyan hangulatban néha, amikor egy könyvet nem tudok befogadni, magamévá tenni, máskor pedig ugyanezt a könyvet esetleg élvezettel olvasnám, de ennél a könyvnél nem tudom ezt elképzelni. Azért én még számítok Katarina Mazettitõl élvezetes, humoros könyvre.
(4,5/10)

Bea

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A könyv első mondata:

„Ételről álmodtam. Ropogós bagettekről, szűziesen fehér kenyérbéllel, amelyek épp most sültek ki, és még gõzölögnek, és érett sajtokról, ahogy felvágva lassan a tányér széle felé folynak.”

Nem olvastam még az írónõtõl könyvet, most sikerült megkaparintanom a könyvtárban. Szeretem azokat a könyveket (is), amik két idõsíkban játszódnak felváltva, a múlt és jelen váltja egymást. Sokat olvasok, ezért felüdülés, mikor olyan könyv kerül a kezembe, amit a „letehetetlen” kategóriába sorolok. Ez olyan könyv volt. Szerettem az 1916-ban Franciaországban játszódó eseményeket, magával ragadott Sophie, a fõszereplõ lány lénye, a francia emberek, a hétköznapi emberek láthatatlan ellenállása a falut megszálló német katonákkal szemben.
Nehezemre esett átállni a 90 évvel késõbbi, Londonban játszódó eseményekre, szereplõkre. Mindkét idõsíkban fontos szerepet játszik az „Akit elhagytál” címû festmény, és lassan a jelenbe  beleszövõdött a múlt, a múlt emberei, eseményei, és akkor már teljesen tetszett a jelenkori események láncolata is. Jól váltogatta az írónõ a múlt és jelen történéseinek leírását, a múlt szereplõit a jelenben élõkkel, és már sokszor észre sem vettem, hogy most a múltban vagy jelenben vagyok. Mindvégig fontos szerepet játszott a festmény, a festményen szereplõ francia lány Sophie, szerelem és fájdalom szövi át a könyvet, szerettem olvasni nagyon. A vége is kerek egész. Néha jó eltûnõdni egy „befejezetlennek tûnõ” könyv végén, hogyan is oldanám meg én, de éppen annyira tudom értékelni, amikor az író fejezi be a könyvet.   /10/10 pont/

Bea

Tess Gerritsen: A bűnös

Hideg, zord időjárás. Ködfelhőbe burkolózó titokzatos alakok, és egy fiatal apáca holtteste a zárda kápolnájában. Tökéletes kezdés egy vérfagyasztó thrillernek.
Ha csak azért olvasod ezt, hogy eldöntsd megvedd/elolvasd ezt a könyvet, akkor a válaszom az, hogy igen vedd meg olvasd el. És fejezd be ennek a bejegyzésnek az olvasását! :D
Ha egy izgalmas, hátborzongató, letehetetlen, vérfagyasztó olvasmányra vágysz, akkor A Bűnös tökéletes választás.
Ha úgy nézzük, A Bűnös egy háromrészes sorozat utolsó része (A Sebész, A Tanítvány). De ez a kötet nem kapcsolódik olyan szorosan az első kettőhöz, az előző regények elolvasása nélkül is teljesen érhető.
A történet középpontjában Jane Rizzoli nyomozó, Dr. Maura Isles a patológus, és a gyilkosság áll.
Nekem már a zárda és az apácák említése felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt, és e tekintetben nem is csalódtam benne. Sok szempont alapján véleményem szerint ez a kötet a sorozat legjobbika. Nekem nem gond, ha egy thrillerben nincs romantikus szál, de ha viszont van benne (mert egy csipetnyi szerelem mindent feldob :), akkor már ne legyen elcsépelt, itt ez sem volt az. Kiemelkedő volt a regényben a nyomozás menete. Az előző két részben mondhatni, szinte nem is nyomoztak, csak szövetdarabkákat és hajszálakat találtak, aztán nyakon csípték a bűnöst. Itt több szálon is futottak az események, több gyanúsított is reflektorfénybe került. Nagyon jó volt például az a rész, amikor Rizzoli és Maura a zárda padlásán kutattak a nyomok után. A Patkánynő halálának és a fiatal apáca halála okának az összefonódása is el volt nagyon találva. És azt is bátran kijelenthetjük, hogy ebben a részben nyújtja Jane Rizzoli a legangyalibb arcát (ha használhatjuk rá egyáltalán ezt a jelzőt? :).
Ha valami negatívumot is felakarnék hozni ellene, azt talán a borítója lenne. Ti is biztos jártatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és a borítóján például egy szőke hajú főhősnő szerepelt, aztán ahogy nekiláttatok az olvasásának, kiderült, hogy a főszereplő hajszíne "fényben olyan akár a csokoládé, éjben pedig mint a sötétség", ez egy kicsit zavaró tud lenni, de azért ezen hamar túlteszi magát az ember. (Mondjuk volt egy olyan eset, amin nem tudtam túltenni magam. Egyszer megnéztem egy régebbi Agatha Christie filmet, amiben Poirotnak határozottan szőke haja volt, és a legendás bajusza sem volt fekete, csak a feje volt tojás alakú. Ezen sohasem fogom túltenni magam. :)
Ja és azt még bántam, hogy az apáca gyilkosa nem a nappal normális életet élő, éjjel pedig a megbomlott elméjű zárdafőnök asszony vagy a pap volt, de azért így is "jó" volt a befejezése.
(Amit még itt megjegyeznék, az az, hogy az eddig általam elolvasott Tess Gerritsen könyvek végét, én mindig egy kicsit túl hamar befejezettnek éreztem, mindig hiányzott egy utolsó fejezet. A főhősünk nyomoz, kiderít dolgokat, következik a csúcspont, a főhősünk veszélybe kerül, közben persze már tudja ki a gyilkos (meg minden mást is tud), aztán a főhősünk pont kifogyna a szuszból amikor a, megjön az erősítés vagy b,összeszedi minden erejét és kihúzza magát a pácból és bumm vége is a könyvnek. Erre a hiányérzetemre anya megjegyzi, hogy én elég sok regénynél érzem ezt az "még kellett volna egy utolsó fejezet" dolgot, és azt, hogy nem mindenki kíváncsi a szereplők utóéletére. :)

10/9,5

Bea vagyok (anya :))

Ez az első bejegyzésem a blogban, ezért fontosnak tartom elmondani, hogy nem fogtok tőlem komoly, kritikai hangvételű értékeléseket olvasni. Nem fogom leírni általában a könyv cselekményét,  arra ott van a könyv ismertetője a hátsó borítóján, csak amennyit szükségesnek tartok ahhoz, hogy a véleményemet meg tudjam fogalmazni. Nem fogom leírni a könyv végét sem :), azaz spoilert sem fog tartalmazni. Nemegyszer előfordul, hogy előzékenyen megírják az ismertetőben egy szereplõ halálát pl.  Nos, ha ez az esemény az 500 oldalas könyv 300. oldalán következik be, akkor igazán mérges tudok lenni, bár akkor is, ha az első 10 oldalán, hiszen azért olvasom el a könyvet, hogy átéljek benne, belőle mindent, és ha  már előre tudok egy-két dologról, az olyan, mintha egy filmet „beletekergetősen” néztem volna meg.

 Bár állítólag legújabb kutatások szerint akár élvezetesebb élmény is lehet a könyvek olvasása, ha előre tudjuk a végüket. Nem tudom, azt hiszem én nem osztom ezt a véleményt. Életemben talán két könyv volt, amiben annyira nem bírtam a feszültséget, hogy el kellett olvasnom az utolsó oldalt, hogy kedvenc szereplőm ott van-e még. Ha ott volt, akkor megnyugodva olvastam tovább. Ha nem, akkor viszont némi csalódással. Ezért igyekszem azóta nem előrelapozni:)

Ez a „beletekergetősen” családunkban megszokott „fogalom”,  mert Valaki közülünk rendszeresen előnézte így a filmeket, mostanában már talán leszokóban van erről...:) Úgy gondolom, az akkor sem ugyanolyan élvezet, mintha teljesen spontán, mit sem sejtve néz meg egy filmet. Azért is hoztam szóba a filmeket, mert nemcsak könyvekről, hanem filmekről is megosztjuk majd a véleményünket. Kb. 8 éve nem nézünk tévét, nincs előfizetésünk, ezért néha mások szemében kissé csodabogaraknak tűnünk. Nézünk viszont viszonylag sok filmet, hallgatunk zenét, és olvasunk. Úgy gondolom többet is tudunk egymásról, mint egy átlagos család, mert nagyon sokat beszélgetünk, közösen főzünk, zenélünk. Ez a blog azonban nem a családi életünkről fog szólni, viszont a családunk véleményét fogja tükrözni. Bízom benne, hogy minden családtag megosztja majd itt a véleményét, úgy a 9 éves sokat olvasó kisöccs, mint Apa, aki sokat dolgozik, de azért néha sikerül nem elaludnia egy filmen és egy könyvön :)

Zsófi vagyok

Imádok olvasni. A könyvekkel való kapcsolatom már egész kicsi koromban elkezdődött, édesanyám által. Neki szintén szenvedélye volt az olvasás, és rengeteg könyve volt (a gyűjtemény persze mind a mai napig gyarapodik :). Valami furcsa harmóniával teltem el, amikor láttam anyát olvasni, ahogy lapozott a könyvek fehér oldalai között, és amint meggyűrődtek kezei között a puhafedelű könyvek borítói. Én is olvasni akartam és lapozgatni, mint anya, még az sem számított számomra akadálynak, hogy nem tudok olvasni. Csak nézegettem a könyveket, a betűk még csupán összefüggéstelen ábrák voltak, de akkor is olvastam, úgy mint anyukám.

Aztán tényleg megtanultam olvasni, és anya más könyveket is a kezembe nyomott a kötelező olvasmányokon kívül. Először kezdtem Thomas Brezina könyveivel, aztán volt Meg Cabot korszakom is, és még sok más rózsaszín borítós könyvet elolvastam a könyvtár tini részlegéről (ez a mi városunkban egy könyvespolcot jelentett, bár azóta már lehet bővült). Mostanában már röhögök ezeken a könyveken, főleg az akkori kedvencemnek számító többrészes boszorkányos sorozaton, de aztán rájövök, hogy ezek a könyvek segítettek hozzá, hogy ráérezzek az olvasás ízére.
A kötelező olvasmányokról való véleményem, nagyon hosszú és kimerítő lenne, úgyhogy ezt most nem írom le teljesen. De röviden annyit, hogy főleg a kötelező olvasmányok tehetnek arról, hogy egyre kevesebb fiatal olvas a mai világban. Nem, nem arra gondolok, hogy a kötelező olvasmányok rossz könyvek, a titok kulcsa a rossz időzítésben rejlik. Leírnám röviden a saját példámat: ötödik osztályos koromban olvastam először az Egri csillagokat, nem hagyott bennem túl mély nyomokat, mindennap kötelező oldalszám minimum (hogy a nyár végére azért végezzek a könyvvel), miután ez megvolt elővettem a könyvet, amit olvastam "igazából". Vagy inkább élveztem? Aztán nyolcadik osztályban részt vettünk egy országos tanulmányi versenyen, a téma az Egri csillagok volt, újra kellett olvasnunk a könyvet, bevallom egy kicsit vonakodva fogtam bele. Ám az eltelt három év alatt, azért nőttem egy kicsit, és a boszorkányos könyveket felváltották a romantikus regények néha átszőve egy történelmi szállal. Hoppá, hát az Egri csillagok is pont ilyen volt, az újraolvasás során nem volt szükségem másik könyvre, amit "igazából" olvashatok, mert most igazából olvastam ezt is. Élveztem.

Hogy milyen könyveket szeretek leginkább olvasni? Nincsenek műfaji kedvenceim, minden könyvet szeretek, ami szórakoztat és örömöm lelem benne.
Van, mikor elfog az olvasási sznobizmus (ezt a fogalmat én találtam ki) és lázasan keresgélni kezdek a világirodalom remekei között, hogy valami olyan könyvet is olvassak aminek igazi irodalmi jelentősége, értéke van. Néha olyan könyvbe kezdek bele amit élvezek, néha olyanba amit nem és egy ilyen után boldogan kezdek neki az első kezem ügyébe akadó Sophie Kinsellába. Az a jó könyv, ami te annak érzel, és nem az amit mások magasztalnak. És nincs rossz könyv, csak olyan ami nekem nem tetszett.


Könyvekkel elő, olvasáshoz megfelelően kényelmes helyet találni, és mielőtt belemerülnél egy másik világba, pörgesd végig az ujjaiddal a könyv oldalait a lapok szélénél, és szippants belőle jó nagyot, hogy érezd a könyv illatát is, ha új a könyv azért, ha régi azért.
Ezután már belemerülhetsz az ismeretlenbe, egy olyan világba ahol te képzelheted el a szereplőket, és a helyszíneket. Ahol büntetlenül állhatsz egy véres gyilkos oldalán, vagy beleképzelheted magad egy hercegnő, vagy akár egy közönséges utcalány szerepébe. Részt vehetsz háborúban vagy békében. Bármi lehetséges, ez a könyvek, az olvasás csodálatos birodalma.

Mi sokszor azért olvastunk el egy könyvkritikát anyával, hogy eldöntsük, megvesszük-e a könyvet vagy sem. Ennek a hátulütője azonban az, hogy sokszor már előre megtudtuk a könyv végét. Hát nem tudom, mi a jobb, ha megvesszük a könyvet és csak utólag jövünk rá hogy nem kellett volna, vagy az, ha megveszünk egy jó könyvet, de úgy hogy már ismerjük a végét? Itt előre leszögezem, hogy nem vállalok felelősséget azért, ha lelövöm egy könyv befejezését :).